Az Aszad-párti al-Đoković

Például az élsportolók számára, akik kiskoruktól kezdődően csak egy dologgal foglalkoznak, a kiválasztott sporttal (és a testépítéssel), minden más tanulása pedig a háttérbe szorul, már ha egyáltalán előkerül (kivéve talán a nyelvtanulást, de az sem feltétlenül). Mégis, az ún. élsportolók seperc alatt, magántanulóként elvégzik az általános- és középiskolát is, gyakran megszerzik az egyetemi oklevelet, vagy mint Schmitt Pali bácsi, a későbbiekben más tollával ékeskedve doktorálnak. Eközben ezek a sportolók tulajdonképpen csonthülyék maradnak, tisztelet a kivételnek. De ez önmagában nem lenne probléma, az emberiség java szintén csonthülye, csak hát az élsportolók naponta nyilatkoznak, a többiekre meg senki sem kíváncsi.

Íme, a legfrissebb példa: a világelső szerb teniszező most voltaképpen a vegyi fegyvereket alkalmazó szír rezsim mellett állt ki. Hogy kérdezték-e róla, vagy maga állt elő legújabb elméletével, másodlagos, jelezzük, a magyar sajtó is csak szőrmentén számolt be Novak Đoković véleményéről.

Ennek lényege, hogy ő nagy pacifista, ez eddig még rendben is volna. És hogy ellenez minden légicsapást, mert bizony neki az égből jövő rakétákról személyes élményei vannak – hát még ez is stimmel. Ám az érvrendszere leginkább egy tízéves gyerek szintjén mozog, azaz kábé azon a szinten, amin ő volt, amikor Szerbiát a NATO bombázta 1999-ben. Đoković elmesélte, hogy akkor Belgrádban volt gyerek, és 12 évesen tulajdonképpen örültek is a dolognak, már amennyiben bezárták az iskolát. Úgyhogy egész nap teniszezhetett. És ez is még tökéletes összhangban van azzal, ahogyan a belgrádiak egy jó része karneválként élte meg a NATO bombázását, naná, elsősorban nem is Belgrádot bombázták (Újvidék többet kapott, példának okáért, az összes hídját szétlőtték, míg a belgrádiak koncerteket tartottak a hidakon). Hogy az össznépi, Amerika-, Nyugat- és EU-ellenes eufória egy 12 éves gyerek agyát is megfertőzte, azon sincs mit csodálkozni (különösen, ha figyelembe vesszük, Novak apja és nagybátyja, akik koszovói származásúak, mekkora szerb nacionalisták). De a tenisz Carl von Clausewitze már túllő a célon, és egyszerűen tudatlannak és immorálisnak esik ki, amikor arról kezd el hadoválni, hogy egy háború sose jó (nem hát), mert senki sem győz, ők pedig tehetetlenek voltak, de a szerencsének köszönhetően túlélték. Ez már erős túlzás, 1999-ben a NATO mégiscsak igyekezett elkerülni a polgári lakosság bombázását – néha persze mellélőttek, de erről a szerbek is tehettek, mert lakott területekre mentették ki a haditechnikát és a mozgó radarok is a településeken jöttek-mentek. De Đoković akkor esik ki végképp erkölcstelennek, amikor arról szól, hogy „ez a tapasztalat segített bennünket abban, hogy az életben az igazi értékeket értékeljük“. Hö? Tehát az az értékes, ami most Szíriában megy?

Mert a kis náci elfelejti – már ha egyáltalán tudja -, miért is bombázott akkor a NATO. Lehet azon vitatkozni, hogy a koszovói albánok felszabadítási hadserege (il)legális volt-e, vagy hogy ki provokált először, de azon aligha, hogy később éppen Belgrád környékén találtak olyan tömegsírokat, amibe ártatlan koszovói albán civileket hantoltak át, miután Milošević kiadta az ukázt a szerb haderőnek, hogy a Koszovóban árokba lőtt áldozatokat tegyék át Koszovóból a szűkebb Szerbiába, nehogy a nemzetközi erők aztán megtalálják azokat. Így került egy meggyilkolt polgárokkal teletömött hűtőkocsi egyenesen a Dunába (!), miután a kapkodó szerb erők számára már ez volt a legegyszerűbb mód az áldozatok alkalmi eltüntetésére... Novak erről azonban mit sem tud, pedig hát mindez Belgrád környékén történt, nem is Koszovóban. Arról, hogy ott mi történt, most talán nem is értekeznénk, de tény, hogy a koszovói albánok – győztek, megvan a saját államuk, részben szerbmentesen. Ez utóbbit persze mi sem tartjuk igazságosnak, de azt, amit a szerb rezsim csinált (és ami különösen tarthatatlan Srebrenica és a többi város tragédiája után), az nem bosszúért kiáltott, hanem a helyzet ilyen-olyan rendezéséért, a népirtással fűszerezett háborúskodás leállításáért.

A szerb teniszező azonban a szíriai helyzetet látván sem jut előrébb, nyilván ehhez elég agya sincsen. Attól, hogy a szír ellenzék tagjai közt akár al-Kaidások is akadnak, még nem jogosítja fel magát a jóistent sem, nem hogy a véreskezű al-Aszadot, hogy saját népe ellen vessen be vegyi fegyvereket. Vagy bármilyen mást, nekem már elég a repülők meg a nehéztüzérség, a tankok emlegetése, hogy semmi jót ne gondoljak róla, de a pacifizmus álcája mögé se bújjak, mint Novak.

Ám mentségére legyen mondva, hogy tudatlan és tájékozatlan maradt, arról úgy a szülei, mint edzői, úgy a média, mint az iskolarendszer tehet. Mert azokból Szerbiában a mai napig hiányzik az, hogy a diákoknak elmondják, mi a pitli történt a Milošević-rendszer alatt, és ugyanolyan kritikátlanul tartják magukat, országukat egy nemzetközi összeesküvés kapcsán áldozatnak, mint Trianon ürügyén a magyarok. Honnan hallott volna Novak az ártatlan albán polgári áldozatokról? Hát sehonnan. Innentől kezdve mentálisan ő már bármiféle diktatúra, hatalom megértésére és éltetésére kész, kivéve a demokráciáéra, az neki nincs megtanítva, az tőle távoli, idegen. Még ha sikereinek javát ún. demokratikus nyugati országokban is éli át.

Hovatovább ott is adózik: nagy szerb patriótaként persze a zsebe mellett döntött, és Monacóból szórja az igét, már ha ott van, eközben meg családja a szerb államot pumpolja teniszakadémiájuk okán. A 12 éves szír gyerekek meg szívhatják a gázt, amit a bölcs nemzetvezető küld rájuk. Đokovićot ez viszont nem zavarja, nem ő fog végigmenni a damaszkuszi úton, sőt, ha lesz még egyszer teniszverseny Damaszkuszban, a díszvendég is ő lesz.