Magyarországi mélyállam

Széky János | 2013. július 13. - 07:45 | Vélemény

A mélyállam (derin devlet) a török politikai közbeszédben használt fogalom. Nem biztos, hogy létezik, de nagyon valószínű, és ha sokan hisznek benne, az már olyan, mintha létezne. Hisz benne Erdoğan mostani miniszterelnök is. Olyan csoportok feltételezett titkos együttműködéséről van szó, amelyeknek joguk vagy lehetőségük van az erőszak alkalmazására: hadsereg, rendőrség, titkosrendőrség, hírszerzés, igazságszolgáltatás, maffia.

Nem központilag irányított árnyékállamról, hanem inkább érdektől és világnézettől egyesített hálózatról van szó, amely egyszerre nacionalista és iszlámellenes, így egyformán lehetnek ellenségei a kurdok, a világi liberális értelmiségi elit és maga a mérsékelt iszlámista kormány. A mélyállam nem tekinthető anarchistának, hiszen eszménye a rendezettség, az ideológiai-politikai egyöntetűség, a nemzeti nagylét biztonsága – viszont, természeténél fogva, meg-megütközik a „felszíni állammal”, vagyis a parlamenti demokráciával, s néha felülkerekedik rajt.

Van-e magyar mélyállam? Avagy: tegyünk-e úgy, mintha lenne?

Ez a kérdés, bevallom, sokadszor, legutóbb szerdán jutott eszembe, amikor egy nap alatt érkezett a következő három hír:

1. Az arab tőkével megalapítandó, állítólag komolyan gondolt új magyar nemzeti légitársaság, a Sólyom Air vezetője egy volt titkosszolgálati ember. Sőt, nem is egyszerűen titkosszolgálati ember, hanem a Szovjetunióban kiképzett katonai pilóta, aki egy időben a magyar légtér legfőbb polgári őre volt. (Az orosz kapcsolat mindig csak akkor jelent gondot, ha egyértelműen a szocialisták embere az illető.)

2. A kormányváltás óta ötven százalékkal nőtt Pintér Sándor belügyminiszter volt cégének, a Civil Biztonsági Szolgálatnak a bevétele. Nagyrészt állami forrásokból. Pintér a CBSZ-t a kinevezése előtt egy olyan cégnek adta el, amelyet egy volt hírszerző alapított. Aki az előző Orbán-kormány idején történetesen Simicska Lajos helyettese volt az adóhivatalnál.

3. Az Index közzétette azt az értesülését, hogy Horváth József, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat operatív főigazgató-helyettese azért távozott nemrég, mert egy megfigyelési ügy keretében magát a honvédelmi minisztert is lehallgatták. Az egykori titkosszolgálati vezető másnap tudatta, hogy feljelentést tesz. Horváth József csak névrokona a kommunista belső elhárítás utolsó főnökének, de ugyanannál a csoportfőnökségnél kezdte pályáját, majd miután az első Orbán-kormány alatt a Nemzetbiztonsági Hivatal műveleti főigazgató-helyettese volt, az UD Zrt.nevű, 2008-ig virágzó vagyonvédelmi magáncéget vezette. (Ha valaki III/III-as tiszt volt, csak akkor jelent gondot, ha egyértelműen a szocialisták embere az illető.)

Egy napra három ilyen hír, még ha a harmadikat semmisnek tekintjük is – olyasmi, amit mintázatnak neveznek. És ez csak egyetlen nap.

Magyar Bálint volt szabaddemokrata miniszter nemrég „posztkommunista maffiaállamnak" nevezte a mostani magyar rendszert, ebben foglalva össze a két vonalat, a jogok és a joguralom módszeres semmibevételét, valamint az iparszerű korrupciót, a szabálysértő politikai és gazdasági hatalom összefonódását.

Ami ebből a képből kimarad: egy olyan hálózat, amely a hetvenes-nyolcvanas években kezdett megerősödni, amikor a kommunista Magyarország egyre szorosabbra fűzte nyugati kapcsolatait, már csak azért is, mert a hidegháborús viszonyok között a Szovjetuniónak szüksége volt egy ilyen országra. Az állambiztonsághoz tartozni ekkor sokaknak nemcsak több információt és hasznos kapcsolatokat jelentett, hanem éppen ezek és nemegyszer a Nyugathoz való könnyebb hozzáférés miatt komoly üzleti előnyt, amely 1990 után sem veszett kárba.

Ez a hálózat aztán bizonyos látható pontokon egybeért a szervezett bűnözéssel éppúgy, mint bűnüldözéssel, a látható (parlamenti, kormányzati) politikával és a big business-szel, mely utóbbi viszont a politikai támogatású vagy a politikát kézben tartó, pártközeli oligarchákkal fonódott össze, vagy van legalábbis diplomatikus viszonyban.

Az 1989-90-es átmenet körül az állambiztonságnak (utólag) láthatóan megvoltak a hadállásai a médiában; azóta inkább a kompromittáló anyagok levélszekrénybe pottyantása és az orrnál fogva vezetés a jellemző. Volt állambiztonsági ember ellen gyakorlatilag lehetetlen pert nyerni, ennek oka az, hogy (nem láthatóan, de nyilvánvalóan, ha másképp nem, szakértőként és tanácsadóként) ott voltak az átvilágítási törvény megfogalmazásánál.

A dolog természeténél és a hálózat diffúz voltánál fogva éppúgy nem lehet bizonyítani a létezését, mint a török mélyállamét. De túl sok minden mutat egyfelé ahhoz, hogy ne legyen nagyon kényelmes a feltételezés.

Engem nem érdekel, hogy melyik párt nevezi magát demokratikusnak. Amelyiknek a programjában nincs valahol legfelül a kommunista állambiztonsági múlt teljes feltárása (életveszélyen innen), az nem demokrata, tehát eleve nem szabad rá szavazni.

És most számoljunk: hány százalék a demokraták esélye a 2014-es magyar választásokon?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Orbán-kormány