Kisbusznyi ajándék

Lánczi András politikafilozófus ezzel a kérdéssel kezdi: „Hogyan lehetséges, hogy Orbán Viktor az egyetlen olyan egykori vezető ellenzéki politikus a kelet-európai posztkommunista világban, aki 25 évvel a rendszerváltás után is eséllyel pályázik kormányfői posztra 2014-ben?” Mondhatnánk: úgy lehetséges, hogy a magyar demokrácia kivételesen rossz minőségű, konzerválta az 1989-es felállást, és nem engedte, hogy kiemelkedjen mondjuk fél tucat igazi politikus, akik közül akár csak kettő esélyes volna egy adott választáson. A Fidesz esetében konkrétan a 2003-as alapszabály nem engedte meg, amely demokratikus pártokban ismeretlen méretű belső hatalmat adott a pártelnöknek, bizonyos Orbán Viktornak.

De természetesen érdekes Lánczi professzor válasza is. Szerinte Orbán Viktor páratlan sikerének az a titka, hogy 2002-re eljutott „a politika idealizálásától a politikai realizmusig”, világossá vált előtte, hogy „a politikai cél nem azonos semmilyen ideológiai eszmével”, viszont „ha a cél morálisan igazolható, akkor a tömegek kétséges eszközök alkalmazását is helyeselni fogják”. Ez idáig a machiavellista csibészség leírása volna, ha nem lenne ott a „morálisan” szó. Lássuk, mi igazolja erkölcsileg: „megértette, hogy a politika lényege a hatalmi viszonyok kezelése, a nép jólétének biztosítása a politikai harcok közepette is, valamint hogy a kormányzásnak a kormányzott emberek természetéhez kell igazolnia”. Ha ebből kivesszük a nép jólétének biztosítását, az ugyanis nem a politika, hanem a nép mint gazdasági alany dolga (lehet, hogy Orbán úgy gondolja, az övé, de ez tévedés, ennek megfelelően nem is sikerült „biztosítani”), akkor marad az a képlet, hogy a hatalomba szerelmes machiavellista demagógia erkölcsi igazolása a hatalomba szerelmes machiavellista demagógia.

A Pravda cikke szerint pedig Orbán azért kivételesen bölcs politikus, mert neki köszönhetően Magyarország „felocsúdik a zavaros európai álmokból”, felismeri, hogy érdekei Oroszországhoz fűzik, és győz „a brüsszeli diktatúra” elleni harcában. Melynek része a melegházasság alkotmányos tiltása (ez mindig az első helyen van, mintha ez lenne a legfontosabb), a magán-nyugdíjpénztárak államosítása, a bank- és egyéb szektorális különadók (megjegyzem, egyiknek sincs túl sok köze a nép jólétének biztosításához, ellenkezőleg).

Mindezeket a dicséreteket azért kapta Moszkvában, mert (látszólag) váratlanul és felhatalmazás nélkül megállapodott Putyinnal, hogy 10–12 milliárd eurós orosz adósságba veri az országot – bocsánat, a 99,87 százalékos állami tulajdonban lévő Magyar Villamos Művek Zrt.-t – a paksi atomerőmű új blokkok megépítése érdekében. (Az MVM Zrt., úgy látszik, erről még nem értesült, főoldalán jelenleg a legfrissebb hír az, hogy karácsony előtt munkavállalói kisbusznyi ajándékot gyűjtöttek a rászorulóknak.)

Az, hogy ettől olcsóbb lesz az áram, sőt az atomerőmű a rezsicsökkentés záloga, természetesen nem igaz; Kaderják Péter, a Fidesz egykori alapító tagja, az energiahivatal volt elnöke, a Corvinus Egyetem Regionális Energiakutató Központjának igazgatója például kifejtette, hogy az itt termelt áram sokkal drágább lesz. Orbán azonban a kormányzott emberek természetéhez igazodik, akik imádnak kellemes hazugságokat hallani, ellenben nem olvasnak újságot.

A magyar közvélemény nem is emiatt rökönyödött meg, hanem mert Orbánt eltökélten oroszellenesnek ismerték a Hősök terén elmondott beszédtől fogva, de ő és beszélőgépei még négy-öt évvel ezelőtt is olyan tirádákat vágtak le Putyin és az oroszokkal szerintük gyanúsan jó kapcsolatot ápoló Gyurcsány ellen, hogy csak úgy porzott. Most meg mi van?

Az van, hogy akkor sem kellett volna szó szerint venni. Lehet, hogy Orbánnak 1989-ben még voltak "ideológiai eszméi", ahogy Lánczi mondja, de 2002-re kijózanodott, és azóta teljesen mindegy, hogy mit mond, a cél a hatalmi nyereség, és ha a tömegek azt akarják, hogy Gyurcsány menjen (ezt akarták), akkor helyeselni fogják, ha teljesen mást mond – és szavaltat cselédeivel –, mint amit Oroszországról és Putyinról gondol. Azt, hogy mit gondolt valójában oroszellenes kirohanásai idején, akkor is sejthette, akinek van füle a fals agitpropra, de bő két éve már konkrétan tudni lehet.

A vicc az, hogy akkor még liberális elemzők is bölcsen bólogattak, hogy igen, milyen oroszbarát ez a Gyurcsány, és ez miért helytelen, ugyanis az „orosz: rossz” képlet a nagyon kevés egyike volt a rendszerváltás ún. értékei közül, amire a liberális megfigyelők ezen része még emlékezett. Rendkívül szívós önáltatás kellett ahhoz, hogy ne vegyék észre: a Gyurcsánnyal ellentétben „mégiscsak rendszerváltó” Orbánnak mennyire nem jelentenek semmit 1989 olyan eszményei, mint a képviseleti demokrácia (többpártrendszer), a szociális piacgazdaság (hangsúly mindkét szón), a szabadságjogok és a későkádári elittel való leszámolás.

Lánczi András, a „nem ideológiai eszméket” követő politikus ideológusa mindenesetre nyíltan beszél: „a politikusnak ugyanis minden korban az a fő kérdése, hogy miként tudja egyben tartani a politikai közösséget”. Eszerint a „minden kor” valamikor a XVIII. században, a többpártrendszer megjelenésével elkezdett véget érni, és a nyugati világban mára véget is ért, mivel a politikusok célja bevallottan nem a politikai közösség egyben tartása, hanem ellenkezőleg, vélemény-, esetleg érdekcsoportok képviselete a tagolt politikai közösségen belül, az ún. pártokban, lehetőleg nem puccsszerű egyszemélyi döntésekkel. Eszerint nem tartozunk a nyugati világba.

Mert van olyan politikus, aki nem így gondolja. Mondjuk az azerbajdzsáni KGB-főnök és pártvezér fia, akivel Orbán együtt koszorúzta meg az azerbajdzsáni KGB-főnök és pártvezér sírját, vagy ott van az a valaki magas rangú KGB-tiszt, akinek a pártját Egységes Oroszországnak nevezik (egyben tartja az orosz politikai közösséget, ha az beleszakad is). Csak hát nem most kellene tudomásul venni, hogy Orbán őket becsüli, nem a tutymákoló brüsszelieket, hanem, mondjuk, 2006 és 2010 között kellett volna. Már késő.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.