Fordítási nehézségek

Karácsony másnapján villámgyorsan terjedt a közösségi médiában a New York Times felhívása. A bevezetőben felvázolják: félő, hogy Magyarországon fokozódik az antiszemitizmus, majd arra kérik a magyar zsidókat, hogy számoljanak be a tapasztalataikról, háttér-információval szolgálva egy (de lehet, hogy több, nem derül ki) jövőre megjelenő cikkhez.

Zsidó és az antiszemitizmust gyűlölő ismerőseim egy része örült, hogy egy komoly világlap végre komolyan foglalkozni akar a bajjal. Tágabb ismeretségi köröm némely kormánypárti elemei szerint az elgondolás nem jöhetett mástól, mint a magyar valóságról folyamatosan hazudó, önjelölt üldözött... itt véletlenül sem írják le a zs kezdetű szót, mert ők nem antiszemiták, csak utálják azokat, akik azt állítják, hogy Magyarországon antiszemitizmus van, pedig nincs. Erre saját maguk az élő bizonyítékok.

Én se nem örültem, se a kormánypárti konteót nem tartottam hihetőnek, éspedig a következő mondat miatt (betűhíven idézem):

„A Magyarországi antiszemitizmussal kapcsolatos növekvő aggodalmak arra késztették a kormányt, hogy a magyar népességet a második világháború alatt a Holokausztban játszott szerepére emlékeztesse és növelje a Holokausztra való emlékezés irányába tett erőfeszítéseket.”

Mielőtt bármit mondanék a mondatról és feltételezett megfogalmazójáról: ez kizárja, hogy a mi Fidesz-hívő nemantiszemita nemnyilasaink valamelyik kedvenc céltáblája kezdeményezte volna a Times vállalkozását. Ezek az ellenzéki értelmiségiek ugyanis soha nem említenék jóváhagyó vagy akár semleges hangsúllyal a kormány ún. emlékezetpolitikai lépéseit.

De pont ezért nem is örültem a felhívásnak – a kormány emlékezetpolitikai lépéseit ugyanis kétesnek, kimódoltnak vagy – az alliteráció kedvéért – kifejezetten kártékonynak tartom. Itt pedig, a felhívásban, a szerzők készpénznek veszik az őszinte jó szándékot.

Tekintettel 1. a magyar szöveg ostobaságára, 2. arra, hogy a kormány semmi pénzt nem sajnál amerikai imázsának javítására, 3. arra, hogy a világsajtó a magyar kormány szerint akkor mond igazat, ha a magyar kormány álláspontját közvetíti (ezért munkálkodnak nagyköveteink – közröhejre – buzgó sajtólevelezőként), csábító lenne az az összeesküvés-elmélet, hogy a dologban a hazai kormányzat keze is benne van. Elvégre az online kérdőív nem a legjobban ellenőrizhető adatfelvételi módszer. Bárki, főleg akit a megfelelő államtitkárságon ezért honorálnak, beírhat egy jól fogalmazott, meggyőző kormánydicsérő szöveget, amit a kiegyensúlyozottság jegyében a New York-iak ugyanúgy hitelesnek vesznek, mint az őszinte panaszt vagy pláne a dühöngést.

Ha viszont nincs bizonyíték, az összeesküvés-elmélet csak elmélet marad, úgyhogy maradjunk annál a másik változatnál, hogy a New York Times egyszerűen csak őszintén, naivul érdeklődik. Abból az anyagból dolgozik, amije van, és ő így látja, mert ismert adataiból semmi sem szól a látszat ellen.

Még mindig nem mondok semmit a magyar szövegről, egyelőre csak annyit, hogy az idézett mondat két konkrét történésről szól.

