Rosszabb, mint ahogy kinéz

Ravasz Ábel | 2013. augusztus 27. - 08:01 | Vélemény

A napokban több könyv is a kezembe került, amelyekben az amerikai Republikánus Párt korifeusai és a párt szellemi holdudvarához tartozó elemzők arról írnak, miért vesztette el a párt a 2012-es elnökválasztásokat a demokratákkal és Obamával szemben. A hosszú jeremiádok más-más utakon, de ugyanoda jutnak el: nem a republikánusok a hibásak.

A valódi felelősök sora viszont hosszú, és változatos. Képbe kerül a pártos, sőt manipulatív média, a mindenféle kisebbségek, a politikai gátlástalanság, az átalakuló értékrendek, és még sok minden. Ami viszont egyáltalán nem kerül szóba, az az, hogy a republikánusok mennyiben és hogyan járultak hozzá saját bukásukhoz. Egy tipikus példa az a könyv, amely kifejezetten azt dolgozza fel, hogyan szerkesztett a demokraták kampánygépezete botrányt minden egyes potenciális republikánus jelölt neve mellé. Az egész érvelés nem teljesen alaptalan: a Demokrata Párt tényleg tudja, hogyan kell kihozni a legtöbbet a lehetőségekből. Ami viszont nem jelenik meg a könyv hasábjain, az az a tény, hogy valójában tényleg minden jelölt múltjában és a legtöbbjük politikai értékrendjében is volt olyan elem, amit csak bemutatni, és nem megszerkeszteni kellett a propagandának.

A 2012-es választások után az USA politikai rendszere könnyen lehet, hogy komoly fordulat előtt áll. A tradicionálisan centrista média ugyanis – amely a jobbszél minden vádja ellenére máig mindkét félnek egyenlő teret ad – kezd ráébredni a neutrális pozíció tarthatatlanságára akkor, amikor az egyik fél látványosan elmozdult a politikai pólus felé. Tipikus példa a centristák panaszának két veterán washingtoni kutató, Thomas E. Mann és Norman J. Ornstein munkája, amely a „Még annál is rosszabb, mint ahogy kinéz” (It’s Even Worse than It Looks) címet viseli, és a cím egyértelműen a republikánusok állapotára utal. Mann és Ornstein, akiket Washington negyven éve a helyi politika szenvtelen ismerőiként és bemutatóiként fogadott el, most egyértelműen az egyik fél ellen (de: nem a másik mellett) tették le a garast, változást próbálván kiprodukálni. A jelek szerint a Republikánus Párt mérsékeltebb szárnya elfogadással, sőt helyenként szimpátiával fogadta a pártjuk számára nem túl hízelgő munka következtetéseit.

Ez az egész történet csak azért jár az eszemben, mert úgy Magyarországon, mint Szlovákiában olyan ellenzékhez van szerencsénk, amely a republikánusokhoz hasonlóan minden másban látja a hibák forrását, magukon kívül. Az MSZP és a Bajnai-féle Együtt párostánca a legvadabb elvárásokat is alulmúlja: néhány hónappal a választások előtt a választórendszer miatt elkerülhetetlen együttműködés nem hogy formálódik, de egyre messzebb van. Az MSZP egyértelmű céljaként tette meg az Együtt visszaszorítását, a jelek szerint akár a kormányváltás esélyéről való lemondás árán is; az Együtt pedig nem tudott elegendő felhajtóerőt generálni saját, a szocialisták jelöltjénél sokkal megválaszthatóbbnak tűnő frontemberének, és mozgása inkább bukdácsoló, mint előrehaladó. A szocialisták, akik 2010-ben elsöprő vereséget szenvedtek, az elmúlt éveket az Orbán-kormány kritikájának szentelték, annak egyfajta antitéziseként definiálván magukat, de eközben a párt strukturálisan nem tudta (akarta?) eltávolítani magából azokat az elemeket, ami miatt 2010-ben vesztesként került ki a játékból. (Csak a tisztánlátás kedvéért: Gyurcsány Ferenc bukása nem az ok, hanem egy tünet volt. Az őszödi beszéd nem a saját lábán jött ki a helyiségből, és Gyurcsány sem a választók akaratából lett miniszterelnök Medgyessy Péter helyett.)

A magyar ellenzék kilátástalansága ellenére ma a szlovák ellenzék még nála is képtelenebb az önreflexióra. A szlovákiai jobboldal arroganciája hátborzongató. A teljes szlovákiai jobb – a tálib elemekkel megtűzdelt KDH-tól a liberalizmust az önzéssel összetévesztő SaS-en át a médiabohóc Matovič csapatáig, és akkor a paletta felét meg sem említettem – olyannyira biztos abban, hogy a Smer választói egyszerűen hülyék, a Smer politikusai kisstílű amatőr csalók, a Smer ideológiája pedig kamu, hogy közben nem veszi észre magáról, hogy inkább ő maga a vicc. Ahogy a magyar ellenzék, úgy a szlovák sem tett semmit azért, hogy azokat a strukturális hibákat orvosolja, ami miatt leváltották. A szlovákiai jobboldal nem csak a 2012-es választások előtt nem volt kormányképes (ami önmagában elég volt a választások elvesztéséhez), de ma sem az. A Népi Platform haldoklik, ha egyáltalán valaha élt, a politikai jobb pártjai pedig megelégszenek azzal, ha saját választóik szemében hülyét csinálnak a bal egyes képviselőiből, a viagrás Richtertől a fejvadász Gašparovičon át a szavazógép értelmű melléknévvé alakuló Kolesíkig, oda vissza. A lenézett Smer pedig hatalmas fölénnyel, a jobboldalt messze meghaladó rálátással irányítja a politikai harcot.

Ha a dolog így halad tovább, sem 2014, sem 2016 nem hoz majd kormányváltást, mindkét ország jelenleg szólóban kormányzó pártja hatalomban maradhat, maximum egy külső partnert kell bevonnia a munkába, ha egyáltalán. A dolog nem is lesz érdem nélkül: bár sem az Orbán-, sem a Fico-kormányok munkája nem mondható hibátlannak, sőt mindkét esetben óriási baklövésekről, évtizedeken át kiható tévedésekről, nepotista gyakorlatról lehet beszámolni, a politikai vetélkedésben messze felülmúlják ellenfeleiket. Márpedig, annak ellenére, hogy ezt sokan elfelejtik, ez is csak egy szakma.

Mann és Ornstein címe itt is igaz: a helyzet még rosszabb, mint ahogy kinéz. És a recept sem más: ahogy a republikánusoknak is fel kell hagyniuk a sárdobálással és elkezdeni az önreflexiót ahhoz, hogy újra nyeregbe kerüljenek, a magyar és szlovák ellenzékek sem tehetnek mást. A párhuzam persze nem tökéletes, de elégségesen ül ahhoz, hogy érdemes legyen elgondolkodni rajta. Amerikában mindenesetre úgy tűnik, hogy a republikánusok eddig nem mernek és akarnak szembenézni ezzel a leckével. Az eredmény? Ma a fogadóirodák Hillary Clinton 2016-os győzelmét valószínűsítik a leginkább, hatalmas fölénnyel bármely riválisa előtt.