Bronzkorszak

A Horthy-éra sosem ért véget, a fejekben biztosan nem. Itt az ideje, hogy elindítsuk a „Lopjunk el minden szobrot!” mozgalmat (Kádár koponyáját meg vigyék vissza).

Mert ennek így semmi értelme. Ment-megy a hajcihő, hogy Horthy-szobrot lehet-e állítani, ha amúgy nem, avagy templomban mégiscsak lehet-e, vagy a kertjében, a temetőben, a padláson. Ahelyett, hogy mindenki magába szállna, és legalább egy történelmi munkából elolvasna úgy tíz oldalt, ne többet, már az is jó kezdetnek számíthatna.

Az én falumban nemrég ellopták a Mátyás-szobrot, mivel bronzból volt. Hát rögtön kezdődött a cigányozás. A minap Szabadkán a temetőből lopták el az 1944-es magyar áldozatok emlékére állított Vergődő madár c. emlékművet-szobrot, hát kezdődött a szerbezés. Erre mit mond a szerb miniszterelnök? -  aki egyben a belügyminiszter is (így saját magát utasítgathatja és cseszheti le később, mindig a másikra hárítva a felelősséget) -: nem kell izgulni, a rendőrség már nyomoz. Amúgy sem kegyeletsértésről van szó, politikáról, hanem csak 400 kiló bronzról – mondja Milošević legjobb tanítványa.

Hát ez az – a bronz. Még jó, hogy Horthy szobra is bronzból van, legalábbis színesfémből, lesz rá kereslet a piacon. A színesfémek nagyon fontosak, nemcsak olimpiai érmekre jó, hogy Schmitt Pali bá örülhessen, hanem a bronz a réz különféle ötvözeteinek az általános neve, és ahol réz van, ott nemcsak rézfaszú bagoly van, hanem drót is, drót nélkül ma meg már semmi nem működik, pláne nem világunk. Úgyhogy amíg lesz világ, addig a bronzszobor nem pusztán szobor, hanem alapanyag. Ezért hát nem kell annyira aggódni e szobrok miatt – „van másik”, ahogyan Rodolfo mondotta. Vagyis hát lesz.

Nem először írjuk le a közhelyet, hogy az emberek fejében egymásnak teljesen ellentmondó tudattartalmak is békésen elférnek. Vagyis: Meghalt öregapám a Don-kanyarnál – Isten éltesse Horthyt, a nemzetmentőt! (Hisz ezért is a zsidók a hibásak.) Nincstelen zsellér öregapám nem kapott földet a Horthy-érában? –Isten éltesse őt. (A komcsik ugyan adtak neki – de el is vették, rohadt komcsik.) Elbuktuk a világháborút, a szüleim menekülhettek a határon túlról a régi/új határon belülre! – éljen, éljen a tengerész! (Rohadt franciák, vesszen Trianon.) Szóval, nincs ebben semmi új.

Most éppen két idézeten röhögök, a minap futottam rájuk. Az egyik A. Sajti Enikő könyvéből való, aki leírta, hogy miután Horthy emberei megérkeztek a Bácskába, és „rendet teremtettek” (Újvidéken és környékén véresen), természetesen az általuk favorizált Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség került nyerő helyzetbe. Olyannyira, hogy a kb. majd félmilliónyi magyarból háromszázezer a DMKSZ tagja lett – ha belépett a családfő, taggá vált minden családtag, még a csecsemők is (jó tipp mai utódaiknak). Mondani sem kell, a szövetség kapott a zsidóktól beszedett „pótadóból”, azaz a kizsarolt hűségpénzből, kaptak a szerb Matica Srpska vagyonából stb. És miért kellett, mihez vezetett ez? „A felnőtt magyar lakosság az első időkben részben nemzeti lelkesedésből, részben azért lépett be, mert bármilyen állás elnyeréséhez kérték a DMKSZ által kikiáltott nemzethűségi, illetve tagsági igazolványt.” Hülye lett volna az ember nem belépni, ugye? Meg hát muszáj is volt, ha egyáltalán bármilyen papírt akart, ételjegyet, utazási engedélyt, klozetpapírt.

Ugyanakkor a mai bácskai állapotokra vonatkozóan olvasom az emberi-kisebbségi jogokkal foglalkozó neves újvidéki ügyvéd, Dr.  Bozoki Antal nyilatkozatát: „Nem szabad eltűrni, hogy munkahelyhez csak párthovatartozás alapján lehessen jutni, hogy csak azok kapjanak munkát, akiket a Vajdasági Magyar Szövetség támogat, és nem azok, akinek megvan a kellő szakmai tudása, tapasztalata. Erre pedig sajnos számos példa van. Nem csoda, hogy a fiatalok inkább az eltávozást, mint a maradást választják.”

Hogy a Horthy-éra a Bácskában hogyan végződött, azt talán itt nem kell taglalnom (20 ezer magyar áldozat, még több elmenekülő). Hogy a mai VMSZ-éra hogyan fog végződni, arról sem mondok semmit. Csak annyit, hogy az interjú után a pártnapilapban rögtön megfedték Bozokit, és pont egy hallgatag, nem különösebben politizáló ember, Hajnal Jenő, Bozoki könyvének kiadója, aki egyébként a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója (is). Hogy hát Bozoki úr, nem erről volt szó, amikor kiadtuk minap a könyvét. Hát Bozoki úr, hát ez a hála? Hát hol a hűség? Még jó, hogy azt nem írták, hol a párthűség? A nemzeti hűség? (Hát többet se adják ki a könyvét, Bozoki úr – ezt már én fűzöm hozzá.)

Vagyis nem változott semmi, illetve 45 év kiesés volt csak, formálisan és intézményesen, de nem a habitusban, a közgondolkodásban. Úgyhogy nem kell itt Horthyt rehabilitálni, szobrot állítani sem fontos, hogy emléke úgymond megmaradjon – hisz a Horthy-éra véget sem ért, itt volt, itt van még mindig. A fejekben folyton.