Nem akarok az Erzsébet térre menni!

Széky János | 2013. július 20. - 07:31 | Vélemény

Kezdetben volt az új budapesti Nemzeti Színház, aminek még az alapkövét is felszedték, nehogy valami a liberálbolsi kormányra emlékeztessen, és építettek inkább egy mézeskalácsházat (Makovecz Imréről mondják, hogy valahányszor Budáról autózott át a hídon, panaszkodott, amiért látnia kell, még ha perifériásan is.)

Hogy hol? Szigorúan messze a belvárostól, tömegközlekedéssel éppen a Belváros és Észak-Pest felől csak körülményesen megközelíthető ponton, de oly módon elhelyezve, hogy máshonnan is sokat kelljen gyalogolni hozzá gránitkockákon, viszont saját parkolója se legyen. Azaz nem a város szerves része, mint polgáribb, profánabb helyen szokás, hanem – a nevét sajátosan értelmezve – a Nemzet támaszpontja, ahová a városlakónak nem műélvezet céljából kell csak úgy bemennie, hanem áhítat céljából elzarándokolnia egy gránitsíkságon át.

Mivel azonban a város többsége nem kért ebből a kultúrafelfogásból, és a Nemzeti Színház eredetileg tervezett, központi helye, az Erzsébet tér városi tulajdonban volt, az építkezés helyén maradt Gödröt belakták, kulturális centrum lett, olyan, amilyenre azon a ponton kereslet volt, körülötte pedig, a Belváros legnagyobb szabad felületén, laza találkozóhely, ahol lehetett üldögélni, hülyéskedni, deszkázni, üvegből inni a sört, és mindig történhetett valami kellemes, mint olyan helyeken általában, ahol városlakó fiatalok – életkortól függetlenül – összejönnek.

Az új városi vezetésnek azonban túl sok volt ennyi spontaneitás. A Gödörből kiebrudalták a régi gárdát, és elhatározták, hogy itt pedig szórakozás lesz, ha fene fenét eszik is. Felállítottak egy Vodafone-reklámot kólásrekeszekből, bódékat húztak fel – van ám National Pálinka Store is, adjunk a nemzeti eszmének –, mérsékelték a céltalan üldögélés lehetőségét, ki is lett taposva a fű nyomtalanul, és ami a legfőbb, működésbe helyezték a belvárosi óriáskereket. Hogy egész pontosan mit keres egy óriáskerék a Belvárosban, és hogy jön össze a híres-nevezetes városképpel, amit Budapest építészeti felelősei – a Demszky-korszakban is – foggal-körömmel védtek, megakadályozva minden újítást, minden merészséget, mindent, ami európai nagyvárosra utalna – nos, azt nem tudom.

Talán a londoni Millennium Eye volt a példakép (itt is légkondicionáltak a kabinok, egy menet kettőezernégyszáz forint), de hát azt mégsem a City közepébe rakták az angolok, hanem picit odébb, Lambethbe, a Temze-partra, ráadásul építészeti remekmű, míg a budapestiről üvölt a rögtönzés meg az ideiglenesség, akár a körhinta, amit felállítanak a falu alsó során, aztán leszerelnek a Szent István-napi búcsú végeztével.

Természetesen a Gödör után itt működő Akvárium programja se tetszett eléggé az államnak, még mindig túl érdekes volt zeneileg, meg kicsit anarchikus is. A főváros vezetősége ezek után földig hajolva lemondott a térről az állam javára. Nálunk ezt hívják önkormányzatnak.

Az állam pedig „az aktív kikapcsolódás lehetőségeit ötvöző közösségi tér megteremtése és működtetése, valamint törvényben meghatározott egyéb közfeladatok ellátása érdekében”. Mintha eddig nem lett volna közösségi tér, mintha az állam dolga volna, hogy meghatározza a kikapcsolódás tartalmát és aktivitási szintjén (nem ám lazulni, fiatalok!). És azt, hogy én vagy gyermekeim mit csinálnak az Erzsébet téren, „közfeladat” volna megoldani.

Lesz színház is, ötszáz férőhellyel. Meg konferenciaterem.

A racionális magyarázat persze az, hogy ezen valaki nagyot akar kaszálni (körülbelül egy tippem van, melyik cégcsoport vagy közeli leágazása lesz a kivitelező), de nem mindenre kell racionális magyarázat, van irracionális magyarázat is, amit például az óriáskerék indokolna. Mármint az, hogy akik egy hajdan európai becsvágyú nagyváros egyik legvárosiasabb pontjáról döntenek, azoknak fogalmuk sincs a nagyvárosi életformáról. A főpolgármester ugyan Budapesten született, és most nem leszek olyan udvariatlan, hogy viselkedését, műveltségét elemezzem, de arról van dokumentum, hogy amikor 2006-ban egyszer már főpolgármester-jelölt volt, a távlati programjában Budapestet mint csöndes kisvárosok egymásmellettiségét képzelte el. Mesternek lehet mester, de nem polgár.

Az Erzsébet tértől pár száz méterre nőttem fel – akkor éppen Engelsnek hívták, de szüleimnek csak Erzsébet maradt –, van rólam egy fotó ötéves koromból, állok egy formátlan kabátban, és nagyon bömbölök. Szüleim szerint az volt a jelszavam, hogy „Nem akarok az Erzsébet térre menni!” Hogy miért nem, arra senki sem emlékezett. Talán dacból. Talán mert unalmas helynek tartottam. Talán az is volt. Akkoriban a „polgármester” szó túlságosan polgári hangzásúnak minősült, a Fővárosi Tanács elnökét Veres Józsefnek hívták, fiatalon munkásember volt, illegális kommunista, az ötvenes években lecsukták, rehabilitálták, aztán ide helyezte a Párt. A következő „választási” ciklusban miniszter lett, nyugalomba vonulása után pedig a Magyar-Szovjet Baráti Társaság alelnöke. Nyilván minden poszton kiválóan szolgált.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.