Ilyen az élet, tök a tromf

A magyar nem kormánypárti médiát bejárta az a hír, hogy az OECD fölmérése szerint a szervezethez tartozó, elvben fejlett országok polgárai közül a magyarok vannak a legkevésbé megelégedve az életükkel. (Bár az is kérdés, mennyiben számít még Magyarország fejlett országnak, hiszen egy másik, szintén nem kormányoldalon szenzációt keltő bejelentés szerint a magas jövedelmű országok kategóriájából visszacsúszott eggyel lejjebb, a közepesen magas jövedelműek közé. Egész pontosan az történt, hogy a nagyvilág viszonylag könnyen átvészelte a 2009-es válságot, Magyarországon viszont tartós lett a jövedelemcsökkenés.)

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet „Jobb élet”-indexének tizenegy összetevője közül négyben tartozik Magyarország a középmezőnyhöz (közösség-szolidaritás, oktatás, környezetvédelem, közbiztonság), egyben a jobbak közé („munka-élet mérleg”, vagyis a munkával töltött idő és az önmagunkra, illetve családunkra fordított idő viszonya), hatban pedig a legrosszabbak között teljesít (állampolgári aktivitás, egészségügy, foglalkoztatottság, élettel való elégedettség, jövedelem, lakáshelyzet). A háztartások elkölthető jövedelmének tekintetében csak Brazília és Törökország áll rosszabbul. És a magyarok a legboldogtalanabbak.

Mint a felmérés készítői megmagyarázzák, az élettel való elégedettség szubjektív dolog, és nehezen mérhető, de egy kicsit megfoghatóbb az, hogy egy átlagos napon az embernek pozitív vagy negatív élményből jut-e több. Az OECD-tagországok összességében az emberek 80 százaléka mondta azt, hogy több volt az örömteli élménye, mint a rossz. Magyarországon 69. Csak Észtországban és Törökországban ennyire rossz az arány. (Érdekes módon a görögök és a portugálok, bár szubjektíve rossznak látják a helyzetet, egyénileg optimistábbak.)

A felmérés eredményei, gondolom, a gazdasági helyzet és a nemzeti vérmérséklet összjátékából születnek, de közelebb jutunk a megértésükhöz, ha megnézzük a bontást is. Arra a kérdésre, hogy 1-től 10-ig terjedő skálán mennyire vannak általában megelégedve az életükkel, a magyarok átlagosan 4,7-es értéket adtak meg (az OECD-átlag 6,6). Ez önmagában is negatív rekord, de a csak általános iskolát végzettek között 4,1 az elégedettségi ráta. A felsőfokú végzettségűek között 5,6 – ez pontosan megegyezik a szlovákiai alapfokú végzettségűek boldog(talan)sági szintjével, míg Szlovákiában a diplomásoknál ez az érték 6,7, azaz egy kicsit meghaladja az OECD átlagát.

Összefoglalva, a magyarok érzik a legrosszabbul magukat. Éppenséggel a középosztály sem érzi túl jól magát a bőrében, de Magyarországon szegénynek lenni – hát, nyomasztó, hogy a legkevésbé hatásvadász szót használjam. A „legföljebb nyolc osztályt végzettek” csoportja elég jól átfedi egymást a szegényekével, és ahogy ez alakul, az érettségi is egyre kevésbé garancia az elszegényedés ellen. A naponta megalázottak és megszomorítottak aránya egyre nő.

A kormányzati csasztuskabrigád nemigen foglalkozott ezekkel a témákkal, pedig megvan a mindig előkapható válasz, hogy a bolsik és az elmúltnyolcév és a Gyurcsány-Bajnai-banda. Úgy látszik, nem találták kellően nyereségesnek taktikailag, ha bedobják, akkor ugyanis előbb-utóbb szóba kerül a tény, hogy a romlás nagy része 2010 óta következett be. A válság után nem volt kilábalás, hanem száz százalékig fölöslegesen, ideológiai alapon kreáltak egy csakis magyar, másodlagos válságot. Magánnyugdíj-pénztárak államosítása (vö. tulajdon szentsége), különadók, végtörlesztés, IMF kiebrudalása, pávatánc, ha még valaki emlékszik rá.

Annyi biztos, hogy ha 2010-ben forradalom volt a szavazófülkékben, akkor ez a világtörténelem legfurább forradalma, ugyanis az embereket nem hogy a felszabadulás euforikus érzése fogta el, hanem egyre pocsékabbul kezdték érezni magukat.

A gazdasági pangásból, az életlehetőségek romlásából adódó rosszkedvet a Fidesz propagandistái rutinosan transzformálják mozgó célpontok – bankok, „bolsik”, liberalizmus, EU, közműszolgáltatók stb. – elleni gyűlöletté. Amire tehetetlen és türelmetlen düh a válasz a másik oldalon. A rezsicsökkentés sem szólt másról. Az OECD-nek erre nincsenek műszerei, de Magyarországon az átlagos gyűlöletszint – elég kimenni az utcára, hogy lássuk – valószínűleg olyan magas, amilyen csak polgárháborús országokban vagy diktatúrákban szokott lenni.

Az ellenzék politikusai jámborul képzelegnek arról, hogy a választáson legyőzik a Fideszt, és akkor minden jóra fordul – de mintha nem is érzékelnék a mindennapi élet mikroszövetébe ivódó gyűlöletet.

Nem kételkedem a mostani kormányzat szemfényvesztési képességeiben, és lehet, hogy jövő tavaszig, a választásokig kitalálnak újabb gyűlöletdózisokat, amelyekkel az optimizmust és a helyzet tényleges javulását pótolják. De ahogy romlik a helyzet, egyre nagyobb dózisokra lesz szükség. És olyan még nem volt, hogy a növekvő gyűlölet – akár tudatosan szítják, akár spontánul fakad az elkeseredettségből – ne torkollt volna valamilyen ponton, valahogyan erőszakba. A rutinos taktika előbb-utóbb visszaüt. Ez nem jóslat, csak megfigyelés.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.