Sebek és kuruzslók

Széky János | 2013. június 8. - 12:57 | Vélemény

Lehet, hogy tévedek, de emlékezetem szerint dr. Lomnici Zoltán ügyvéd, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke sohasem fejezte ki szolidaritását azokkal a jogvédő aktivistákkal, akik egy elképesztő hírhamisítás és emberiméltóság-sértés, dr. Lomnici Zoltán EMT-elnök arcának kitakarása miatt éhségsztrájkoltak a köztévé székházánál 2011 végétől.

Dr. Lomnici Zoltán önzetlen ember, fontosabb dolgok foglalkoztatják. Például az Emberi Jogok Európai Bíróságánál (EJEB) és az Európai Parlament Petíciós Bizottsága előtt képviselte azt a két szlovákiai magyar állampolgárt, akit a szlovákiai törvények értelmében megfosztottak szlovák állampolgárságuktól, s vele állandó lakhelyüktől, sőt szerzett jogaiktól, nyugdíjuktól, egészségügyi ellátásuktól.

A strasbourgi bíróság nem fogadta be Dolník Erzsébet és Fehér István beadványát. Ezt dr. Lomnici Zoltán többek között így kommentálta: „az emberi jogi bíróság egyéni szempontból foglalkozik a vitatott szlovák állampolgársági törvénnyel”. Ráadásul, mint a Szlovákiai Magyar Kerekasztal Jogsegélyszolgálata is rámutatott: az EJEB kizárólag az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok megsértése kapcsán bír joghatósággal, és az állampolgársághoz való jogot az Egyezmény nem tartalmazza.

De könyörgöm, nem tudta ezeket az apróságokat Prof. Dr. Lomnici Zoltán címzetes egyetemi tanár, amikor a beadványt szerkesztette? Komolyan ez az amatőr figura volt Magyarországon hét éven át a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mellette az Országos Igazságszolgáltatási Tanács feje is, egyszóval a bírói hatalom és az igazságszolgáltatás első embere? Nem ám a szörnyedelmes Orbán-rezsim alatt, hanem olyan időben, amikor az erre érzékenyek szerint Magyarországon még „érvényesült a jogállamiság”?

Ne tettessük naivnak magunkat. Prof. Dr. Lomnici Zoltán nem amatőr, hanem magyar viszonylatban abszolút profi, kiváltképp az önreklámban. Csak hát ez nem magyar jogi, hanem nemzetközi politikai ügy, és a különleges magyar profizmussal a határokat átlépve semmire sem lehet menni. Az egész történet jól példázza a sérelmi politizálásnak és a meddő látványjogászkodásnak azt az elegyét, ami nálunk nemzet-, kül-, avagy szomszédságpolitikának számít. Máshol nem annyira.

Egész pontosan a kettős állampolgárság és annak magyar–szlovák vetülete jellegzetes példája annak a harcászati módszernek, amely arra hivatkozva, hogy a magyarokat sérelmek érik, olyan fölösleges helyzeteket kreál, amelyekben a magyarokat biztosan sérelmek érik, majd ezekre hivatkozik a következő sérelmi helyzetek előidézésekor.

Seb tehát van rengeteg, volt is, meg lesz is. Nemzetpolitikai haszon: nettó semmi.

A jelenlegi magyar kormánypropaganda úgy beszél a magyarországi lakás, adózás, oktatási és katonai kötelezettség nélküli, viszont választójoggal járó kettős állampolgárságról, mintha ez volna a magyarság államhatároktól független összetartozásának egyetlen lehetséges kifejezése, az egyetlen lehetséges gyógyír Trianon sebeire. (A politikai kegyencek bőkezű pénzelésével kombinálva.) És aki ebben kételkedik, a minimum nemzetáruló (belül) vagy magyarellenes rém (kívül). Holott:

Soha senki nem magyarázta meg érthetően, miért volt ez így 2004-től, és miért nem volt ez így 2004-ig. Fideszes oldalról soha senki nem hozta szóba, hogy az első Orbán-kormányzat 2001-ben kifejezetten megígérte a Velencei Bizottságnak, hogy a szomszéd országokban élő magyarokkal a kapcsolatot nem emeli állampolgársági szintre. (Volt egy ilyen levél; a jó ég tudja, miért, de mostanában sehogy se találják a Külügyminisztériumban.)

Soha senki nem magyarázta meg, hogy ha már bevezetik a „könnyített honosítást”, az miért csak etnikailag magyarokra (magyar nyelvből levizsgázókra) vonatkozik. Miért van több joga részt venni Magyarország demokráciájában annak, aki Székelyudvarhelyen éli le az életét, és tud magyarul, mint annak a holland embernek, aki mondjuk hét éve Magyarországon él, dolgozik, adózik, jótékonykodik, és már tud magyarul is?

