Művészek a barikádokon

Ravasz Ábel | 2013. október 9. - 12:22 | Vélemény

Az, ami a budapesti kortárs művészeti infrastruktúrával az elmúlt hónapokban történik, egyszerre érdekes mint egyéni történet, és mint egy nagyobb és veszélyesebb trend megnyilvánulása. Nem a kultúrharcról fogok írni – bár önmagában az is érdekes lenne –, hanem a leszűkült perspektívák veszélyéről és a mai magyarországi ellenzéki ellenállás kudarcairól.

Maga a történet viszonylag egyszerű: Magyarország kormánya úgy döntött, hogy a kortárs művészettel foglalkozó Műcsarnok jelenlegi működése elégtelen. A kormány nem hatékonysági vagy esztétikai szempontokat mérlegelt döntése meghozatalakor, hanem morálisakat. Az intézmény vezetését annak a Magyar Művészeti Akadémiának passzolta át, amelyet annó Makovecz Imre hozott létre a standard akadémia alternatívájaként. Hogy miért volt (van?) szükség alternatívára, az teljesen világos: az akadémia (vagy éppen a Műcsarnok) nem elég „nemzeti“, „magyar“. A kormány azzal, hogy a Műcsarnok jelenlegi működését likvidálva azt az MMA hatáskörébe játszotta át, egyben ezen célkitűzést is legitimálta. (Nem mintha az elmúlt évek során bármiféle kérdés lett volna azzal kapcsolatban, hogy a radikális liberálisból opportunista módon keresztény-nemzeti konzervatívvá átvedlő Orbán Viktor és csapata melyik oldalon áll ebben a kérdésben – már ha ez egyáltalán valóban kérdés.)

De nem csak a Műcsarnokkal van probléma; a kortárs művészet egyéb budapesti bástyái is sorra ledöntésre kerültek. A korábban a Műcsarnok által igazgatott Ernst Múzeum az érvényes tervek szerint Robert Capa Fotográfiai Központtá vedlik majd át, jelentős tartalmi szanálás mellett. A Ludwig Múzeumban szintén csere volt a vezetésben, melynek módja és miértje hosszas ellenálláshoz és tüntetéshez vezetett a szakmai közönség részéről. Itt érdemes megemlíteni azt is, hogy közben a hírek szerint a Képzőművészeti Egyetem alapvető pénzügyi gondokkal küzd.

A történet mellékszereplői három csoportba oszthatóak. Anélkül, hogy a megjelöléssel ítéletet mondanék felettük, ők a klientúra, a kollaboránsok és az ellenállók. A klientúra pozíciója a legegyszerűbb: valamely módon kötődnek az új szeleken szárnyaló személyekhez, ideológiához vagy intézményekhez – elsősorban az MMA-hoz –, és számukra a változások jelentős mértékben hibák helyretételéről, szégyenérzetek megszüntetéséről, és az új igazságosságról szólnak. Számukra a kormány módszerei minimum tolerálhatóak, de akár logikusak, sőt az ellenfél elleni jogos bosszúként is értelmezhetőek.

