Postai történetek

Orbán levelezése nem érdekel, annál inkább a magyar választási irodáé, átfutom a pároldalas levelet az előzetes regisztrációról. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy a határon túli magyarok körében is nagy a funkcionális analfabetizmus, úgyhogy ember legyen a talpán, aki a nyomtatványt hibátlanul kitölti (figyelem, egy betű vagy szám eltévesztése is végzetes!), visszaküldi és a többi. Szóval, nem kell annyira izgulni, emberek.

De pár dolog szöget ütött a fejemben. Hogy ezek nem ajánlott küldemények (Szerbiában, ugyebár, nem kell attól tartani, hogy a hatóságok összeírják az új magyar állampolgárokat – hahaha, minek is, tudnak mindenkiről mindent, alig várják, hogy a magyar passzussal minden magyar elhúzza a csíkot, nincs ennél erkölcsösebb és tisztább etnikai tisztogatás), vagyis a postás azt tehet a levelekkel, amit akar (jónéhány film kedves témája ez). Nálunk postaláda sincs, p.o. Másutt megeszi a kutya. Arrébb elteszi a szomszéd, és nem adja át a mezsgyevita miatt. Vagy mert csak kíváncsi mások titkaira. Esetleg szerelmes. Vagy épp a postás ad át minden másodikat, mert utálja a magyarokat. Vagy azért, mert szereti, de az igaziakat, és megpróbálja ő maga kitölteni. Hisz a polgárok adatának javát tudja. Nem ragozom a többi verziót, aki élt a szocializmusban, és él e vadkapitalizmusban, tudja, hogy a posta milyen megbízhatatlan, a szomszéd meg milyen kíváncsi, és hogy minden ilyen „szuperbiztos” rendszert kijátszik a határon túli magyar, lett légyen „román”, „szerb”, „ukrán” vagy „szlovák”, mert olyan ez, mint a csempészés vagy a pénzváltás: ha nem élsz velük, meghalsz.

De a lényeg mégsem ez. Hanem hogy elvileg minden szavazás egyéni és titkos. Ami azt jelenti, hogy ÉN megyek el szavazni, és csak ÉN látom, kire adtam le a szavazatomat. Itt viszont háztartásokba érkeznek a borítékok, külön-külön, az igaz. De hát a család már csak úgy működik, hogy abban is leginkább van egy véleményvezér, aki megmondja, kire szavaz a család. A szavazófülkében persze el lehet rontani, akár másra is lehet voksunkat adni, aztán kinn azt mondani, igen, papa (mama), arra szavaztam, akire mondta. De most majd összeülnek az ebédlőasztalnál. Eleve előnyben lesz az, aki tud olvasni, írni és értelmezni (és lát). Itt aztán nem lesz egyéni mérlegelés – vagy kíváncsi lennék egy olyan esetre, hogy a családtagok hevesen vitatkoznak, aztán egyikük Ferire, másikuk Gordira, a harmadik Vikire, a negyedik Gabeszra szavaz, és utána a levesestál mégsem a másik fején landol. És lehet erre legyinteni, hogy a családokon belül úgyis nagy az összetartás, az együttgondolkodás, lám, a’ Amerikában is úgy van, hogy az alapján lehet leginkább megjósolni, kire szavazol, demcsire vagy repcsire, hogy öregapád kire nyomta, de ez azért errefelé mégiscsak bonyolultabb. Nagy a látencia, ahogy a szaknyelv mondja. Nos, e határon túli családokban nem lesz semmiféle látencia. Arról nem is szólva, hogy a magatehetetlen nagymamának esélye sem lesz véleményt nyilvánítania, majd kitölti helyette már az előzetes regisztrációt is az, aki először jut a borítékhoz, az ex-komcsi apuka, a neonáci vagy a punk unoka. Aláírást hamisítani meg már másodikban megtanul a magyar. És kötve hiszem, az OVB majd mindegyiket szkenneli és ellenőrzi. (Tisztelettel jelzem az OVB felé, hogy a szóban forgó példányokat visszatettem a helyükre.)

2. Bemegyek szerbiai szülőfalucskám postájába, a sor nem nagy, de a községházáról érkeznek a hivatalnokok, ők rögvest beelőznek és kiszolgálják őket. Természetesen az egykor abszolút magyar falu postáján még egykoron sem nagyon dolgozott magyar, ma meg pláne nem – igaz, megöregedtek, ősz hajjal stempliznek a magyarul olykor s kissé tudó, de pont nem beszélő urak. Hol van már a postáskisasszonyok ideje, amikor az ember direkt azért írt levelet, hogy feladhassa a postán és pillantást vethessen plátói szívszerelmére?

Van időm hát nézgelődni, a kiragasztott hirdetményeket silabizálom, a hivatalosak mindegyike csak szerb nyelven és tyirilicával, azaz cirill betűkkel íródott, hiába, ez a híres multikulti Vajdaság, az EU-ba igyekvő Szerbia, ahol a szlovák nyelvtörvényre nem lesz szükség. Az egyiken arról tájékoztat bennünket az állami posta, hogy az állami közlönyben megjelent ukáz értelmében, mégpedig augusztus 31-ig, minden belföldre küldendő postai küldemény után (kivéve a sajtót) 10 dinárt (cirka 25 forintot, 8 eurócentet) kell fizetnie az amúgy is szegény szerbiai halandónak a belgrádi Szent Száva székesegyház (szerbül hram) építésére. Amit már úgy 80 éve építenek, és akkor lesz kész, amikor a jeruzsálemi Szent Sír temploma, amihez 800 éve újra és újra hozzáépítenek. Lévén magam felekezeten kívüli, ezen felháborodom, mi a lópikula közöm van nekem a pravoszláv egyház építményeihez, finanszírozzák azt a hívei, amúgy is, a szerb állam folyton hozzátesz, még a komcsik idején sem állt teljesen le az építkezés. Nem diszkriminatív ez? Nem adhatná a katolikus a 10 dinárját a saját egyházának? A hitetlen gyaur meg iskolának, kórháznak, civil szervezetnek? Hát hol vannak azok a nagy szerbek, morfondírozok, a maffiózók, a politikusok, akik folyton csókolgatják vagy vetik a keresztet? Miért már megint a levelezőket büntetik? És meg is kérdezem a hivatalnokot, hogy akkor ezt most be kell fizetni?

Á, legyint, dehogy.

Adok neki hét dinár borravalót.