A múlt kútja és a nagybetűk

Szerbhorváth György | 2013. augusztus 12. - 07:17 | Vélemény

Mélységesen mély a múltnak kútja, idézgetjük ötvenezredszerre Thomas Mannt, de ha a mi kutunkról van szó, hozzá kell fűzni: nemcsak mély, de jó büdös is a beléhajigált, oszladozó hulladéktól, cefrétől, a kátrányban forgatott, döglött tyúkok tollától. Mégis, sokaknak kellemes e szag. Főképpen, ha saját magukról, ha saját fiatalságukról van szó, ami már a múlté. Így a (puha) diktatúra is megszépül, a totalitárius rendszer kisebb-nagyobb hatalmasságai és kiszolgálói pedig kedves, aranyos emberekként másznak ki a kútpadkára, akik megöregedvén joviális úriemberekké szelídültek az emlékezetben. Akik még tudták a szakmát, emberként viselkedtek, szolidárisan ittak a slapajokkal és utálták a sovinisztákat, csak néha verték az asszonyt, mert muszáj volt, meg a többi. Közben elfelejtődik, ők is a hatalom emberei voltak, visszaéltek félig-meddig korlátlan hatalmukkal, emberei sorsokat, karriereket törtek ketté, megaláztak és kihasználtak másokat (az ember már csak ilyen, egyébként diktatúrán kívül is).

Mit mondjak, magam is túl vagyok picikét már a negyvenen, és visszasírom 1990-et, vagy mit, amikor még „jó” volt, és ha most lennék, akkor újra ott, persze, másképp fordítom életem rúdját (értsd: rögvest emigrálnék, de jó messzire). Ez azonban még nálam nem jelenti azt, hogy a nyolcvanas éveket úgy általában szép, remek időszakként értékeljem, legalábbis társadalmi szinten, és példaként állítsam be a régi iskolarendszert, ahol a tanár úr úgy megverte és seggbe rúgta osztálytársunkat, hogy kiesett az ajtón, akár a rajzfilmben a gonosz farkas, ha megcsapja a főhős.

Az ún. régi szép idők régi nagy embereinek azonban már nem kis irodalma van, nemrég Bächer Iván nosztalgiafegyvere sült el, bár ön- és közveszélyesen, amikor E. Fehér Pált méltatta szuperlatívuszokban, aki még 1990-ben is a Szovjet Irodalom c. lapot főszerkesztette, de sokak szerint a Népszabadságban fejtette ki igazán „áldásos” kultúrvezetői etc. tevékenységét. Utóbb Pozsonyban élt ottani származású feleségével, ott is halt meg. A kommentelők szerint 1968-as prágai tudósításait kell elolvasni a szovjet megszállás idejéből – már ez is elég lenne, hogy Bächerrel ellentétben ne csak a művelt, olvasott, író embert lássuk benne. De itt minket csak a fenomén érdekel, a múlt megszépítéséé. Vámos Miklós is hasonlóan maradandót alkotott e témakörben, amikor a hatvanas-hetvenes évek újságíróiról, szerkesztőiről írogatott, szintén ama stílben, hogy azok voltak a nagy idők, nagy emberek – nagybetűvel írta egyikükről, hogy ő volt az Ember, mintha Istenről írna –, nagy szerkesztők, nagy újságírók, a maiak meg kis senkik, miközben züllött idők javarészt züllött embereiről volt szó, akikről egyedül azt nem tudjuk, mivé lettek volna, ha mondjuk 1972 után születnek, tehát a szoc. rendszer után válnak nagykorúkká és újságírókká, mint én/mi.

