Színház az egész világ

Itt van, már két napja abban a papucsban csoszog az ország népe, ami eleve nagy rá: hogy akkor az Alföldi-féle István, a király, no az most megsértette-e a népet, nemzetet, önbecsülésünket, vagy épp fontos történeti-társadalmi kérdéseket pedzeget. És hogy akkor a Nemzeti Színház évadnyitó taggyűlésén mit mondott a Vidnyánszky meg a Balog miniszter. És hogy akkor mi a színház funkciója: a szórakoztatás, a nemzet erejének növelése, vagy hogy provokáljon? Olyan emberek tartanak kiselőadásokat a színházról a kiskocsmákban és a nagy internetes fórumokon, akik az Alföldi-féle rendezést csak azért látták, mert a sorozatok nézése után bekapcsolva maradt az RTL Klub, olyan emberek fejtegetik, mi hogyan történt, akik – Vidnyánszkyval egyetemben, és ez azért már maga a botrány – sosem hallottak Thomas Bernhardról és Tadeusz Slobodzianekról, de Pintér Béla és Urbán András színházáról sem. Az nekik mind alternatív baromság, nem mintha a Shakespeare-darabok értelmezésében otthon lennének. Az Indul a bakterház, no az abszolválva van, de persze az is inkább a tévéfilmből rémlik.

A színházról folyó össztársadalmi, népi vita azonban nem sokban különbözik az össztársadalmi ámokfutástól, ami a magyar focit érinti, mióta Orbán Viktor monomániás módon rászállt a témára. Ami az ő dolga is lehetne, ha nem a közpénzt szórná a hobbijára, ahogyan az se lenne baj, hogy nem jár színházba és kortárs magyar irodalmi mű sem igen lehetett a kezében minimum 1990 óta (legfeljebb ha azt feltétlen író-híve ajándékozta neki, de abból is csak a dedikációt nézte meg, vagyis a dicséretet).

De a magyar foci és a magyar színház világa újabban a teljes gyűlölködés kiélésének a terepe lett. Ahol a fradista vezetőség szinte azzal érvel, hogy a szurkolók vélhetően előbb úgy általában gondoltak a Csatárra (aki hát minden magyar csapatból hiányzik), és nem a háborús bűnös Csatáryról immemóriáztak két cigányozás közt. De ezeken a dolgokon már poénkodni sem lehet, mert az, ami a stadionokban és in concreto a Nemzeti Színházban a minap folyt a színészek abszolút megértése mellett, a teljes züllöttség abszolút formája. Mert hogy a focistát semmi sem érdekli a lóvén meg a csajokon és a jó kocsikon kívül, az az ő szubkultúrájának sajátossága, de ha a részben persze megfélemlített, vagy önmaguktól is félő, a tekintélyelvűséget elfogadó teátrumi munkások már az áhítat hangján értekeznek az új igazgatóról, az a művészet mélypontja, pontosabban már nem is művészet. Persze, biztos lesznek jó előadások is akár, ízlések és pofonok, de mondjuk azt nem értem, hogy egy Hobó mit kereshet Vidnyánszky csapatában. Ha anno valaki provokatőr volt a színpadon, az ugyanis épp ő volt. Akkor tehát mi van?

Na most ugye tegnaptól ezek a színészek válhatnak az új generációk példaképeivé, ők adják a mintát. Akár a szülők a gyereknek, akik már szintén nem lázadnak, a szüleik ellen főleg nem, pedig egy kamasznál ez lenne a normális. A szociológiai kutatások szerint a magyar fiatalok java rendpárti, a tekintélyuralmi rendszer(ek) híve. És emiatt nyomulnak a Jobbikba(n). Ahogyan a magyar kormányzat is azon a tájékon sertepertél, emiatt aztán semmi okunk azon csodálkozni, hogy a színészek egy része beszarivá vált, és semmiféle véleménye sincs. Arról nem is beszélve, hogy esetleg szolidáris lehetne azokkal a kollégákkal, akiket ugyanaz a hatalom üt és aláz meg, amely őket egy kis időre most felemeli.

Persze írók, zenészek stb. közt is akadnak bőven olyanok, akik behúzzák fülüket-farkukat, mert hát ott a család, meg az egzisztencia, és az még a jobbik eset, ha tényleg konzervatívok, jobboldaliak, nemzeti érzelműek, de demokraták is. Ám a saját szakmánk, az újságírói sem áll jobban, ez sem friss fejlemény – másfél évtizede két újságíró, akárhol-akárkinek is dolgoztak, még szóba állt egymással, és még pislákolt a szakmai szolidaritás lángja. Ami mára teljesen kihunyt, ha ma két médiamunkás összefut, minimum gyanúsnak tartja a másikat. Ha pedig megtudja, hogy a másik a „másik” oldalon dolgozik, rögvest lenemzetárulózza vagy lehazugozza.

Természetesen a nemzetiszínészeket én nem tartom nemzetárulóknak és hazugoknak, legfeljebb önérdekből gyáváknak, bár ez sem hangzik jól. Akár a helyük is meglehet e világban, ugyan miért kéne mindenkinek lázadnia? Szórakoztassák csak a közönséget, nyalják ki munkaadóik valagát, nem újdonság ez a piac és a munkavállalás világában, sőt, bevett dolog. De ismét csak ne közpénzen.

Viszont se így, se úgy nem kéne ovációval fogadni az új vezetést és különösen nem egymást. Mert a tegnapi hírek arról is szóltak, hogy milyen szépen megtapsoltak mindenkit – azaz egymást -, akinek nevét az új direktor szépen felolvasta.

Mert a tapsolás a közönség dolga, nem az övéké.