Első blikkre

Mérhetetlenül unom azt a diskurzust, amelyben az újságírókat, az újságírást gyepálják: hogy már írni sem tudnak, hol van az a szép magyar nyelv (bezzeg anno, még Nádas Péter is a Nők Lapjánál kezdte, azok voltak a szép idők!), eladják magukat három kopekért, tudatlanok, trehányak, iszákosak (bezzeg régen még inni is másképp ittak, ha többet is!), nem ismerik a szabályokat, az alapfogásokat (bezzeg a Kádár-korban, akinek nem volt a kisujjában a szakma csínyja-bínyja, mehetett a picsába lapátolni vagy pártvonalon politizálni). Hogy csak szórakoztatnak, a piac az úr, az olvasottság-nézettség-hallgatottság. Nincs oknyomozó újságírás, a vidékkel nem törődnek. Csak a vér, a szex, a celebek, semmi közélet.

Ó, persze, ebben rengeteg az igazság. De azt hiszem, ma sem írnak rosszabbul, mint régen (és mi az, hogy „rosszabbul” vagy „jobban” írni?), bár a neten ugyan nincs olvasószerkesztő, lektor, korrektor, úgyhogy sok a hiba kétség kívül. Oké, nincsenek oknyomozók, aztán mindig kiderül, akad egy-két műhely (Mancs, ÉS, újabban havi három millából élve az atlatszo.hu). Hisz botrány, az végül mindig van. Most is számolatlan, ha visszagondolunk az évre, az semmi más, mint botrányok sorozata, de 2010-től abszolúte: alaptörvény, médiatörvény, földtörvény, Matolcsy unortodox ufói, trafikmutyi, NAV-botrány, a kultúra államosítása, MMA, Nemzeti Színház, kettős állampolgárság körüli korrupció, általában korrupciós ügyek (most a volt rendőrfőnöké), hagy ne itt soroljam. Nincs olyan botrány, amiről ne számolt volna be a sajtó (hát épp ezért tudunk róla) – hogy hányról nem tudunk, azt meg épp azért nem tudjuk, mert nem tudunk róluk.