Rákosi szülővárosában

A magyar radikális nemzeti szélsőjobb kinyújtott balkeze a szerbiai magyar városkában, Adán akart Trianon-emlékművet emelni, mert most ennek van szezonja, Mikuláskor (bár a Trianon-emléknapot június 4-ére tette a Magyar Országgyűlés), s ezt még a szerb rendőrség is tudomásul vette. De aztán a magyar nemzetiségű polgármester utasítást adott az emlékmű talapzatának elbontását, miután a helyi építésügyi hivatalból így rendelte azt el. Merthogy a emlékműre építési engedélyt nincs. A talapzatot úgymond ismeretlenek bontották el egy szép hétvégi nap reggelére, a katolikus pap is vonogatja a vállát, pedig az ő „hatósági” területén, a katolikus temető kápolnája mellé tervezték az emlékművet felállítani.

A trianonozás mögött álló helyi erő, a Magyar Remény Mozgalom persze rögvest feljelentette az ismeretlen tetteseket, a szerb rendőrség hát most nyomozhat a magyar polgármester ellen. A plébános úr meg hápog, hogy kapott ő határozatot, de mit tudja ő. Annyi biztos, hogy Szerbiában még egy kerti klozetet sem lehet engedély nélkül felhúzni, bármit odagányolni a meglévő épületekhez, és a hatóságok különösen érzékenyek a köztéri emlékművek esetében – a megőrült Közép-Európa és a dettó megőrült Balkán határvidékén ez nem is csoda, a 20. században minden impériumváltás másnapján a szobrok felrobbantásába kezdtek az újonnan hatalomra kerülők.

Az viszont megint csak újabb és abszurd helyzet, hogy a temetők is oly kizárólagos tulajdonában lehetnek, példának okáért, a magyar településeken a katolikus egyháznak, hogy ha a papnak olyan a kedve, a hitehagyott gyaurt el sem fogja temetni. Vigyék máshová. Viszont a szülőfalumban még az átkos miloševići rendszerben is sikerült elérni, hogy visszaállítsák az 1848-49-es emlékművet (amit persze még 1918 után dobtak szét a szerbek, bár az emléktáblákat sikerült eldugni), igaz, a katolikus temetőben – épp azért, mert az nem közterület és az egyház engedélye elég volt. Ha jól rémlik. De akkor sem lehetett azt oda fél kézzel odacsapni, ugyebár, mi van, ha kidől az emlékmű?

De itt most nem erről van szó. Azt tudni kell, hogy Ada elég különös kisváros a Vajdaságban, Bácskában, az egyik legnagyobb magyar többségű település, illetve község (a kisvároshoz még másik négy falu, illetve a tanyavidék tartozik), de valahogy mindig kilógott a sorból. Az csak amolyan történelmi érdekesség, hogy adai születésű Rákosi Mátyás, vagy hogy még az I. világháború előtt erős munkásmozgalom alakult ki, mert lekomcsizni az adaiakat elég hülyeség lenne. Pontos adatok híján nehéz belőni a lakosság társadalmi összetételét (annyit tudni, hogy a magyarok aránya még mindig 80 százalék feletti), de még az Adát lenéző magyarok is készséggel elismerik, igen dolgos és vállalkozó kedvűek az ottaniak. Ergo gazdagabbak is, ami miatt mindig irigység tárgyai voltak. A titói szocializmusban is a maguk dolgát nézték, fejlett textilipari kisipar jött létre, államilag irányított vasipar, gépészeti vállalkozások sora stb. Ada viszont sohasem hivalkodhatott volna kulturális életével, mint ami a többi vajdmagy település szokása (írók városa, falva és a többi lüke toposz), tény, a sörrel öntözött motoros fesztivál a jellemző Adára, nem a komoly- vagy a jazz-zene. Ada abban is különös, hogy a masszív magyar többség ellenében a többpárti demokrácia óta itt a magyar előjelű pártok elég rosszul muzsikálnak, az adai (kis)polgárok jó része, sőt, mi több, többsége inkább szavaz az ún. demokratikus, polgári szerb(iai) pártokra. A jelenlegi adai polgármester, Bilicki Zoltán is a Demokrata Párt tagja, illetve az uralkodó erő is ez.

Adáról amúgy igen kevés hír érkezik. De most ezzel berobbanhatott a hírvilágba, és ehhez naná, hogy a nemzeti radikálisok kellettek. Meg a helyi pap. Közben Áder János arról értekezett a határon túli püspököknek tartott keddi fogadáson, hogy az egyház „közösség és bástya, megtartó hely és menedék, ismeret és tapasztalat, segítő kéz és oltalom” – és most ne is próbáljuk meg értelmezni e „gondolatsort”, mert értelme úgysincs. Legfeljebb azon lepődünk meg, hogy „az egyház bástya” kifejezés is előjött, utaljunk csak Bástya elvtársra, de a megtartás helyett az eszünkbe inkább a széthúzás jut. Én ugyan úgy vagyok vele, hogy magánterületen emeljen mindenki olyan szobrot, emlékművet, amilyet akar, ha az nem uszító, gyűlöletkeltő stb., de hogy ennek az adai papnak a fejében mostanság mi jár, tényleg nem tudom. Vagyis tudom, ez szimplán annak következménye, hogy ennyire összekapcsolódott immár az egyház és a politika, határon túl meg innen (haha, érdekes, hogy az MTI szerint Áder, avagy szövegírója nem is a külhoni kifejezést használta, hát, még le vannak maradva egy kurzussal). Aztán most a Trianon-kultusz ápolása folyik, csak hát látjuk, ezt a témát erősen lenyúlja a Jobbik, persze Adán is ők molyolnak (és nem is, ugye, a rákosista Gyurcsány és Bajnai…) És így teljes a katyvasz. Ha megnézzük az emlékmű talapzatáról készített képet, akkor ugyanis egy székelykapu-imitációt látunk téglából, fehérre meszelve, alul a magyar címerrel, a tetőre meg rovásírással kiírták, hogy „Mária országa” (ha jól silabizáltam ki).

A kérdés tehát, hogy az adai pap, akinek még a nevét sem említik, ugyan milyen emlékezetpolitikát folytat? Gyanítom, semmilyet, neki Bácskában jó a székelykapu, keresztényként meg a pogány magyarság írásmódja, jöhet bármi, jó vicc, posztmodern van, vagy már az se. Ha jöttek ezek a kedves nemzeti radikális fiúk, hát ő ad egy kis placcot, emeljenek oda bármit.

Csak az a baj, hogy azt sem veszi észre: az ő egyháza ily mód nem összeköti a híveket (már ha még vannak helyben), hanem éppen megosztja a magyarságot. Mert az biztos, hogy az adaiak többsége nem azt szeretné, ha településük neve ennek apropóján kerülne a szerb médiába, és tudjuk, milyen kontextusban (erősödnek a magyar fasiszták etc.). Volt már ilyesmire hasonló példa, aztán jöhettek az újabb szobordöntögetések és persze az ún. magyarverések.

Aztán a pap majd ápolhatja a híveit. Szó szerint.