Az elcsatolás ünnepnapja

Emlékezetpolitikai kuriózum: már azt is ünnepeljük, amikor elcsatolták a magyar területeket.

A politika tényleg annak a művészete, hogy semmi sem lehetetlen, ahogy a közhely mondja. Íme, ki gondolta volna, hogy ugyanazok, akik újabban június 4-én, a nemrégi kikiáltott Trianon-emléknapon azért pityeregnek, mert széthullott Nagy-Magyarország (avagy szétdarabolták), és többek közt az ún. Délvidék is a határon túlra került, arra is képesek, hogy fél évre rá, november 25-én megünnepeljék azt is, amikor a másik fél meg arra emlékszik, hogy ugyanezen területet sikerült megszereznie, saját állama részévé tenni, a magyarok meg kisebbségbe kerültek. Hát ez kábé olyan, mintha a kommunizmus áldozatai Sztálin, a náci koncentrációs táborok túlélői és utódaik pedig Hitler szülinapján szegnének tortát és bontanának pezsgőt, máskor meg azon boronganának, hogy Sztálin/Hitler mit tett nemzetükkel.

De nem, erre csak mi, vajdasági magyarok vagyunk képesek, senki más. Hogy a szlovákiai magyar olvasó is el tudja képzelni, bár szerintem nem tudja elképzelni: mintha tehát az ún. felvidéki magyarok a Beneš-dektrétumok meghozatalának napján énekelnék el büszkén a szlovák himnuszt, mert úgy illik. Vagy Gustav Husak születésnapját kiáltanák ki a szlovákiai magyar kisebbség napjának.

Hogy erre ma, november 25-én Szabadkán mégis sor kerül, annak persze szimpla politikai oka van, és akik ünnepelnek, azt se tudják, mit csinálnak, különben is, nekik tökmindegy, hogy Trianont, november 25-ét, november 29-ét (a volt Jugoszláviában a köztársaság napja), a nők napját, május 1-ét, mikulást, karácsonyt vagy a hanukát kell-e megünnepelni a ramadánnal együtt, a lényeg, hogy ők most újra hatalmon vannak. Ugyanis a múlt héten a Vajdasági Magyar Szövetség Szabadkán kilépett a korábbi városvezetésből, fölmondta a koalíciós szerződést a demokratákkal (akikkel még Milošević alatt, illetve bukása után állt össze), és átpártolt a haladókhoz. Akik most hatalmon vannak az országban, népszerűek is, de azért tudni kell róluk, hogy vezetőik anno véresszájú nacionalisták voltak, akik ha kellett, még az előbb említett szerb hóhérnál is agresszívebbek voltak, és olyanokat mondtak még a magyarokról is, hogy csak no, pedig ott voltak nekik a horvátok, bosnyákok, albánok, volt kit gyűlölniük és meg is tették, élen jártak a szabadcsapatok szervezésében is, úgyhogy háborús bűnök is tapadnak hozzájuk. Egy primitív bandáról van szó, de hát a VMSZ úgy van vele, az ördöggel is lehet és kell is cimborálni, ha abból nekik hasznuk származhat, ha érdekeik úgy kívánják. Márpedig a kassza kulcsa Belgrádban most a haladóknál van, hát az ő seggüket kell nyalni.

Ráadásul hétfőn most a szerb elnök, a dettó haladáspárti Nikolić érkezik Szabadkára, és akkor már nem csak azt ünneplik meg, hogy a haladók immár Szabadkán is hatalomra kerülhetnek, de az új magyar polgármesterrel eljárják a kólót, esznek egy kis csevapcsicsát és isznak egy kis sljivovicát abból az alkalomból, hogy 1918. november 25-én Újvidéken a szlávok vajdasági nagygyűlése kimondta, hogy Bácska, Bánát és Baranya a Szerb Királysághoz csatlakozik. Jó, a 757 küldött közt volt hat német mellett egy magyar is, aki valószínűleg vagy eltévedt, vagy a szerb kontroll hagyott ki, de ez ma már ugye lényegtelen, az az egy biztos, hogy csáót mondtak Hungáriának.

Most inkább azt kell észrevennünk, hogy emlékezetpolitikai kuriózum született, és Maglai Jenő szabadkai polgármester és sleppje november 25-én este hatkor a díszakadémián együtt tapsol majd Tomislav Nikolić-tyal és ultraradikális, IQ-mentes nacionalistáival, meghatódva könnyeznek majd, és emlékeznek ama szent pillanatra, amikor kikerültek a magyar iga alól.

De csodálkozik ezen a nyavalya. Ám mindez világosan bizonyítja, hogy akkor, amikor meg Orbán, Semjén, Áder, Schmittpali és sleppjük mellett éneklik június 4-én a himnuszt, a szózatot (éneklik a fenét, a szövegét sem tudják), akkor is ugyanilyen hazugok. Mert se ekkor, se akkor nem őszinték, nem érdekli őket se Trianon, se november 25-e, se a kisebbségi sors, se az autonómia, se a nemzet határon átívelő egyesítése, se az egyház, se az iskolák, se semmi (nemhogy olyasmi, mint emberi és kisebbségi jogok, bármi, ami a liberalizmushoz tapad). Egy érdekli őket, egyre gondolnak június 4-én és november 25-én is, ahogy ott állnak vigyázban, a saját hatalmukra, illetve ami ugyanaz, a saját zsebükre, hogy mi és mennyi csilingel ott. Hogy mit lophatnának még el maguknak és üzlettársaiknak, hogyan lehetne még helyzetbe hozni pár havert, hogyan lehetne rátenyerelni mindenre. Ugyanolyan hazugok, mint voltak az ún. létező szocializmusban, a jugoszláv önigazgatásban, és ahogyan kamu-komcsik voltak, most is csak kamu-magyarok, vagyis megélhetési magyarok.

Elvek, eszmék, kiállás? Ne szarozzunk. Bácska a megalkuvó magyar politikusok világa, az egypártrendszeré, de el kell ismerni, jól csinálják. És már azért is megtehetik ezt, mert hát a nép, az meg olyan, amilyen, hiányzik belőle a civil kurázsi. Engem ugyan se a trianonozás, se más effajta dolog nem hoz lázba, de ez az eset azért több, mint röhejes. Elképzelni sem tudom, vagyis éppenséggel pont el tudom képzelni, mi történne mondjuk egy székely polgármesterrel, ha a román államelnökkel ünnepelne egy hasonló román ünnepet – hétszentség, hogy kopjafát dugnának a valagába, másnap azzal ébredne.