56, ami már senkinek sem kell

Szerbhorváth György | 2013. október 23. - 17:07 | Vélemény

Nézi az ember a közvetítéseket az október 23-i tüntetésekről – a jó közszolgálati média persze csak Orbánékat, a Békemenetet isteníti, akárcsak a Hír TV, de az ATV az ellenzéki tüntetést is leadta.

Ennyit a média kiegyensúlyozottságáról vagy a média szabadságáról. De nincs ebben már semmi különös, már a holt lelkekért is folyik a választási küzdelem, és minden szavazat fontossá vált: Orbánéknak van úgy kétmillió szavazójuk, de tudják, ha ez a per pillanat töketlen ellenzék mégiscsak összefogna, ha 2014-ben még nem is buknak meg (mármint Oviék), a népharag egyszer őket is ugyanúgy elsodorja majd, mint Gyurcsány Ferencet, még 2018 előtt.

Bár ez effajta próféciáknak nincs sok értelme, a magyar politika ma annyira nívótlan, hogy ha Schmuck Andor kezébe kerülne a kormányrúd, azon se csodálkoznánk. Jelenleg mindenki a másik csépelésével van elfoglalva, Gyurcsány Mesterházyt és Bajnait rugdossa, Vona Gábor mindenkit, a fideszesek meg lehazugoznak, lehazaárulóznak bárkit, aki nem mondja fel a miniszterelnökségen megírt leckét. Igaz, új fejlemény, hogy Orbán most a zene szerepét emelte ki a Zeneakadémián, hogy azzal lehet ám közvetíteni a sajátos magyar értékeket – valahogy legalább ebben a pár napban leszállt a fociról. Igaz, ha egy stadionban tartják az ünnepséget, akkor aligha jut eszébe a zene.

Eközben persze már észre sem vesszük, hogy 1956 eszméje szinte teljesen eltűnt. Ugyan még elmondják, hogy fontos a múlt, a jelen, meg a jövő, hogy 56-ban az emberek életüket áldozták a szabadságért, az igazságért, a függetlenségért, hősök voltak ők, aztán majd tőlük tanulunk (lásd például Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes szerdai, vidéki közhelygyűjteményét). Vagy Kósa Lajos is okosakat mondott: 1956-nak az az üzenete, hogy senki más nem véd meg bennünket, csak mi magunkat. Mit nem mond. De Kósának szólni kéne, hogy Magyarország jelenleg (még) a NATO-szövetség tagja, amiből jogok és kötelességek is erednek – de úgy látszik, előbb az EU-ból lépünk majd ki, utána pedig a NATO-ból is, ha már. Majd előkerülnek a lezsírozott, ládákba elpakolt ismétlőpuskák, mindenki kap 8 nyolc golyót, és meg lesz védve az ország, sőt, visszafoglaljuk az elcsatolt területeket.

A kormányzati ideológia ma a legkevésbé sem csatlakozik 1956 eszméjéhez, mert egyrészt mégiscsak egy szocialista forradalom volt az, még ha a szovjetek ellen is zajlott, másfelől az utóbbi években, miután rájöttek, jobbról kell előzni a Jobbikot, visszatértek az őstörténethez, a Szent Koronához, a nemzeti romantikához, és különösen Trianonhoz. És mikor mihez: az Árpád-sávos időszakhoz, Bethlenhez, Horthyhoz, mindenféle régi-új hőst fedeznek fel maguknak, a pesti srácok meg már csak a lózungok szintjén maradtak meg példaképeknek, mehetnek a történelem szemétdombjára. Hisz mégis lázadók voltak, ifjú forradalmárok – a mának pedig betört, engedelmes, biflázó iskolásokra van szüksége.

A nemzeti kultúra immár teljesen heterogén elemekből tákolódik össze. Semmi különösebb bajom nincs a popzenével, aki akarja, hallgassa – de ez mégiscsak a szórakoztatóipar része. A nemzet bárdja viszont ma az a bájgúnár Ákos, aki a létező legbugyutább szövegekkel nyomja a popot, a legtöbb dalának halovány értelme nincs (legfeljebb a direkt antiszemita utalások ismerhetők fel), ám mégis ő a Nemzeti Összefogás Rendszerének (ha ez rendszer) ikonikus alakja, akinek hangja ott duruzsol az állami ünnepségeken is. Ez meg kb. olyan, mintha a Modern Talking énekelne Angela Merkel rendezvényein.

Az idei 1956-os ünnepségeket persze önmagában is elrontotta volna az a hisztérikus hangulat, ami az utóbbi napokban alakult ki a bajai választások alkalmából készült hamisított videó kapcsán, amelyben úgymond arra kértek embereket, pénzért, tűzifáért szavazzanak a Fideszre. Már a lócsecs sem tudja, mi a teljes igazság, de ha kiderül, már abban sem lesz köszönet: pártszimpátiájától függően úgyis mindenki azt hiszi, amit hinni akar. És ha akad egy ilyen zaftos ügy, ugyan ki a nyavalyát érdekel, hogy 1956-ban mi történt? Vagy hogy 56 tradíciója hogyan konvergál Rákosiékhoz, a II. világháborúhoz, a Horthy-korszakhoz és Trianon probematikájához? Kit érdekel még Nagy Imre, a mártír miniszterelnök? Amikor ma itt minden magyar politikus mártírnak tartja magát: ki azért, mert az ellenzéki összefogásba nem fér bele, ki azért, mert úgy érzi, az egész nyugati világ ellene van, ki meg csak úgy, mert gyárilag paranoid. Akik úgy akarják megvédeni a hazát, hogy azt éppen különösebben senki sem támadja, de hát a magyar már olyan, hogy ellenség nélkül nem megy. Ha nincs, akkor kreál saját magának, és Don Quijote módjára üldözi a kitalált szellemeket. Pedig ha a 20. században volt fényes pillanata a sok annál inkább sötét mellett a magyarságnak, az épp 1956 volt – a többi, hát az kudarc, szégyen, aljasság és vereség.

Azért cikkünk végén férfiasan valljuk be, hogy nem csak az uralkodó ideológia, de az ellenzéki (legyen szocialista, liberális vagy épp szélsőjobboldali) sem tud mit kezdeni 1956-tal. Vagy nem is nagyon akarnak, mert az némi szellemi erőfeszítésbe kerülnek, most meg a fizikai erejükre van szükség: hogy kivágják egymás alatt a fát.

Címkék: 1956