Egérfog-vetemény

Széky János | 2013. október 26. - 08:03 | Vélemény

A magát demokratikusnak nevező ellenzék október 23-i gyűlése nagyon cselekményes volt, és a politikusok, az elemzők meg az egyszerű, de változást kívánó állampolgárok is azt próbálták megfejteni, hogy most mi történt valójában, és mi lesz ebből. Ki kivel fog össze, ki kit hagy ki az összefogásból, ki mennyire utálja, ha kihagyják, ki fúr kicsodát és a többi.

Mind e mögött az a megfellebbezhetetlennek vélt alaptétel áll, hogy az ellenzéknek össze kell fognia, különben Orbánt nem lehet legyőzni, és aki nem hisz az összefogásban, az hülye, de legalábbis felelőtlen. Van, ugye, a választási szabályozás, amely az ellenzéki pártokra rákényszeríti az egységet, vagyis hogy ne viselkedjenek pártokként, és ha mégis úgy viselkednek, tehát ha nincs „összefogás”, akkor matematikai esély sincs Orbán legyőzésére.

Ha viszont van matematikai esély – véli a lelke mélyén az ellenzéki vezető éppúgy, mint a szimpatizáns –, akkor a győzelem is biztos, hiszen szerintük az nem lehetséges, hogy a többség ez után a négy év után is Orbánt akarja . (Persze, ilyenkor hozzátoldják, hogy „nagyon meg kell dolgozni a győzelemért”, de mi akadályozhatná meg, hogy ne dolgozzanak meg érte pont annyira, mint szükséges?) Aki tehát nem fog össze, az a győzelmet torpedózza meg.

Szerintem pedig az ellenzék akkor se tudna győzni, ha maximális bölcsességet, türelmet, elemi gógyit és diplomáciai érzéket tanúsítva összefogna (ez most mind nem jellemző rá). És biztosan nem tudna tartósan és sikeresen kormányozni.

Először is mert a választási eljárásról szóló törvényt a Fidesz saját magára és a létező ellenzékre szabta, azzal a kifejezett céllal, hogy ő győzzön. Túl a csalás lehetővé tételén és a csalás elsikálásának a módszeres megkönnyítésén, Orbán köre pontosan felmérte, hogy amint ő maga népszavazásnak fogta fel a 2010-es választásokat, az ellenzék se lesz képes másképpen gondolkozni 2014-ben. A népszavazáson azonban „igen vagy nem?” a kérdés, így az annak felfogott törvényhozási választáson is Orbán és Nemorbán között kellene dönteni. Az ellenzék pedig nem tud kiállítani olyan Nemorbánt, közös miniszterelnök-jelöltet, aki elég vonzó lenne politikailag, és akit, ha mégiscsak népszerű valamennyire, a Fidesz spindoktorai és médiamunkásai ne tudnák rövid úton kikészíteni.

Másodszor: mert a Fidesz-kormányzat végképp súlytalanná tette a választásokat. A kétharmados törvények és kinevezések kezdettől fogva perverz rendszerét nem hogy megszüntette, hanem kiterjesztette, éppen csak annyira, hogy visszafordíthatatlanná tegye a 2010-es eredményt. A kétharmados elvet kiterjesztette gazdasági törvényekre is, ami a demokratikus kormányzás végét jelenti, és a „független” (mármint a választások eredményétől független) hatalmi pozíciókat kilenc évre (tehát két választási cikluson is túlterjedő érvénnyel) telerakta pártkatonákkal és szolgákkal, akiket fölhasználva egy esetleges másik kormányt, ha csak egyszerű többsége van, a Fidesz hamar és rondán meg tud buktatni. Nem emlékszem túl heves ellenzéki tiltakozásokra ezekben az ügyekben,

Ami még nagyobb baj: az Orbán-ellenesség mint közös nevező édeskevés, az ellenzéki pártoknak az összefogáshoz meg kell (kellene) egyezniük valamilyen minimális közös programban. Ez a program pedig, akármilyenben állapodnak meg jövő tavaszra, nem lehet alkalmas a győzelemre. Orbánt ugyanis csak jobboldali programmal lehetne legyőzni, és semmi esély nincs rá, hogy az ellenzék közös programja ilyen legyen. Lehet, hogy az összefogás ténye a matematikai esély feltétele, de az összefogás kiszámítható tartalma a vereség garanciája.

A közös minimálprogram nemcsak azért lesz baloldali, mert az ellenzék baloldali, hanem mert gazdaság- és társadalompolitikai tekintetben a teljes politikai közösségben baloldali konszenzus uralkodik. Egyetlen kis párt, a Bokros Lajos vezette Modern Magyarország Mozgalom meri jobbközépnek és konzervatívnak deklarálni magát. (És nem kíván indulni a választáson.) A bajok viszont nem olyanok, hogy a nagy többség által egyedül normálisnak tartott baloldali módszerekkel gyógyítani lehetne őket.