Az egyik: a Tom Lantos Intézet szervezésében október 1-jén, a parlament felsőházi termében tartott konferencián (furcsa helyszín ahhoz képest, hogy az intézet független szervezetnek mondja magát) Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy „a magyar állam is felelős a holokausztért”. Ez eltér a Fidesz megszokott, hivatalos történelemértelmezésétől, ami a Terror Háza koncepciójában (2002) éppúgy megnyilvánul, mint az Alaptörvény (2011) szerényen Nemzeti hitvallásnak nevezett bevezetőjében. Eszerint a magyar állam nem lehetett felelős a deportálásokért, ugyanis a német megszállással megszűnt az állam önrendelkezése (Alaptörvény), viszont a deportálások idején nem volt még totalitárius diktatúra, márpedig emberellenes bűncselekményekre Magyarországon csak az lehetett képes (Terror Háza). Minden szörnyűségért a megszállók és nyilas, illetve kommunista bábjaik felelősek, "a magyar állam" nem. Eddig ez volt az ideológia, mostantól, úgy látszik, nem vagy nemcsak ez.

A másik: a Sorsok Háza nevű második nagy budapesti holokauszt-emlékhely felépítése a volt Józsefvárosi pályaudvar területén, ötmilliárd forintért, rohammunkában, Schmidt Máriának, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának vezetésével. 

És itt térünk rá a fordításra. Akármi van a háttérben, aggasztó, hogy a világlap képtelen volt nem súlyosan amatőr magyar fordítót találni. (Nagyon udvarias voltam.) Az eredetiben ugyanis például szó sincs arról, hogy a kormány „a magyar népességet a második világháború alatt a Holokausztban játszott szerepére” akarta volna emlékeztetni. Ez több szempontból is goromba és veszélyes ostobaság. A mai, emlékezettel bíró magyar „népességnek” szinte semmilyen szerepe nem lehetett a holokausztban. Mondjuk, a legfiatalabb akkori csendőr is 1925-ben született, tehát most 88 éves. A kollektív bűnösség effajta felfogása csak a megszállottakra jellemző mindkét oldalon, de mivel az antiszemita oldalon a dolog természeténél fogva bőven vannak megszállottak, ezt is érvként fogják fel majd arra, hogy „a zsidók ilyenek”, nem látnak, nem hallanak a bosszúvágytól.

Az is sajátos szemléletre vall például (udvarias vagyok), hogy az ismeretlen szakember ezt: „A válaszaikat nem publikáljuk az engedélyük nélkül, és csak a Timesnak a riportázson dolgozó újságírói tudnak hozzájuk férni”, így fordítja: „Válaszait nem fogjuk engedélye nélkül közölni, ugyanakkor egy riporterünk megkeresheti Önt további kérdések feltevése céljából.” Az eredetiben nem felkeresésről és további kérdésekről van szó, hanem adatvédelemről. A fordításban nincs szó adatvédelemről (ennek a hiánynak különös mellékjelentést ad az NSA-ügy). Milyen aggyal gondolkozik az, akinek ahelyett, hogy „adataival bizalmasan bánunk”, az jut eszébe, hogy „ha olyannak tartjuk a válaszát, fölkeressük önt az adatai alapján”?*

A csúcs azonban az, hogy a New York Times embere a „zsidó”-t következetesen „zsidó származású”-nak fordítja. Az angol kérdés: „Are you Jewish?” A magyar: „Ön zsidó származású?” Mintha ez olyan durvaság volna, amit valahogyan tompítani kell. Természetesen benne van az is, hogy amerikai szemszögből a „Jewish” semmi mást nem jelent, mint vallást, és a magukat zsidónak valló magyarok óriási többsége nem vallásos. De a nagy udvariaskodásban éppen ezzel sikerült  a „fajvédő” zsidó-definíciót alkalmazni: az a zsidó, aki zsidó vallásúaktól származik.

