Állami kufirc

Szerbhorváth György | 2013. május 27. - 20:37 | Vélemény

A magyar állam már a nemi életet is kontrollálná. Igaz, már így is jól fejbek…tak bennünket.

Ezt is megértük: Soltész Miklós szociális államtitkárnak eldurrant az agya, és ha eldurrant, a kormánya is mögé állt, úgyhogy vasárnap megszervezték a táncos társkereső programot. Már egy jó hónapja – vasárnaptól meg még inkább - ezen röhögtek az érintett egyetemisták, mert ők lettek volna a célcsoport: a cukrosbácsi szerepét felöltő államtitkár úgy véli, a házasság nem divatjamúlt forma, ámde „az egyetemistakorú fiataloknak a tanulás, a munka mellett gondot okoz a társkeresés". Az egyetemistáknak ugyanis inkább az a tapasztalatuk, hogy éppen fordítva állnak a dolgok: tanulni és melózni sokkal nehezebb, mint udvarolgatni. És úgy vannak vele, nem efféle teadélutánokra kéne a lóvét elszórni, hanem az oktatás fejlesztésére.

A híradásokból persze az is rögtön lejött, hogy inkább általános iskolások és nyugdíjasok, de minimum bőven középkorúak kaptak az alkalmon, hogy lötyögjenek egyet és megnézzék a kiválasztott nagynemzeti tánccsapatok produkcióját. A kormány persze überelégedett az akcióval (hogy a vicc teljes legyen, azért Soltész Bajnait szidja…), aztán majd kilenc hónap után jön a végeredmény, gondolják, hisz abszolút kiérezhető, hogy az akció igazi és még nemesebb célja a nemzetmentés. A média meg cinikus: sehogy sem akaródzik felismerni a ragyogó kísérletet, és azt állítják, hogy jóval kevesebben látogatták meg a Szabad egy táncra? néven futó programot, mint azt a kormány tervezte.

A neten, a médiában már szétcincálták az eseményt úgy a laikus hozzászólók, mint a megélhetési kommentátorok – az állam már megest behatol a magánéletbe is. Nem elég, hogy keresztényeznek, moralizálnak nap, mint nap, miközben saját zsebeiket tömik a trafikok, az autópályaépítések stb. révén, de már a hálószobában is kotorásznak. Ez még csak az első lépés volt: előbb megszervezik a párválasztást, aztán jöhet a kotonok és más védőeszközök betiltása (kivéve egyes jól, etnikailag is behatárolható csoportokat), de ha marad ez a tempó, azon se csodálkozunk, ha Soltész tervezetet ad be arról, hogy a kormánytagok saját kezükbe veszik a dolgot, mármint a dugást, a gyerekcsinálást.

De nem pusztán arról van szó, hogy Soltészék úgy viselkednek, mint egy gardedám, ezt betudjuk hülyeségüknek, és hogy elszaladt mellettük az élet, s nem értik, hogy a fiatalok többnyire normálisak. Hanem mindez pénzbe is került. De az Emberi Erőforrások Minisztériumában minden másra is akad pénz. A múlt héten a fél ország avagy a fél nemzet azt tárgyalta, hogy meghalt két magyar hegymászó, és vajon mi értelme is volt annak, hogy fáradtan megrohamozták a csúcsot, úgy, hogy esélyük minimális volt. Nos, ezt az akciót is részben az EMMI finanszírozta, és szimplán rá lehet kérdezni az ő felelősségükre is – mert korántsem egyértelmű, hogy úgy a minisztériumoknak, mint cégek tucatjainak támogatnia kéne az olyan vakmerő expedíciókat, amelyekbe be van kódolva a tragédia. Természetesen a saját zsebéből mindenki azt támogat, amit akar, és mindenki úgy cseszi el az életét (és családjáét), ahogy akarja (bár utóbbi korántsem egyértelmű), de közpénzen nem hinném, hogy erre kéne áldozni. Főleg nem az EMMI-nek, ahová a szociális államtitkárság is tartozik – van itt szociális eset épp elég.

Egy kolléga persze másképp magyarázza az esetet, legalábbis Erőss Zsoltot idézte, és hát nemigen értem. Vagyis értem, de én ezt nem tudom elfogadni, tisztelni. Mert Erőss egyszer állítólag azt mondta az újságíró kartársnak, hogy „Azt gondolod, hogy úgy jártam a hegyeket évtizedeken át, hogy nem vettem észre, ez veszélyes? Mindig tudtam, hogy mivel jár a hegymászás. De szerinted jobb otthon ülni, és tévét nézni biztonságban?” Továbbá Erőss látszatéletnek nevezete annak az embernek az életét, aki csak a divatos dolgokkal foglalkozva „egy nem létező sorsot valósít meg”. Sőt: „Mindig is furcsállta, hogy miért vállalják mégis ezt a félszívű életet olyan sokan.”

És azért ezek súlyos szavak. Abból mondjuk rég tele a hócipőm, hogy sokan a tévében találják meg minden rossz gyökerét - mintha a filmek, dokumentumműsorok, híradók, focimeccsek, uram bocsá egy-egy show megnézése bűn lenne, s nem tájékozódás a világ dolgairól, és némi szórakozás. De az, ahogyan Erőss és hívei a másik életmódját elítélik, megvetik, pont a Soltész-féle „gondolkodásra” hasonlít, amikor belepofázunk a másik életmódjába, és megmondjuk, hogy kéne élni. Mert bizony, sokféleképp lehet tartalmasan élni, és igen, én is jobban szeretek otthon ülni, és mondjuk olvasni. Amikor Erőssék az extrém sportokat éltetik, a veszélyt, a csúcsok meghódítását, az lehet szimpatikus is, nietzscheánus is, meg lehet ideologizálni, van filozófiája is (épp a nietzschei „élj veszélyesen!”), de erre azt mondani, hogy jóval több, mint például az emberi kultúra, a művészet élvezése, sőt, az alkotás, hát – nem tudom. Inkább nem mondok semmit. Legfeljebb annyit, hogy mindenki éljen úgy, ahogy tud, ahogy akar, de a másik életmódjába beledumálni – ha az nem mások kárára megy – fölöttébb kétes dolog. És főleg nem közpénzekből támogatandó. Mert igen, kellenek a hősök, a példaképek – de nem halva és nem így.