Mivel a politika főbb témáiban a kormányoldal és az ellenzék hívei között nincs nagy nézetkülönbség, a Magyarországra jellemző dühödt, sőt kommunikációra képtelen szembenállás olyan ideológiai, csoport-azonosságtudattal kapcsolatos vagy – divatszóval – emlékezetpolitikai különbségekből fakad, amelyek mellékesek, sőt közömbösek a jó élet, a jó kormányzás, vagy, mondjuk, a felzárkózás szempontjából.

Ha megkérdezünk egy átlagos ellenzéki politikust vagy szavazójelöltet, hogy miért is kell föltétlenül leváltani az Orbán-kormányt, vagy ilyen kulturális-ideológiai sérelmekkel fogja indokolni („Horthy-nosztalgia”, Nemzeti Színház stb.), vagy a szociális érzéketlenségre hivatkozik (mint a hajléktalanság rendőri üggyé nyilvánítása); a műveltebbek közlik, hogy „vissza kell állítani a jogállamot” (mintha 2010 előtt nagyjából ugyanilyen a szervezeti rendszerben és gyakran ugyanezekkel az emberekkel olyan nagyon fényesen működött volna), és megemlítik a felcsúti stadiont, a „trafikmutyit” meg a „földmutyit” (figyelemre méltó, hogy ez a kedélyeskedő szócska mennyire kiszorította a „korrupció” kifejezést).

Az ellenzék szereti ezeket a témákat, sőt keresi is, mert könnyen és gyorsan föl lehet rajtuk háborodni. Csak hát nem érintik a lényeget. Ha Wass Albert kikerül a tantervből, a hajléktalanokat békén hagyják, az Alkotmánybíróságon ismét bárki megtámadhat elfogadott törvényeket, és az uralkodó klikk nem a saját haverjai között osztja szét a magyar és európai adófizetők pénzét, attól vajon csökkenni fog-e Magyarországon a szegénység, abbamarad az ország leszakadása (még a közép-európai térségtől is), enyhül a közéletet pokollá tévő hisztéria? Jó lenne azt hinni. De nem. Az ellenzéki pártok zöme vagy meggyőződésből, vagy trehányságból, vagy taktikából nem hajlandó szemernyit sem változtatni a lényegen.

A lényeg: a döglődő gazdasághoz vezető neokádári gazdaságpolitika, a működésképtelen demokratikus intézményrendszer és a neurózisokból eredő ideológiai háború.

1. Gazdaság. Itt van például ez a rezsicsökkentés nevű kártékony, demagóg blöff. A választási rendszer és a politikai intézményrendszer meghekkelésén túl ez a Fidesz csodafegyvere, gazdaság- és társadalompolitikájának gerince. A szocialisták – mint hithű baloldaliak és amatőr taktikusok – nem azt mondják, hogy ez egy kártékony, demagóg blöff, hanem támogatják és megszavazzák. De akkor miből gondolják, hogy fél év múlva bárki őket fogja választani a Fidesz helyett?

A Fidesz-kormányzat „újkommunista” jellegét Bokros Lajos így foglalta össze október 23-i beszédében: „a minél nagyobb állami újraelosztás híve, szaporítja az adókat, államosít, gúzsba köti a magánvállalkozókat, megfélemlíti a közalkalmazottakat, megalázza a szegényeket, és mindenre kiterjeszti az állami ellenőrzést”. Hozzátehetnénk a szabályos bankellenes uszítást, a gazdaság szándékos zsugorítását a különadókkal. (Hogy a szegények megalázására miért is illik nagyon az „újkommunista” jelző, és miért nem konzervatív politika, arról máskor.)

A kiugróan nagy újraelosztási ráta csökkentése, az adócsökkentés, a magánvállalkozások felszabadítása stb. mind jobboldali cél. Lenne. A feltétele pedig az állami – szociális, egészségügyi, ideális esetben oktatási – kiadások privatizációja. Lenne, ha nem volna lehetetlen többek közt a szocialista derékhad rendíthetetlen antikapitalizmusa miatt. Lásd az egészségbiztosítási reformot, amit a szocialisták a saját miniszterelnökükkel szemben fúrtak meg az akkori ellenzékkel teljes összhangban. Pillanatnyilag nincs remény.

2. Demokratikus intézményrendszer. Az ellenzék képtelen tudomásul venni, hogy a Fidesz a gyakorlatban nem tagadja a 2010 előtti rendszert, hanem beteljesíti a lehetőségeit. Ennek a rendszernek a lényege pedig az volt, hogy a politikai folyamatokat a lehető legjobban elválasztották a választások eredményétől. A diktatúramentes status quót - szándékosan nem mondok demokráciát - igyekeztek bebiztosítani a választások miatti kilengések ellen.