Szóval van ez, hogy aki idős, az okos, szép és jó, aki fiatal, minimum hülye, amúgy is tapasztalatlan (miért, fiatalként ugyan mi lehetne?), és amúgy sem értheti, mi volt régen és mi van ma. De sajnos még ma is sorsok múlnak ezen, nem is keveseké. Most például az Újvidéki Színház igazgatóválasztása kapcsán merül fel újra e kérdés. Történik ugyanis napjainkban, hogy új igazgatót kéne választani. Két pályázat érkezet: az egyik egy fiatal hölgyé, aki vagy tíz éve az amúgy szakmailag és a közönség által is igen elismert színház dramaturgja, fél éve pedig megbízott igazgató. De Gyarmati Kata pályázatát a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács – mely ezeket véleményezheti – sem fogadta el, mert még nem honosította Veszprémben szerzett felsőfokú diplomáját Szerbiában, az másfél hónap múlva történik meg, mer’ nyár van. Ehelyett a másik jelöltet, bizonyos Venczel Valentint támogatja az MNT, az egri színészt, aki amúgy 1991-ig az Újvidéki Színház tagja volt, a háború miatt emigrált. Azóta a Vajdaság vonatkozásában a nevét én nem hallottam, bár ettől lehetne jó direktor, és kvázi még ismerheti is a vajdasági helyzetet, bár az előadásokat állítólag max videón, ha látta. Ám nagyobb probléma az, hogy népszínházat akar csinálni a teátrumból, mert szerinte ez kell a népnek. Nem tudja, hogy a szabadkai magyar színház népszínház, de az újvidéki is ad elő ilyes műveket, viszont csinálnak mást is, modernet, mait, kortársat, nevezze, ki hogy akarja – és nem csak az önfeledt szórakoztatás a céljuk. Venczel programjának viszont fontos része a semmi: hogy folytatni akarja a sikersorozatot, és ehhez kell ő, ehhez lesz jó ő, mondja. Mert a sikert továbbvinni nehezebb, mint megvalósítani – van benne valami, csak ez így nem program, más babérjait learatva tovább molyolni; erre én is képes lennék. A színészek amúgy petíciót írtak alá – a 19-ből 18 Gyarmati Katát támogatja. Csak épp a vajdmagy politikum nem, hiába, hogy az a programjuk, hogy a Magyarországon végzettek térjenek haza, ők a jövő. Kata ezek szerint nem a jövő, hiába, hogy fiatal, ambiciózus és eddig is dolgozott, mint a’ állat, nem, jöjjön az MNT újabb üdvöskéje Magyar’ból, aki bábszínházat és tájolást is beígért a Bánátba, ami már stratégiailag nélküle is terv, bár annak sincs sok értelme.

Hogy azonban Venczel jó direktor sosem lesz, és mindig valami más szempontokat fog előtérbe helyezni, ha Újvidék városa őt választaná meg, azt én inkább a cikk elején pedzegetett morális dilemmából, a múlthoz való viszonyából következtetem ki. Venczel ugyanis, mint a pályázathoz mellékelt önéletrajzában írja, 1984 és 86 között Limán, azaz Újvidék egyik városrészének párttitkára volt. 1986-ban leváltották a Jugoszláv Kommunista Szövetség e funkciójáról – és ezt ő úgy érzékeltetve jelzi biográfiájában (amit a félanalfabétákhoz hasonlóan csupa nagybetűvel írt, mintha ordítaná, de fasza gyerek vagyok én!), hogy ez bizony őt igazolja. Hogy a hülye is értse, a „LEVÁLTÁSOMIG” szót még meg is vastagította (áttette félkövérbe). Fogalmunk sincs, miért menesztették, de az azért minimum pofátlanság, hogy valaki a JKSZ egykori párttitkáraként  áldozatnak állítja be magát. Mert azután, 1983 után volt ő párttitkár, hogy Újvidéken szétverték az Új Symposiont, példának okáért, és a legortodoxabb komcsi vezetés uralkodott a vajdmagy sajtóban, a művészetekben is, épp a szocreált preferálva. Akkor, amikor az már a szovjet blokk országaiban sem dívott.

Nem mondom én, hogy Venczel bármiben bűnös vagy hibás lenne a jelenlegi helyzetben, sőt. De erkölcsi skrupulusai biztosan nincsenek, menne ő Újvidékre, mint egy komiszár, aki rendet vág a liberális színészcsürhe között, oszt lesznek majd jó vicces magyar operettek meg mindenféle magyar dolog. Nagybetűvel Magyar, mert a pályázatában (ebben már nem minden betű nagy) is így írja e jelzőt: Magyar. És a Nagy Magyarokban bízik a Magyar Nemzeti Tanács is, ki nem szarja le, hogy Venczel akkor és ott úgy volt Nagy Kommunista, hogy az mára mintegy erényként tűnhet fel előttünk. Aki meg még komcsi se volt, meg JKSZ-párttitkár se, meg máshol se párttag, le se váltották, mert nem volt honnan, hát az hallgasson, tanuljon még a Nagy Öregektől, ez az Élet Rendje.