Irapuato expressz

Széky János | 2014. január 10. - 07:45 | Vélemény

Mesterházy Attila lett hát a baloldal közös miniszterelnök-jelöltje, akitől egyszer már nagyon nem vettek használt autót.

A baloldalnak eddig se volt sok esélye. A most együttműködő három párt (MSZP, E 2014-PM, DK) támogatottsága összeadva is jóval kevesebb a Fideszénél. A választás már a jogszabályban meg van cinkelve a kormányoldal javára, nem beszélve a propagandaelőnyökről. A kétharmados ellenzéki győzelem innen nézve lehetetlennek látszik, az egyszerű többséghez csoda kell. És az egyszerű többség is csak a káoszhoz és a gyors bukáshoz elég annak ismeretében, hogy a Fidesz még a korábbiakhoz képest is mennyire beette magát az államapparátusba, sőt a „magán”-gazdaságba.

Mesterházy Attila jelölése nagyban mérsékli a csoda különben is kicsi valószínűségét.

A nagyobb valószínűség érvényesült. Győzött a legnagyobb párt akarata, és az a legnagyobb párt, amelyik a leg... fogalmazzunk finoman: intellektuálisan a legkevésbé igényes.

A dolgok mostani állása szerint a Fidesz és csekély értelmű függeléke fölényesen meg fogja nyerni az idei magyar választásokat. Hogy az országra ez milyen hatással lehet, arról már sokat írtak. A három baloldali párt hivatásos politikusainak és civil támogatóiknak pedig a következőért lesz még az országos hatáson túl is kínos:

Az utóbbi négy évben – leszámítva néhány cinikus, különc vagy megvásárolt embert – mindig számíthattak az európai és észak-amerikai demokrata politikusok és civilek támogatására vagy legalább szimpátiájára. Nemcsak a szocialista vagy zöld, hanem a liberális és elveikhez hű jobbközép civilekére és politikusokéra is, az amerikai kormányzattól az előző német (kereszténydemokrata-liberális) kormányig.

Ezek a szimpatizánsok, így vagy úgy, a szabadsághiány fogalmaival értelmezték a magyar helyzetet, abból kiindulva, hogy az emberek szeretik a szabadságot, tehát ha egy országban demokrácia van, akkor az állampolgárok szabad és tisztességes választásokon leváltják a kormányt, amely a szabadságukat csorbítja.

Ha Magyarországon 2014-ben fölényesen nyer a Fidesz, akkor egy épelméjű demokráciából nézve három eset lehetséges:

1. Az emberek Magyarországon nem szeretik a szabadságot, és akkor micsoda ország ez?

2. A Fidesz az ellenzéki tájékoztatással ellentétben nem csorbította számottevően a szabadságot. Ez nincs így, de kívülről nézve így is látszhat. Az emberi psziché persze olyan, hogy ezt a lehetőséget a magyar ellenzék külföldi szimpatizánsai kizárják, hiszen senki sem érvényteleníti visszamenőleg a saját négy évig folytatott politikáját. De azért tudat alatt elkezdenek nem egészen biztosak lenni a magyar ellenzék hitelességében. És végül:

3. A választás nem volt szabad vagy legalábbis nem volt tisztességes – de ha így van, hogyhogy a magyar ellenzék nem riasztotta pont ez ügyben a nyugati szimpatizánsait, civileket és politikusokat?

Magyarul vagy az országról, vagy az ellenzékről, vagy mindkettőről lesz lesújtó a véleményük azoknak, akik eddig szurkoltak és segíteni próbáltak nekünk mindnyájunknak és nekik. Így is, úgy is kínos. Még kínosabb, hogy igazuk lesz.

Nemrég egy oslói konferencián, illetve előtte több menetben konzultáltam a nagyon felkészült és Magyarországért nagyon aggódó – egyébként szilárdan baloldali – vitavezetővel. A végén már az aggasztotta leginkább, amit megpróbáltam – és azt hiszem, sikerült – megmagyarázni: hogy Magyarországon nincs diktatúra, annak ugyanis az az alapja, hogy a kormány nem függ a választásoktól, hatalma nem a néptől származik. A Fidesz viszont, ha csak a szavazatokat nézzük is, az Európai Unió történetében példátlan többséggel nyerte meg a 2010-es választást, az egész ciklus alatt messze a legnépszerűbb párt volt, és a következő hónapokban feltehetően az is marad. A magyar népnek ez kell.

Az ellenzék – az ellenzéki közvélekedéssel ellentétben – nem vagy nemcsak azért esélytelen, mert mostanáig képtelen volt az „összefogásra”, hanem mert pártjai külön-külön sem képesek olyat felmutatni, ami a magyar népnek jobban kellene. Azonkívül soha vagy túl ritkán jut el a tudatáig, hogy a 2010 előtti berendezkedés visszakövetelésével a saját esélyeit teszi tönkre.

