Krisnások a könyvhéten

Szerbhorváth György | 2013. június 11. - 12:46 | Vélemény

Ültünk a Vörösmarty téren, és a könyvheti programot figyeltük: íróbarátunk beszélgetet egy másik íróbarátnőnkkel. És sasoltunk is volna, ám egyszerre másokra kellett felfigyelnünk – előbb csak halkan szólt az ének, a dobok, aztán egyre erősödött a zeneszó. Mert jöttek a krisnások, önfeledten mulatva, akár egy falusi lakodalmas menet, táncikáltak, ugrabugráltak. De az eszükbe sem jutott, hogy a könyvhét mégsem zenei fesztivál – bár a megnyitón mindig megjelenik a tűzoltózenekar. És az sem jutott el az agyukig, csak amikor páran szóltunk, jeleztük nekik, hogy az emberek nem azért ülnek a színpad előtt, mert úgy kényelmes, hanem épp egy beszélgetést hallgatnak. Vagy hallgattak volna, ha a krisnás lármától ez lehetséges lett volna. Igaz, ami igaz, a menet elhalkult végül, de csak egy ideig, aztán ugyanúgy folytatták. Mit érdeklik őket az írók, a könyvek? – pedig maguk is előszeretettel árusítják kiadványaikat, sőt, direkt marketingjük elég agresszív.

Mármost a krisnásokkal egyébként nekem semmi bajom sincs, ifjúkoromban még a Bhagavad Gitát is olvasgattam, bár számomra fölöttébb misztikus (értsd: kb. érthetetlen) világ a krisnásoké. De két barátom is „megtért”, és még szimpatikus is volt az egész – különösen az indiai kaják. Sőt, rémlik, hogy a rockritmusban játszott krisnás zene is megfogott, aztán néha a bulin is nyomtuk a Hare Krisna, Hare Krisnát. És az is fölöttébb dicséretes, hogy a krisnások ételt osztanak a hajléktalanoknak, mert a magyar állam és társadalom, híres-hírhedt keresztény egyházaink javával egyetemben tesz a szegényekre, a rendőrség meg újabban épp az ételért sorban állókat igazoltatja. Mert ugyebár rontják az ország imázsát.

De ezúttal a krisnások is leszerepeltek, legalábbis előttem. Van abban valami perverz, hogy azok, akik még egy hangya véletlen eltaposását is erkölcsi kérdésnek találják (bűnnek, merthogy netán mi magunk is egy hangyaként reinkarnálódunk következő életünkben), és abszolút erőszakmentes hitet hirdetnek, maguk nem tartják szimbolikus erőszaknak azt, ha mások életét zavarják meg. Most épp a kulturális életet, a könyvhetet, ahová az emberek a könyvek meg az írók miatt mennek, legalábbis reméljük, nem pedig akármilyen zenét hallgatni. Ám mint a legtöbb vallási mozgalom, íme, még az egyik legtoleranciapártibb is megzakkan, és képtelenek felfogni, hogy mi illik és mi nem illik. És még nekik áll feljebb, ha szólunk nekik, mert természetesen saját erkölcseiket, viselkedésüket, kultúrájukat tartják a legigazibbnak, az egyedüli üdvözítőnek.

Hasonló intoleranciát egyébként épp Jeruzsálemben tapasztaltam, abban a városban, melyet három világvallás is a magáénak hisz és tud. A szeretet jegyében aztán már évezredek óta üldözik egymást, de nem mennék most vissza a keresztes háborúkig. Mert elég morbid az is, ami ma történik ott. Például a Via Dolorosán mendegélnek a keresztény csoportok, viszik mondjuk a tinédzser lengyel lányok a vállukon a keresztet a keresztúton, és közben énekelnek. Aztán, mivel az út java Jeruzsálem óvárosának arab negyedén át halad, amikor az arab boltosok hallják, hogy jönnek a keresztény éneklők, egyszerűen felhangosítják a rádióikat, hagy üvöltsön az arab zene és elnyomja a keresztények énekét. Miután elhaladt a menet, akkor aztán lehalkítják, saját vendégeiket, kuncsaftjaikat és önmagukat mégsem vegzálnák. Vagy áll az ortodox zsidó a városfalnál, és mert hát rájött a szükség, lehugyozza a falat. Persze a keresztény negyed falát, mert neki ezt is szabad, miközben ott hömpölyög a tömeg. Képzeljük csak el, mi történne, ha egy keresztény vizelné le a Siratófalat, vagy épp a Sziklamecsetet – helyben meglincselnék. De szombaton nem szabad fényképezni a siratófalnál, mert a fényképezőgép elektronikus készülék – mintha az Ószövetség idején már erre is gondoltak volna… És így meg egy az ott körbe-körbe, mintha ezen a módon akarnák megjelölni a terepüket, akár a kutyák. Mindegyik közösség elvárja, hogy betartsuk az ő szabályaikat, de mindegyik magától értetődőnek tartja, hogy ők a másik szabályait nem tartják be.

Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a krisnások zenés felvonulása nem a világ vége, és egy beszélgetés megzavarása nem őrült kultúrbotrány. De kíváncsi lennék, mit szólnának ők, ha a vegetáriánus ételeik osztogatásakor odasomfordálnék a bográcsukhoz, és belekarikáznék egy rúd kolbászt, mondván, a hajléktalanok közt bizonyára sokan ennének kolbászt. Gondolom, a fejemre öntenék az egészet, mert megsértettem őket. És lehet, igazuk is lenne, de legalábbis nem panaszkodhatnék.