A fő biztosíték a kétharmados törvények és kinevezések rendszere volt, ami vagy akadályozta a kormányzást, vagy arra kényszerítette a kormányt, hogy a választások eredményétől függetlenül egyezkedjék az ellenzékkel, az ellenzéknek pedig lehetővé tette, hogy ne elégedjék meg a kormányzás kritikájával, sőt még az akadályozásával sem, hanem a választási vereség ellenére is érvényesítse akaratát. Nem, ez nem a dolgok rendje, hanem módfelett ritka a létező demokráciákban, és főleg nem lenne szabad összetéveszteni a fékekkel és ellensúlyokkal.

Hogy miért kellene itt konzervatívra váltani? A választások súlytalanításának módszereiben mindig baloldali, sőt szélsőbaloldali logika mutatkozott meg. A kis egyéni választókerületek rendszerének semmi köze a több évszázados, eredetileg arisztokratikus angol modellhez, hanem az érett Kádár-korszakból maradt ránk, abból az időből, amikor Magyarországon a pártok nélküli, „népi” demokráciát úgy képzelték, hogy lehetőleg minden kisvárosnak és minden foglalkozási ágnak legyen „saját” képviselete a parlamentben. A választott kormányzat munkájába továbbá beleszólt a nem választott Alkotmánybíróság. Olykor, legalábbis formálisan, mezei állampolgár beadványának eredményeként (ezt hívták populáris akciónak), és egy alkotmánybírósági döntés nyomán referendummal a „nép”, tehát törvényhozó erővel az ellenzéki pártok És miközben a választott helyi önkormányzatok rendszere majdnem teljesen kiüresedett, azok, akinek ez ellen egy szavuk sem volt, üdvösnek tartották, hogy helyi népszavazás döntsön országos, sőt nemzetközi biztonsági ügyekről (pécsi lokátor).

A közvetlen demokráciának mindezek a fajtái (deliberatív, bázis-, részvételi) a posztmodern baloldal programjához tartoznak. Abból, hogy a sokféle tényezővel gyengített képviseleti demokrácia Magyarországon sehogy sem működött, majd össze is omlott, baloldalon azt a következtetést vonták le, hogy a képviseleti demokrácia ideje lejárt, ezért éppen azoknak a demokráciafajtáknak az erősítésére van szükség, amelyek eddig akadályozták és végül lehetetlenné tették a működését.(Egyszer talán majd egy tárgyilagos történész megírja, milyen szerepet játszott a 2008-as „szociális” népszavazás és az őt jóváhagyó Alkotmánybíróság a Magyar Köztársaság kinyírásában.)

A kétharmados tekintélyuralom ellen a legjobb garancia nem lenne más, mint a teljes kétharmados rendszer eltörlése. A politikai elit minőségét a kis helyi választókerületek megszüntetése, a csak listás választás javítaná a legbiztosabban. A kormányzás minőségét pedig az, ha a kormány kormányozna a választási bukás felelősségével, és nem szólna bele sem mezei állampolgár, sem népszavazás, sem az ellenzék. Viszont a helyi önkormányzatok valódi önkormányzatok volnának, és nem a központi politika központi pénzekből finanszírozott végrehajtói. Egy valódi konzervatív program ezt követelné. Szintén reménytelen.

3. Ideológiai háború. A magyarországi baloldal nem érti, hogy a magyarországi jobboldal elsősorban a Trianonhoz való viszonnyal definiálja magát. (A „Trianon” itt az 1918-20-as eseménysor rövidítése.) Ez nincs így jól, de tény. Sajnálatos módon ez a tragédia az akkor uralkodó, konzervatív politikai kaszt túlnyomó többségét szembefordította mindazzal, ami később, a II. világháború után a modern nyugat-európai jobbközép alapértékként rögzített: ilyen az egyéni szabadság és jogegyenlőség tisztelete; a tolerancia;.a piaci szabadság, a magántulajdon szentsége; a magánérdeken és piaci érdemeken alapuló gazdaság; az óvatos állami beavatkozás és mérsékelt újraosztás; nemzeti kollektivizmus, egyéni alávetettség és hőskultusz helyett az egyéni (piaci) siker kultusza és a sikeres polgárok szolidaritása a sikertelenekkel. A magyar jobboldal Trianon miatt lett antiliberális, lényegében antikapitalista és Nyugat-Európa-ellenes. Orbánék csak ezt vették elő a fagyasztóból.

Ettől azonban a nemzeti hagyomány még hagyomány, a szétszakítottság szétszakítottság marad; az ideológiai háborúnak egy olyan párt megerősödése vethet véget, amely a nemzeti tudatosságot és a határon túli magyar közösségek valóságos ismeretét egyesíti a liberális és prokapitalista értékekkel. Pillanatnyilag ennek sincs sok esélye, sem a „jobb-”, sem a hivatalos baloldalon.

Mi kell ahhoz, hogy a magyar ellenzék – de legalább egy nagy része – minderre ráébredjen?

Pofon.

Semmi izgalom, lesz.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.