Feltételezem, hogy a fordító csak buta, és nem ez volt a célja. Mindenesetre rátapintott a lényegre. Miközben ugyanis a mai magyar kormány igyekszik a Jobbikot feltüntetni az antiszemitizmus kizárólagos letéteményesének, a kormányzat emberei azon a nyelven, ugyanazokkal a sztereotípiákkal szidják a magyarság ellenségeit (az idegenszívűeket, a liberálisokat, a komonistákat, a bankokat, a nem magyar tőkét, a pénz hatalmát, a mindezeket szolgáló züllött újságírókat stb.), amelyen már az 1920-as években a zsidókat szidták, vallásgyakorlattól függetlenül.

Mármost ha a kormányzat minden erejével táplálja az antikapitalista, antiliberális és etnonacionalista összeesküvés-elméleteket (erről valahogy nemigen olvasni a New York Timesban, de más nyugati lapban se nagyon), plusz már rég bevéste a többség agyába, hogy „mindennek az ellenkezője az igaz, amit a komcsik mondanak”, akkor nem lehet csodálkozni, hogy mérsékelt, szélsőségektől idegenkedő, tabukat meggyőződésből tisztelő kormánypárti publicistáktól két komment távolságra már dúl az agyament nácizmus.

A kormányzat számára pedig kétféle jó zsidó van: a vallásos, és aki nemcsak gyászolja a holokausztot, de tart is a visszatérésétől. A magyar zsidók számára kétféle alapja lehetne a magabiztos önazonosságnak: a vallásosság (ezt a többség nem vállalja) és az a magyar – bár másféleképpen magyar, városi és középosztálybeli, mondhatnám, polgári – kultúra, melyet 1867 és 1944 között elődei bámulatos energiával és kreativitással létrehoztak (ezt szinte senki sem vállalja). Marad tehát pont az, amit a kormány felkínál: a holokauszt-gyász, a teljesen soha nem kompenzált sérelem, az örökös defenzíva és a bizakodás, hogy az éppen hivatalban lévő kormány megvédi őket a szélsőségektől.

Nem véletlenül kritizálta két olyan polgárember, mint Konrád György vagy Schweitzer József főrabbi, vagy olyan meghatározó kutató, mint Randolph Braham a Sorsok Háza koncepcióját. Egyáltalán miféle logika az, hogy ha az iskolai holokauszt-emléknap és az első Holokauszt Emlékközpont egyáltalán nem érte el a kívánt hatást a fiatalság körében (két olyan intézkedés, amire a magyar kormányzat minden alkalommal hivatkozik, ha valaki a magyarországi antiszemitizmus erejére figyelmeztet), akkor iszonyú pénzért, de sürgősen csinálni kell egy másikat?

Semmi, de semmi garancia nincs rá, hogy ettől visszaszorulna az antiszemitizmus, ellenkezőleg, az életet ismerve: ami kötelező, és amin látszik az állami akarat, az ellenkezést kelt. De ha a washingtoni Kongresszusban szóba kerül Magyarország a politikai kaszt valamelyik háborodott tagjának újabb botránya miatt, majd lehet erre is hivatkozni. A kormány, az mindent megtesz, csupa politikai korrektség a szíve. Pénz nem számít.

A hivatalos zsidó vezetők, az izraeli és amerikai delegáltak szintén örülnek, mert számukra a zsidóság a holokauszttól az, ami. Beleélik magukat a szerepbe, és gondoskodnak róla, hogy a magyar városi középosztály zsidó öntudatú részének sohase jusson eszébe: életük sok-sok évében az elődei nem meggyötört áldozatok, hanem jómódú, nyugatos, magabiztos, autonóm és önironikus polgárok voltak. A New York Times kérdései sem szolgálják a megvilágosodást, az ügy reménytelen, bár persze tőlük már nem lesz sötétebb.

* Felhívták a figyelmemet, hogy az eredeti angol szövegben a következő mondat valóban utal a későbbi megkeresés lehetőségére. Ez azonban nem menti és nem magyarázza az adatvédelmi szempont kihagyását. A magyar szöveg így arra biztatja a válaszolót, hogy biztosíték nélkül adja ki személyes adatait. Ezt megint csak kénytelenek vagyunk súlyos butaságnak tulajdonítani.

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője