Nagy Testvér van, lusztráció nincs

Széky János | 2013. július 5. - 20:20 | Vélemény

A Tavares-jelentésbe az utolsó pillanatban betoldottak egy paragrafust, és ezzel az Európai Parlament illetékes bizottsága, talán tudtán kívül, a Nemzeti Együttműködés Rendszere leglényegének közelébe ért.

Addig ugyanis a jelentéstevő és szakértői arra a képtelen feladatra vállalkoztak, hogy európai fogalmakkal írják le azt, amit az európai fogalmaktól távolodó magyar kormány és a neki gondolkodás nélkül engedelmeskedő parlamenti többség tesz.

A magyar kormány addig arra hivatkozott, hogy számára az európai fogalmak értelmezhetetlenek vagy jogilag nem léteznek, amivel igazat mondott; de az európai parlamenti jelentés is csak közelíteni tudta, bár igen jól, a NER valóságát. Mint amikor valakinek nem áll rendelkezésére a megfelelő képlet az integráláshoz, és téglalapok betuszkolásával igyekszik kiszámítani minél pontosabban a függvénygörbe alatti területet.

Csakhogy a mi kormányzatunk nem adhat mást, mint ami a lényege, és nem bírta ki, hogy a jelentés elfogadásának finisében fel ne világosítsa Tavareséket erről a lényegről.

Az új elem megjelenik a Háttér és főbb kérdések, az Értékelés, valamint az Ajánlások fejezetben is. Az Értékelésben így: az Európai Parlament „aggodalmát fejezi ki az egyes törvényeknek a nemzetbiztonsági ellenőrzés új szabályainak megállapítása érdekében szükséges módosításáról szóló 2013. évi LXXII. törvény több rendelkezése miatt, amelyek negatívan befolyásolhatják a hatalmi ágak szétválasztását, az igazságszolgáltatás függetlenségét, a családi és magánélet tiszteletben tartását, valamint a hatékony jogorvoslathoz való jog érvényesülését”.

A törvény arról szól, hogy ezentúl a katonákat, rendőröket, tűzoltókat, hírszerzőket, elhárítókat, nemzetbiztonságiakat, bírákat, ügyészeket, közalkalmazottakat, valamint családtagjaikat folyamatosan lehet nemzetbiztonságilag ellenőrizni, évente kétszer harminc napig úgy is, hogy lehallgatják telefonjukat, beleolvasnak leveleikbe – akár konkrét gyanú nélkül. Jogorvoslati lehetőség nincs. A „közigazgatás politikai szereplői” kivételek, viszont a vizsgálható személyek körét a továbbiakban kormányrendelettel (törvény nélkül) lehet megváltoztatni, törvénybe nem foglalt kritériumok alapján. Magyarul, ha valaki a kormány szolgálatába szegődik, teljességgel ki van szolgáltatva a kormány szemeinek és füleinek. És ha közelebbről meg nem határozott „munkavégzésen kívül tanúsított magatartása” vagy „magánéleti kapcsolata” nem tetszik a megfigyelőknek, kirúgják.

A fennhangon kimondott indok az, hogy egy Vizoviczki nevű maffiózó rendőröket fizetett le – de ne mondjuk már, hogy a politikai elit védett felső rétegén alul mindenki rettentően korrupciógyanús, míg magán a felső rétegen belül mindenki garantáltan tiszta és ártatlan, mint a diabetikus tejszínhab. Mely legfelső réteg tagjait egyre nagyobb arányban a tiszta és ártatlan Orbán Viktor, valamint tiszta és ártatlan belső köre személyesen, mondhatni, manuálisan választja ki. Meg amúgy e politikai vezetők tömérdek információhoz jutnak az állam szolgáiról, s ezeket ha nem most, később akármikor felhasználhatják ellenük. Például zsarolásra. Régi módszer.