A kollaboránsok egy érdekesebb kategória. Ahogy fent is jeleztem, az elemzés túlmutat a konkrét témán. Minden szférában akadtak és akadnak olyan személyek, akik ugyan nem képezik a kurzus organikus részét, vagy legalábbis nem simulnak bele, de mégis lehetségesnek (sőt: sokszor kívánatosnak) tartják az együttműködést a jelenlegi rendszerrel. A konkrét esetben a Fidesz (kultúr)politikájával elvileg nincs problémájuk, bár a gyakorlattal és a módszerekkel nem mindig értenek egyet. Ugyanők azok is, akik meglepődnek, amikor rajtuk is csattan az ostor, akik megsértődnek azon, hogy a Fekete György-féle MMA a klientúra a tűzhöz közelebbi rétegében található. Majd pedig még mindig ugyanők azok is, akik – talán amiatt, hogy nincs hová hátrálniuk, talán természetes beállítódásaik miatt – mindezek után még mindig szóba állnak, sőt szeretni akarják a jelenlegi vezetést. Ezen kollaboráns csoport kiemelkedő – bár rendhagyó – példája Gulyás Gábor. Gulyás korábban a debreceni Modem művészeti központ vezetője volt, és a kremlinológusok szerint a helyi Fidesz-főnök, Kósa Lajos közeli bizalmasa is. Ezek után nem volt meglepő, hogy pont rá bízták a Műcsarnok igazgatását a kormányváltás után. Gulyás azonban a kezdetektől problémás kádernek számított: védelembe vette például a Heller-féle filozófuskört, akiket az Orbán-kormány (ma már tudjuk: különösebb alap nélkül) kikezdett. Bár a színfalak mögött sokan számító lépésként értékelik Gulyás kiállását, a gesztus minden lehetséges motiváció ellenére is gesztus. Gulyás azonban nem különösebben élvezhette ki kollaborációja gyümölcseit: az MMA-ügy miatt lemondásra kényszerült, sőt, még azt is lenyilatkozta, hogy nem politikai okokból távozik. Mint kiderült, kormány-biztosi pozícióban folytatja, a sajtó szerint ő felel majd többek között a Velencei Biennáléra kiküldött magyar munkákért. Minden nyilatkozata, racionalizálása, kiállása, barátai és pártolói ellenére tényszerűen Gulyás Gábor volt az az igazgató, aki hagyta, hogy felszámolják alatta a Műcsarnokot.

A harmadik csoport az ellenállók. Bár a kulturális közegben az ellenállás talán az egyéb közegeknél is szétszórtabb, diffúzabb, az alapvető trendek azért nem annyira mások. Ahogy egyéb csoportok, a művészeti elitek is csak akkor mobilizálták magukat úgy igazán, amikor kiderült, hogy a játék az ő erőforrásaikért is zajlik majd. Egy-két személy bátor kiállásán kívül a művészek addig ugyanúgy hallgattak, mint ahogy mindenki más is hallgatott és hallgat. Hol voltak a művészeti elitek az alkotmányos rendszer szétszabdalásakor és a második Orbán-ciklus elejének nagy társadalmi átrendezéseikor? Sehol, illetve: tömegük sehol. Sőt, ami azt illeti, a művészeti közeg cinikus hozzáállása, naiv fegyelmezetlensége már az előző kormányzati ciklusban lehetővé tette a politikai baloldal szimbolikus, diszkurzív és kulturális megsemmisítését, ezzel a magatartásával aktív szerepet játszva a ma játszótereiket szétrugdaló politikai jobb kétharmadának megteremtéséhez.

Ezek a hibák utólag javíthatatlanok, de attól félek, annál könnyebben megismételhetőek. Amikor a diákok és a művészek a múlt év vége felé egymásra találtak a barikádokon, a könnybe lábadó ellenzéki közélet nem fáziskésésről, önzésről és tévedésekről beszélt, hanem lendületről és ellenállásról. Hatalmasat tévedtek! Ahogy az a republikánus képviselő, aki csak azért változtatta meg hozzáállását a homoszexualitásról, mert a fiáról kiderült, hogy gay, az, akit az űz ki az utcára, hogy őt saját magát támadják, az nem bátor, vagy ellenálló, vagy hős, hanem egyszerűen egy sarokba szorított állat, aki harcol a jussáért. Ez kevés lesz.

Ugyanezt az ignoranciát érzem azokon a politikusokon és elemzőkön is, akik a mai napig a civilizált ellenállást kérik számon minden agilis ellenzéki megmozduláson. A hátam közepére nem kívánom a polisztirén Orbán-fejet, de az elhatárolódókat még annyira sem. Biztos vagyok benne, hogy ha a politológusokra és „pártatlan elemzőkre“ vetnének ki különadót, vagy vágnák vissza szerzett jogaikat, vagy vennék el intézményeiket, akkor hirtelen sokkal sikkesebb dolog lenne az újságok véleményrovataiban a szobordöntés. Csak hát lehet, hogy akkor már késő lesz, mint ahogy lehet, hogy ma már talán késő ellenállogatni intézmények előtt, mellett, helyett a művészeti eliteknek.