Politika és nyilvánosság a botrányok korában

Ravasz Ábel | 2013. július 3. - 07:17 | Vélemény

Van három ügy az elmúlt hetekből, ami nem hagy nyugodni, és amelyeknek közös újragondolására invitálnám most a kedves olvasókat. Ezek a csehországi kormánybukás és korrupciós ügy; a magyarországi trafikbalhé; valamint a szlovákiai főügyészválasztás.

Mindhárom üggyel foglalkoztam már itt is és egyéb hasábokon is, most viszont csak egyetlen szempontból szeretném megvizsgálni őket: ez pedig az etikus politika lehetőségének és határainak kérdése. Nem szeretném viszont teljes egészében reprodukálni sem az ügyeket, sem azok sajtóvisszhangját, úgyhogy az alábbi sorok legalábbis részben benyomásszerűek maradnak majd.

A gondolatmenet elején a Nečas-ügy található. Csehország kormánya gyakorlatilag pillanatok alatt összeomlott azután, hogy a rendőrség egy nagyon látványos akció keretén belül őrizetbe vette a kormányfő több közeli munkatársát, illetve a párt volt parlamenti képviselőit. A (gyakorlatilag nem is vitatott) vádak szerint Nečas stábfőnöke úgy intézte el egy rázós törvény megszavazását a parlamentben, hogy három ellenálló kormánypárti képviselőnek állami cégekben ajánlott állást azért cserébe, ha visszadják mandátumukat. (A törvény így át is ment.) Aztán a következő napokban felsejlett az ügy háttere is: a Nečas-kormány „engedte”, hogy a főügyész viszonylag autonóm módon működjön, a posztra nem nevezett ki pártkatonát, az pedig tette a dolgát. Sokan a frissen megválasztott Zeman elnököt is látni vélik az események között, az mindenesetre biztos, hogy Zeman az elmúlt napokban a parlament többségének akaratával szemben szakértői kormány összeállítását kezdeményezte, és jelen állás szerint akár az előrehozott választásokig görgetheti az ügyet.

Egy szigorúan morális optikán keresztül nézve Nečas bukásában nincs semmi probléma. Egy valódi korrupciós ügyről van szó, amiért bűnhödött. Ha azonban figyelembe veszem a környezeti tényezőket, kirajzolódik egy másik olvasat is: Csehország eddig leginkább transzparansen működő kormánya bukott meg amiatt, hogy próbált nyíltabban játszani mint elődei, és ezt most egy nálánál százszor korruptabb politikai elit ki tudja használni az emberek akaratának kiforgatására és a választott kormány és parlament szétzúzására.

A Nečas-ügyet két dolog tette üggyé. Az egyik maga a rendőri beavatkozás brutális nyilvánvalósága, az hogy az egész a szemünk előtt játszódott le. A másik viszont a média viselkedése. A sajtó héjaként csapott le Nečasra és köreire, a szigorú morális álláspontra helyezkedve, és (egyébként helyesen) elítélve azt, ami történt. Emellett azonban teljes egészében elfelejtette az őt megillető helyen kezelni a második olvasatot: csak nagyon szűk és ebben a tekintetben irreleváns fórumokon történt meg Nečas részleges rehabilitációja a politikai rendszer egésze állapotának, valamint az egyéb játékosok – különösen Zeman – cselekedeteinek és motivációinak fényében. Azok, akik többet vétettek, de titokban, most nyilvánosan elítélhetik a bukott kormányfőt, a média és a civil közvélemény nagyobb ellenállása nélkül.

A Nečas-ügy legrosszabb része tehát az, hogy arra utal, hogy aki nyíltabban próbál játszani a politikában, az szükségszerűen megüti a bokáját. Ezt az érzetet erősíti meg a trafik-ügy is, a túloldalról. Magáról az ügyről legyen elég annyi, hogy – radikálisnak korántsem mondható olvasatom szerint – a Fidesz először centralizálta, majd elosztotta holdudvara körében a dohányeladási jogokat. A koncessziók elosztása annyira nyilvánvalóan klientelista, és olyan egyértelmű benne a nepotizmus, hogy bárki, aki csak egy pillanatra is odafigyel a részletekre, azonnal meg kellene hogy értse azt, mi és hogyan történt. Ha pedig így történne, úgy az Orbán-kormánynak emiatt a Nečas-ügynél személyes morális iránytűm szerint nagyságrendekkel súlyosabb sztori miatt azonnal mennie kéne.

De nem kell neki, ugyanis a jelek szerint a többség olvasata nem esik egybe a sajátommal. Ennek két fajta gyökerét látom. Egyrészt ott vannak azok, akik a terebélyes kormánypárti médiából tájékozódnak, és akik azokból arról értesültek, hogy nem hogy a Fidesz, de inkább a szocik profitáltak a trafikokból. (Ez persze akkora blődség, hogy még a normálisabban gondolkodó Fidesz-szavazók sem hihetik el egy pillanatra sem.) A jobboldali szekértáborba szorultak számára a baloldali sajtó történeteinek értéke nullközeli, azokat nem veszik figyelembe (és fordítva), ezért számukra ténylegesen nem létezik trafik-ügy. Aztán ott vannak azok, akik egy a Fidesz által félig rejtve, félig nyíltan hangoztatott agenda mentén, értékalapon tudják támogatni az eljárást: azok, akik abban hisznek, hogy még mindig jobb ha a Fidesz saját emberei (= „a magyarok”) közt osztja szét a trafikokat, mintha azok a külföldiek kezére kerülnének. Egy ilyen narratíva a Fidesz jobbszéle mellett például a Jobbiknak, de akár az antiglobalizmust nemzeti keretben továbbgondoló LMP-s zöldeknek is tetszhet.

A Fidesznek persze nem kell szembenéznie sem autonóm főügyésszel, sem ellenséges médiával – a baoldali orgánumok ugyanis jobboldali társaikhoz hasonlóan beszorultak a saját szekértáborukba, nem képesek olvasatokat közvetíteni a Fidesz-tábor számára, márpedig nélkülük ügyet generálni ma Magyarországon nem lehet. Az ellenőrző intézmények pedig az új alkotmányos rendszerben a Fidesz bástyáivá alakultak át. Ami sikerült Csehországban – üggyé tenni a korrupciót tényét –, az Magyarországon nem jött össze.

Mi következik ebből? A nečasi út, azaz a nyilvánosság szerepének megnövelése a kormányzati eljárások megváltoztatása nélkül, nyilvánvalóan kudarc. Az orbáni út viszont, azaz a nyilvánosság uralása az ellenőrző intézményeken és a médiákon keresztül a kormányzati eljárások megváltoztatása nélkül, a jelek szerint jól működik. Itt kapcsolódik a sztorihoz a Fico-Gašparovič tandem által sikerre vitt főügyészválasztás, melynek segítségével a Fico-kormány sikeresen elkerülte, hogy egy valódi ellenőrző szerv figyelhesse közelről a munkáját.

Marad tehát remény egy jobb, nyíltabb és kevésbé korrupt politikára, vagy pedig óhatatlanul haladunk egy szimulált médiaimpulzusokkal leplezett, antidemokratikus rendszer felé? Az új politikai mozgalmak válasza az, hogy van remény a jó politikára, radikális változáson keresztül. Ez lenne a nyilvánosság megnövelése a kormányzati eljárások megváltoztatásával párhuzamosan. Erre egy új párt talán valóban képes lehet, ehhez viszont jelentős parlamenti erőre lenne szüksége. Ez a valóban autonóm módon szerveződő új pártoknak nem szokott sikerülni – ott az 5-15 százalék az a zóna, amire számítani lehet –, és míg a gazdasági lobbik és új/régi politikai csoportok által szervezett új formációk esetében lehetséges egy ennél jóval nagyobb eredmény elérése, ők viszont nem motiváltak a fentiekhez hasonló változások véghezviteléhez. Ez a „lehet más a politika” kudarca: ha csak egymagam játszom nyíltan, kisebbségben, akkor a többiek könnyen eltaposnak. Ahhoz viszont hogy elkerüljem a kisebbségben maradást olyan háttéralkukat kell tennem, amelyektől a végén már nem is vagyok olyan más, mint a többiek voltak. A morálisan motiváltaknak nincsen cselekvési tere; a cselekvési tért elérőknek nem marad morális alapja.

A fenti tipológiában logikailag egy válasz marad: a nyilvánosság sötétben hagyása a kormányzati módszerek megváltoztatása mellett. Ez egy önellentétes modell, de átmenetileg mégsem tűnik működésképtelennek. Egy ilyen eljárás esetén Nečasnak például ki kellett volna neveznie egy pártkatona főügyészt, és inkább arra koncentrálni, hogy a hatalomgyakorlás ne fusson bele a fent leírtakhoz hasonló, etikátlan ügyekbe. Egy pártatlan főügyész későbbi kinevezésére így akkor nyílna lehetőség, amikor a dolgok már többé-kevésbé rendben vannak a kormány háza táján. Így tovább húzhatta volna, és esetleg el is érhetett volna valamit – persze lehet, hogy a tükörben egy kevésbé szimpatikus ember nézett volna vissza rá.

A fenti modell persze borzasztó, morálisan elfogadhatatlan és nagyon messze van attól, amit a demokrácia optimális működéséről gondolni szoktunk. Egyet azonban meg kell érteni: míg a nyugati demokráciáknak volt ötven éve a demokratikus értékrendek meghonosítására a választók körében azelőtt, mielőtt a politikai professzionalizálódótt, magába olvasztva a médiát, aközben a poszszocialista államok a demokratikus átmenet után azonnal a profi politika eszköztárának használatára kényszerültek. A Mečiar karjában sztrádát átadó Claudia Schiffer árnyékában nehéz demokráciát tanulni, és nem is sikerült. Az emberek nem csak, hogy nem képesek érvényesíteni akaratukat a pártokkal szemben, de azt sem tudják, mit kellene akarniuk tőlük. A pártok pedig részben ezt kihasználva, részben pedig a torz igényekhez igazodva válnak azokká a szörnyszülöttekké, akik miatt a fentiekhez hasonló eszmefuttatások valóságos tartalmat kapnak. Márpedig ebben a környezetben kell megtanulnia a politikának és a választótábornak hatékonyabban dolgozni a közjóért – mert ez így egyre kevésbé hasonlít a valós demokráciára.