És itt megint egy hungarikumhoz érünk: Magyarország az egyetlen posztkommunista állam Oroszországtól nyugatra, ahol nincs történeti-szervezeti cenzúra a kommunista állambiztonsági szolgálat és a demokratikus állam nemzetbiztonsági apparátusa között. Orbán, Kövér és szakértőik – köztük volt állambiztonsági tisztek – mindent elkövetnek, hogy ne is legyen. Minél nehezebben lehessen megismerni a dossziékat – pontosan a személyes adatok védelmére hivatkozva – és a hálózati nyilvántartás, prosztón mondva az ügynöklisták nyilvánosságra hozataláról szó se essék.

A belső elhárítással foglalkozó III/III-as csoportfőnökséget ugyan 1990-re felszámolták, de a többit minden politikai szűrés nélkül átemelték a demokráciába. A megfigyeléseket a sztálinista Államvédelmi Hatóság egyenes ági szervezeti leszármazottai végzik.

A gyarmati csendőrség utódai s olykor tagjai kiabálnak most, hogy mi nem leszünk gyarmat.

Az már a Velencei Bizottságnak is szemet szúrt, hogy az Alaptörvény „átmeneti rendelkezéseibe” (később magába az alkotmányba) belefoglalták az egykori kommunista állampárt bűnlajstromát, és megállapították, hogy ezekért a bűnökért a Magyar Szocialista Párt (legális, alkotmányos párt, az európai parlament második legnagyobb csoportjának a tagja), mint jogutód, testületileg felelős. A Velencei Bizottságnak magával a kommunista bűnök megállapításával nem volt baja, de azzal igen, hogy erre húsz évvel a korszak vége után kerül sor, amikor a lusztráció – mely természetesen egyéni felelősségen és nem kollektív bűnösségen kell hogy alapuljon – nehéz is meg bizonytalan is.

A Velencei Bizottság a lusztrációt látja a bűnök azonosítása és a felelőssé tétel egyetlen értelmének, ami viszont Magyarországon elmaradt, vagy legföljebb egy-két 56 utáni rémalakra, mint Biszku Bélára korlátozódik. A Fidesznek nem a lusztráció a célja. Ellenkezőleg: lényegében ugyanazt a gépezetet működteti tovább, és immár nagyon hasonló logikával, mint amely a „bűnös rendszert” fenntartotta.

De még mielőtt bárki könnyet hullatna a legnagyobb ellenzéki pártért (tartok tőle, hogy olvasóim nagy része, pártállástól függetlenül nem hajlamos rá): az MSZP maga vagy eléggé szordínós hangvétellel vitatkozott ezekben az ügyekben, vagy maga is asszisztált hozzájuk. Neki sem volt szívügye soha az állambiztonsági dossziék nyilvánossága, a tényleges felelősséget viselő nomenklatúra-tagok kirekesztése a demokratikus közéletből meg pláne nem.

A legjobb példa talán Medgyessy Péter demokratikus karrierje: állambiztonsági tiszt is volt, és az ő felügyelete alatt készült hamis adatok alapján a betarthatatlan, kis híján államcsődhöz vezető 1989-es költségvetés. Ez nem akadályozta meg a szocialistákat, hogy előbb pénzügyminiszterként visszaemeljék a hatalom belső körébe, majd miniszterelnöknek jelöljék.

A nemzetbiztonsági ellenőrzés szabályainak átalakításáról szóló javaslatot az MSZP támogatta. (Talán üzlet is volt a dologban: a többség elvetette azt a naivul harcias fideszes javaslatot, hogy a pártállami múlt is számítson kockázati tényezőnek.) Aki tiltakozott, az nem szocialista politikus volt, hanem két pártsemleges jogász: Szabó Máté ombudsman, és Varga Zs. András, a legfőbb ügyész helyettese. És most egy kívülálló, aki állítólag nem járatos a magyar ügyekben, bizonyos Rui Tavares mondta, hogy ez nem normális. A nyomában pedig az Európai Parlament többsége.

De ha ilyen az elitünk, oldaltól függetlenül, és a magyar választók túlnyomó többsége ezt nem veszi észre, akkor kétlem, hogy azok ott Európában meg tudnának menteni saját magunktól.

A szerző az Élet is Irodalom (Budapest) rovatvezetője