Állampolgársághoz honosításon kívül születési alapon lehet jutni, éspedig kétféleképpen: a vérségi elv (ius sanguinis) és a területi elv (ius soli) alapján. A vérségi elv azonban nem azt jelenti, hogy az illető etnikailag magyar, hanem hogy a felmenői magyar állampolgárok voltak. Ha a területi elv kiesik (a „könnyített honosítás” totálisan cáfolja), akkor a vérségi elv érvényesül. Ha viszont a szlovákiai szlovákokat kizárjuk a magyar állampolgárságból, a Magyarországon lakás viszont nem számít, akkor milyen alapon lehet egy szlovák anyanyelvű pilisszentkereszti csecsemő magyar állampolgár? Sehogy sem áll össze. Mindegy, hívőnek nem kell magyarázat.

Az előző Fico-kormány idején módosított szlovák állampolgársági törvény ostoba és bosszúálló (nem mintha a második Orbán-kormány parlamenti többsége nem hozta volna ostoba és bosszúálló törvények sokaságát). De ez nem jelenti, hogy a magyarországi lakás, adózás stb. nélküli könnyített honosításra elkerülhetetlenül szükség volt.

Nem részletezem, hogy a Fidesznek – miután, mondom, 2004-ig nem akart kettős állampolgárságot – miért jött kapóra taktikai okból 2004 második felében a Magyarok Világszövetségét elfoglaló Patrubány-csoport szélsőséges kezdeményezése, hogy azt ne mondjam, provokációja. Belpolitikailag hasznos is volt, mert a szocialisták hasonlóan buta, szociális demagóg ellenkampánya miatt meg lehetett hirdetni, hogy „a bolsik szétszakították a magyarságot” és „Gyurcsány kiiratkozott a magyarságból”. (Nem mintha a Fidesz olyan nagy magyarságegyesítő lenne, és nem használta volna mindig is gátlástalanul a szociális demagógia fegyvertárát.)

Nem kétlem továbbá, hogy a teljes „jobboldali” elitnek és hű szavazótáborának belső meggyőződésévé vált, ami 2004 előtt nem volt az: hogy a magyar kulturális nemzethez fűződő kapcsolatot a magyar államhoz fűződő, maximálisan szoros jogi kapcsolatnak kell kifejeznie. Csak éppen ez nem volt soha nemzetközi norma, több érv hozható föl ellene, mint mellette.

A magyar politikai közegben biztos nyerő. Nemcsak a kormányoldal tartja üdvösnek és kötelezőnek, hanem a 2004-esnél semmivel sem okosabb „baloldal” zöme is normálisnak, olyasminek, amibe kár belekötni. Nemzetközi fórumokon viszont esélytelen. Amikor a magyar kormányzat valami törvényhozási disznóságot akar védeni, kedvenc eljárása, hogy közli: máshol is van ilyen. De pont olyan, mint a választójoggal kistafírozott, ottlakás nélküli magyar kettős állampolgárság, nincs sehol.

Arra viszont van jó néhány példa Japántól Hollandiáig, hogy aki önként felveszi egy másik állam polgárságát, az automatikusan elveszíti az eredetit. „Akarata ellenére” természetesen nem lehet senkit sem megfosztani az állampolgárságától, de olyan általában nincs, hogy valaki ismeri a törvényt, annak tudatában cselekszik, de azt akarja, hogy ne vonatkozzék rá.

Prof. Dr. Lomnici Zoltán és az Európai Néppárt magyar képviselői az EJEB-kudarcért bőven kárpótoló diadalnak tartják, hogy az Euróai Parlament Petíciós Bizottsága a két szlovákiai magyar ügyét nem vette le a napirendről. De hát azért nem vette le, mert a szlovák Alkotmánybíróság döntését várja. Az pedig – a viszonyokat ismerve – nem fog sietni, és egyáltalán nem biztos, hogy alkotmányellenesnek ítéli a törvényt. Addig is lehet fájlalni a sérelmeket, amik elkerülhetők lettek volna.

A nulla nap magyarországi tartózkodáshoz kötött könnyített honosítás, főleg a választójoggal kombinálva, egyszerűen demokráciaellenes. Kiüresíti az állam demokratikusan megválasztott kormányzata és az állam polgárai közötti jogi, szerződéses viszonyt oly módon, hogy az államhoz fűződő érzelmi kapcsolattal helyettesíti. Ha én nem tartozom semmivel a kormányzatnak, és a döntéseinek 99 százaléka nem vonatkozik rám, akkor milyen alapon kérek rajta számon bármit? Akkor mindegy, hogy ócska vagy tökéletes.

Ha egyszer már a Fidesz meghozott egy antidemokratikus, demagóg nacionalista döntést, akkor az úton nincs megállás. Akkor tényleg nincs kétféle állampolgárság, a határon túliaknak meg kell adni a választójogot. És nem lehet Budapestről elrendelni, hogy minden szomszéd államnak tetsszen. Akkor pedig, mondjuk, egy szlovákiai magyarnak baja lehet abból, ha magyar állampolgár, és él a törvényes (csak éppen értelmetlen) magyar választójogával. Akkor pedig ajánlatos titkosítani a magyar választói névjegyzéket. Akkor pedig nem lehetséges tisztességes választás – Magyarországon.

Ügyvéd úr, képviselő hölgyek, urak, nekem ez sérti a méltóságomat. De piszkosul. Tegyenek már értem valamit ott Strasbourgban.

A szerző az Élet és irodalom (Budapest) rovatvezetője.