Először is: a három csoport beleesett a baloldali csapdába. A Fideszt lehetetlen balról előzni, viszont nem is akarják, de ha a legkisebb lépést teszik jobb felé, azonnal buknak. Ez egy uralkodóan baloldali érzelmű ország, ha baloldaliságon azt értjük, amit a világban értenek: nagyfokú állami újraelosztás, sok adó, az egyenlőség mint fő érték az egyéni szabadság helyett. Aki fölveti, hogy az újraelosztáshoz előbb csinálni kell valamit, amit (újra)eloszthatnak, újraelosztásból viszont rövid- és középtávon biztosan nem lesz csinálás, szebben mondva GDP-növekedés, hosszú távon pedig, mint Keynes mondja, mind halottak vagyunk – nos, ennek a közmegegyezésnek a szemszögéből az illető egy vérengző „neoliberális”.

A baloldali pártok képtelenek felfogni, hogy a Fidesz nyolc éven át művelt bal-, sőt szélsőbaloldali retorikával nyerte magát degeszre 2010-ben, és utána sem tért át jobbra, csak villámgyorsan kiderült, hogy „a magyar családok” iránti, oly sokat lobogtatott szolidaritásra nincsen pénz.

Amit jobboldaliságnak hisznek, annak semmi köze a konzervativizmushoz, pláne a „neoliberalizmushoz”. A többi posztkommunista országban az egykulcsos adó célja az új, autonóm középosztály gyors létrehozása volt. Magyarország történelmi szerencsétlensége, hogy az 1989-es átmenet idején már létezett egy népes, jól fejlett és többségében az államba szerelmes középosztály, amely aztán a saját érdekeit akadálytalanul tudta érvényesíteni – hol szolidaritásnak, hol teljesítményetikának álcázva. („A balliberális kormány nyomorba dönti a magyar családokat” vs. „Akinek nincs semmije, annyit is ér.”)

Úgyhogy nálunk az átlagban irracionálisan alacsonyra kalkulált egykulcsos személyi jövedelemadó a nagy jövedelmű, megállapodott középgenerációt gyermekkedvezménnyel is segíti, a kis jövedelműeket, fiatalabbakat és nyugdíj közelieket még jobban elszegényíti. Célja pedig az, hogy a már meglévő középosztály (kormány számára) használható részét lekötelezze az államnak, és az autonómia maradékáról is leszoktassa.

Másfelől zseniális szemfényvesztéssel megoldják, hogy a kisebb jövedelműek ne nagyon lássák a saját agyonadóztatásukat, és azt, hogy a felső 17 százalék jólétét velük fizettetik meg, hiszen a világrekord méretű forgalmi adó benne van a bolti árban, a bank-, energia-, telekommunikációs adókat pedig, megint csak szélsőbal – és immár nacionalista – retorikával el lehet sütni úgy, mint az idegen multik megbüntetését. Cserébe megkapják a rezsicsökkentés nevű marék üveggyöngyöt. Mi erre a baloldali pártok válasza? Vagy megszavazzák a rezsicsökkentést (MSZP), vagy közlik, hogy átverés, de nem mondják el érthetően, hogy miért (Együtt 2014), és vállvetve harcolnak a mindenhol máshol bevált egykulcsos adó mint olyan ellen.

Ami a 2010 előtti berendezkedés visszakövetelését illeti: a Fidesz sohasem élhetne vissza a kétharmaddal, ha előzőleg nem kötik az összes fontos törvényt és kinevezést kétharmados többséghez (hanem a mindenkori kormány azért nem szúr ki az ellenzékkel, mert akkor bukása esetén saját magával szúr ki). És a Fidesznek soha nem lehetett volna kétharmada, ha ezt választási rendszer a tömérdek apró „egyéni” választókerülettel lehetővé nem teszi. Ez is, az is a pillanatnyi, 1989-es helyzetre adott válasz, szükségmegoldás volt, már rég értelmét vesztette.

Mit tesz 2010 után a Fidesz? Kiterjeszti a kétharmados rendszert, és megnöveli az egyéni választókerületek arányát a listákhoz képest. Mi erre a baloldali ellenzék válasza? Talán követelik, követelték valaha a mindent guzmisan bevonó kétharmados elv megszüntetését és az arányos választásokat? Eszükbe se jutott soha.„A választásokat így is meg lehet nyerni, utána demokratikusan egyeztetünk, aztán majd lesz valami.”

Hát lesz, az összes fontos pozícióban fideszes pártkatonákkal vagy a világért sem lemondó opportunistákkal. Feltéve, hogy a választásokat meg tudják nyerni, amihez jelenleg csoda kell a négyzeten.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok! Innen szép a győzelem.

----------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője