Az együttműködés jövője

A lemondás hírének egyébként van egy két nappal később született testvére is: ez pedig a Lomnici-féle beadvány elbukása az Európai Emberi Jogi Bíróságon, mely nem volt hajlandó annak kimondására, hogy a szlovák állam önkényesen vette el Dolník Erzsébet és Fehér István állampolgárságát. Bár a kettős állampolgársági ügynek az érintettek szerint még nincs vége, ez a bírósági döntés valószínűleg azt jelzi, hogy európai jogi úton nem fog sikerülni a törvény revíziója. A két hírnek közvetlen köze nincsen egymáshoz, nálam mégis erősen egybekapcsolódnak, mint a szlovákiai magyar érdekképviselet különböző módjainak és szintjeinek párhuzamos kudarc-történetei.

***

A szlovákiai magyarság érdekképviseletének témaköre folyamatosan egy kérdés körül forog: mi az az eszköztár, melynek segítségével stabilizálni lehetne az itteni magyar kisebbség helyzetét? Melyek azok a csatornák, amelyek eredményekhez vezetnek, és hogyan lehet helyesen navigálni ezeken a csatornákon? Több kiváló írás született ezen probléma történelmi – immár száz éves – múltjáról, a rá adott válaszokról és azok mai leképeződéséről. Ezen a helyen csak arra utalnék, hogy bár nyilván minden párt értelmezhető az őt támogató gazdasági csoportok vállalkozásaként is, a két szlovákiai magyarokat képviselő párt esetében két egymástól ideológiai alapjaiban eltérő megoldási módozat rivalizál az itteni magyar választók kegyeiért. Ha nagyon sarkosan fogalmazok, a szlovákiai magyarság szavazatainak valamivel nagyobb részét bíró Híd a demokratikus alkuban, a szlovák pártokhoz és politikusokhoz fűződő kapcsolati rendszer kiépítésében hisz, és ettől várja a megoldásokat, nem utasítva el azt sem, hogy a megoldáshoz vezető út esetleg kompromisszumok láncolataként alakuljon ki. A szlovákiai magyarság szavazatának szintén nagyon jelentős hányadát bíró MKP ezzel szemben Magyarország és a külföld intenzívebb bevonását, a különféle nyomásgyakorlási módszereket, és – újabban – az aktivizmust helyezi a központba, a kialkudás helyett a kikényszerítést preferálva munkamódszerként.

A 2009-es pártbomlás óta eltelt időszak a összszlovákiai politikától gyakorlatilag hermetikusan elzárt szlovákiai magyar politikai szférában nagyjában és egészében arról szólt, hogy a két párt a másik stratégiájának hibás voltát, valamint valódi elkötelezettségének hiányát hangsúlyozta. Tehette ezt azért, mert a valóságban sem az együttműködés, sem a kikényszerítés stratégiája nem hozott elsöprő eredményeket az elmúlt időszakban. Objektíven elmondható, hogy a Híd parlamenti munkája révén el tudott érni egyet, s mást, néhány ponton pozitív irányú változásokat is elérve. Ezek a változásokat azonban sem az MKP, sem a fokozatosságot teljes mértékben elutasító „hivatalos civil szféra” nem hajlandó legitimként elismerni. Az MKP logikusan kevesebbet tud eléri parlamenten kívüli pártként, de sem nyomásgyakorló kezdeményezései, sem megyei képviselői révén nem tudott különösebb eredményeket hozni összmagyar szempontból. (A „hivatalos civil szféra” rájuk is prüszköl, egyébként, nem utolsó sorban mivel érzésük szerint az MKP lopja aktivista kottáikat.)

Van tehát egy helyzet, amit szaknyelven performativitási deficitnek, konyhanyelven túl gyenge eredményeknek nevezhetünk. Ebben a helyzetben mindenki teszi azt, amit tennie kell, és ez jobb esetben egybeesik azzal is, amit gondol. A Híd tudja, hogy eredményeinek listája nem valami meggyőző, de egyben azt is gondolja, hogy az MKP által kínált út a semmibe vezet, a sajátja viszont idővel és kemény munkával, további kompromisszumok árán eredményeket hozhat. Az MKP látja, hogy gyakorlatilag semmit sem tett le az asztalra 2009 óta, de egyben azt is gondolja, hogy a Híd kompromisszumai csak a szlovák pártokat szolgálják a magyarok pacifikálása által, saját nyomásgyakorlása viszont hathatós budapesti és brüsszeli támogatással idővel eredményeket hozhat. Ez nyilván keresztirányú támadások sorát indítja be, amelyeket a személyes sértődöttségek és kicsinyes gazdasági és politikai érdekek sűrű hálózata is átsző.

Ebben a helyzetben tér nyílik az alternatív stratégiáknak is. A szlovákiai magyar szélsőjobb erősebb, mint valaha, a fiatalok közötti vonzereje növekszik, és az MKP nyit is nekik teret saját struktúráin belül. Rájuk egy klasszikus szélsőjobbos pálya várhat: addig erősödhetnek, amíg egyszer hatalomra nem kerülnek bármilyen szinten, ahol azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ők sem jobbak, mint akárki más, csak egyszerűen kívülről könnyebb beszólogatni, mint bent csinálni is valami fontosat. Aztán ott vannak a szlovák pártok, melyeknek jelentős tér nyílhatna délen – lásd SaS 2010 –, de valami egészen irracionális módon meg sem próbálnak betörni a szlovákiai magyar politikai piacra, inkább a „majd csak egyszer eltűnnek végre” csendes mantrázásával elfordulnak az ország tíz százalékát alkotó magyaroktól. (Ez persze a Híd/MKP duettnek nagy megkönnyebbülés.) És végül ott vannak a „hivatalos civilek”, akik a „szakmaiság” és a „kiegyezés” kulcsszavait kínálják a közönségnek, szoros együttműködés felé nyomva a két pártot, saját maguknak pedig – egyelőre – atyáskodó, politika feletti szerepet szánva, kényelmes módon bizonyítási kényszer és ellenőrizhetőség nélkül.

Ebben a helyzetben lehet valaki Hidas, MKPs, Jobbikos, szlovák pártot választó, otthon maradó, civil pártra váró, vagy ami akar: de az alapkérdések megválaszolását nem ússza meg senki. Azokat pedig fent már leírtam: mi az az eszköztár, melynek segítségével stabilizálni lehetne az itteni magyar kisebbség helyzetét? Melyek azok a csatornák, amelyek eredményekhez vezetnek, és hogyan lehet helyesen navigálni ezeken a csatornákon? Persze léteznek alternatív kérdések is – „hogyan lehetne elérni a revíziót” vs „hogyan mehetne a leginkább fájdalommentesen az asszimiláció” –, de ezek ma érzésem szerint a peremre szorultak. A két fenti kérdésre azonban újból egy fokkal nehezebb választ adni a héten történtek után.

***

Mit üzen A. Nagy lemondása az együttműködés projektjének szempontjából, amely projektnek ma – a konkrét párttól függetlenül, sőt annak létét megelőzve! – a szlovákiai magyarság többsége hisz? Most engedjük el azt a papírmaséból csinált együttműködés-bábut, amit a Híd ellenfelei szoktak ütlegelni. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy bárkivel, bármikor, bármi menni fog. Hanem azt hogy valakivel, valamikor, valami menni fog. Nyilván ez egy kommunikálhatatlan dolog, de az együttműködés mögött mégis ez van: az a felismerés, hogy lehet, hogy ez egy nehéz, hálátlan és veszélyes út, de ez legalább ad egy legitim esélyt arra, hogy lehessen tenni valami pozitívat a szlovákiai magyar közösségért, miközben semelyik másik út nem vezet eredményekhez. Ezt az alapelvet ez a kudarc nyilvánvalóan nem kérdőjelezi meg, csak rámutat a fájó kiszolgáltatottságra, amivel ezen értékrend felvállalása jár.

Ha a pártpolitika szintjén nézzük a dolgokat, a helyzet egy kicsit más. A Híd a politikai kommunikáció szükségszerűségeinek megfelelően egy indokolatlanul pozitív, az MKP viszont egy logikátlanul negatív képet fest arról, mi az az együttműködés és hogy mi várható el tőle. A második Fico-kormány hozzáállása a kisebbségi kormánybiztoshoz az MKP által festett rémképhez került közelebb, mint a hidas ideálhoz. A Smer egyáltalán semmiféle kooperációra, engedményre nem volt hajlandó, szembemenve azzal a politikai racionalitással, ami azt kívánta volna meg, hogy egy minimális tér nyújtásával pacifikálja az ellenzéki együttműködés egyik kulcspártját. Nem ezt tette: még a legártalmatlanabb, legolcsóbb, leginkább békés és valós társadalmi igényt prezentáló ügyeket – mint a vasúti kétnyelvűség – sem volt hajlandó szavazataival támogatni. A Smer nyilván úgy hitte, hogy a Híd a támogatási pénzek elosztását elegendően fontosnak tartja ahhoz, hogy minden másban engedjen. Tévedett.

A Smer tehát ma nem alkalmas partner az önkéntes együttműködésre, és az előre látható jövőben sem valószínű, hogy azzá válhat. (A hírek szerint a pártpolitikát maga mögött hagyni kívánó Robert Fico után csak rosszabb jöhet ilyen szempontból.) Ezt a helyzetet csak az változtathatná meg, ha a Smer egy jövőbeli választási eredménye után a két magyar párt valamelyikének támogatására szorulna a kormányzáshoz. (Az MKP számos jelét adta annak, hogy neki sem lenne ellenére ilyesmi.) Ezen a ponton viszont nagyon nehezen megkülönböztethetővé válik a Híd és az MKP reménye: a Híd narratívájában az együttműködés kikényszerítése, az MKP retorikájában a kikényszerített együttműködés néven futna egy ilyen koalíciós konstrukció.

Az együttműködésnek van még egy potenciális szintere: ez pedig a jobboldali tömb. Ma persze nem úgy néz ki, mintha a jobboldal valaha tömbként, sőt nyertes tömbként tűnne fel egy választásokon, de ha nem most, akkor később egy ilyen helyzetnek szinte biztosan be kell következnie. A tapasztalatok szerint azonban egy jobboldali koalíció sem feltétlenül önmagától nyitott a magyar kisebbség státuszának rendezésével kapcsolatban. (Erősen eufemizálok.) Véleményem szerint a jövőben magyar párt csak akkor léphet be egy ilyen koalícióba, ha erős garanciákat kap nemzetpolitikai alapprogramja fő pontjainak megvalósulására, elsősorban a nyelvhasználat, közigazgatás, állampolgárság, iskolaügy és kulturális önrendelkezés terén. Megint a fenti helyzetnél vagyunk: kényszer ez, vagy együttműködés?

***

A hét eleji események tanulsága számomra így fogalmazható meg: bár érhetőek el eredmények együttműködve és kényszer nélkül, és nem elképzelhetetlen az sem, hogy a kényszer is vezethet valahová a másik fél együttműködése nélkül, a valóban hatékony megoldások a két pólus között vannak. Meg kell találni a megfelelő elegyét e két elemnek ahhoz, hogy bármiféle kisebbségpolitikai sikereket lehessen elérni (vagy ha úgy jobban tetszik: kiharcolni). Akármennyire is ideologikus a két párt kommunikációja, mindkettő ezt a két elemet keveri: a Híd elegyében több az alku, az MKP-nál pedig a harc. Az a sok energia, ami a szpolupráca szapulására megy el, teljesen kidobott, mivel ma a szélsőjobbon kívül nincs olyan politikai szereplő, aki ténylegesen hinné, hogy együttműködés nélkül bármi is mehet. De az sem egy tartható álláspont, hogy az aktivista kiállás, az alulról jövő nyomásgenerálás értelmetlen pattogás csupán.

Itt tartunk ma. 2013-ban mindkét a magyarokat képviselő pártnak van oka arra, hogy átértékelje és a valósághoz közelítse nemzetpolitikai stratégiáját. Ez nem kell, hogy a Híd radikalizációját, vagy az MKP nemzetárulását jelentse – saját táboraik félelmeinek nevet adva. Csupáncsak azt, hogy szembenéznek azzal a ténnyel, hogy ez így ma nem működik elégségesen jól. De a mai napig a párton kívüli közeg, élen a „hivatalos civilekkel”, sem tudta bemutatni azt az alternatívát, ami egyértelműen jobb lenne annál, amit a Híd/MKP páros prezentál. A vasúti kétnyelvűséget nem csak a Híd, de az MKP és a civilek sem tudták elintézni, de a kettős állampolgárságot nem csak a civil nyomás, de a Híd és az MKP sem tudta pacifikálni. Márpedig a nap végén egyedül az számít, amit sikerül és hogy miként sikerül elérni, nem pedig a duma.