Egy emlékmű előélete

Széky János | 2014. január 24. - 13:18 | Vélemény

Nem egészen értem, miért éppen a német megszállás Szabadság térre tervezett emlékműve miatt lázadtak fel végül a magyar zsidó szervezetek, jóérzésű civilek, ellenzéki személyiségek. Ebben az ügyben miért nem korábban, vagy miért nem ilyen hevesen?

Orbán Viktor a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének írt válaszlevelében azt mondja a vészkorszakról: „(...) a veszteség rettenetes volt. E tekintetben Magyarország Alaptörvénye egyértelműen és szilárdan foglal állást.” Ez nincs így. Az Alaptörvény, pontosabban preambuluma, a Nemzeti hitvallás legalábbis kétértelműen foglal állást. Erről a történelmi időszakról két helyen beszél egyáltalán. „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” És: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Több százezer magyar állampolgár jogfosztásának beteljesítésére, tökéletes kirablására és egy szál ruhában való deportálására 1944. április közepe (a gettósítás kezdete) és július eleje között került sor. Ha az Alaptörvény szavait komolyan vesszük (és mi mást vennénk komolyan? itt nem lehet szólni, hogy „ne figyeljenek arra, amit mondok”), ez vagy azt jelenti, hogy Magyarországon a nyilas hatalomátvétel előtt, 1944. március 19. és október 15. között is nemzetiszocialista diktatúra volt; vagy azt, hogy a teljes jogfosztás, kirablás és deportálás nem volt embertelen bűn. Az utóbbit kizárhatjuk, marad tehát az az állítás, hogy a Sztójay-kormány idején nemzetiszocialista diktatúra volt Magyarországon. Csak hát a Sztójay-kormány nem volt nemzetiszocialista..

Minisztereinek többségét az addigi hegemón kormánypárt, a Magyar Élet Pártja delegálta, kisebbségét pedig Imrédy Béla elit szélsőjobboldali szervezete, a Magyar Megújulás Pártja. A nyilasok ellenzékben maradtak. A kormányzó a helyén volt. A nem nemzetiszocialista magyar államigazgatás folytatta 1944. március 19. előtti munkáját.

Az alkotmányszövegbeli ellentmondásnak csak egyféle feloldása lehetséges, bár az meg a Terror Házában tárgyiasult fideszes ideológiának mond elllent, vagyis annak, hogy a kommunista diktatúrának a nyilas diktatúra volt az ellenpárja. Szóval a feloldás: Magyarországon úgy lehetett nemzetiszocialista diktatúra 1944. március 19. és október 15. között, ha a magyar állam nem magyar állam volt, hanem a német nemzetiszocialista diktatúra önálló akarat nélküli meghosszabbítása.

Eddig tehát két verziót hallhattunk arra, hogy mikor lehetett bűnöket elkövetni a magyar nemzet és polgárai ellen a szovjet megszállás előtt: 1. Október 15. után, a nyilas (nemzetiszocialista) diktatúra idején (erre a belpolitikai harcokban van szükség, ilyenkor a teljes, 1948-49 és 1990 közötti "kommunista" időszakot egyneműsítik a nyilas terrorral). 2. Március 19. után, a német megszállás idején, amikor a magyar állam nem volt magyar állam. (Nem akarok belemenni a nemzetközi jogi részletekbe és az „állami önrendelkezés” fogalmának furcsaságaiba – én eladdig nemzeti önrendelkezésről hallottam –, de ha a Sztójay-kormányzat nem volt felelős a deportálásokért, és az akkori magyar államapparátus a németek áldozata volt, akkor a Kádár-rezsim sem volt felelős az 56 utáni kivégzésekért, és a vérbírák meg a hóhérok a szovjet megszállás áldozatai voltak.)

Van egy harmadik, az első kettőnek, tehát a Nemzeti hitvallás bármelyik értelmezésének ellentmondó változat is. Ez inkább megfelel a valóságnak, de nem általános fogyasztásra, hanem kifejezetten zsidó szervezetek és a külföldi, elsősorban amerikai közönség megnyugtatására dolgozták ki, valamint azzal a céllal, hogy a Fideszt elhatárolják a minél feketébbnek feltüntetett Jobbiktól. (Miközben helyi önkormányzatokban vígan együttműködnek vele, és a két párt hivatalosan vallott politikai nézetei az oroszbarátságtól a Nyugat-, bank- és liberalizmusellenességen át a közmunkával „megoldott” szociálpolitikáig nagy felületen átfedik egymást.) Ez a történelemfelfogás nyilvánult meg például Rogán Antal Fidesz-frakcióvezető Kossuth téri szónoklatában, Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettesnek egy tavaly őszi konferencián elmondott beszédében, legújabban pedig Kőrösi Csaba ENSZ-nagykövetnek egy New York-i tájékoztatón elhangzott referátumában. Eszerint a magyar állam igenis felelős volt a deportálásokért, sőt, mint Rogán kifejti, bűnös volt már 1944. március 19. előtt is a „faji” diszkriminációban, ami a népirtás feltétele.

A zsidó szervezetek és általában a nácizmus ellenségei, nem beszélve a külföldi megfigyelőkről, örültek ezeknek a megnyilatkozásoknak, de emlékezetem szerint senki sem hozta szóba, hogy ellentmondanak az Alaptörvénynek. Ha ezek a megnyilatkozások igazak, akkor az Alaptörvény rossz. Az ellen kellett volna tiltakozni.

Most talán azért fogytak el a türelem és az értetlen passzivitás tartalékai, mert Pásztor Tibor V. kerületi önkormányzati képviselő nyilvánosságra hozta az igen csúf emlékmű tervezetét és a szakvéleményeket, s ezekből kiderült az ötletgazdák és a döntési hatalommal megajándékozottak mérhetetlen önhittséggel párosuló erőszakossága és pökhendi tudatlansága.

*

Nem hiszem, hogy ez vagy bármilyen ideológiai tartalmú botrány változtat a politikai erőviszonyokon, de ha ekkora a felzúdulás, remélni lehetne, hogy az ellenzékben jobban tisztázódnak saját értékei, s a hatvanöt éve minden kormány alatt opportunistán viselkedő hivatalos zsidó szervezetek most az egyszer sarkukra állnak. Plusz, ahogy György Péter mondja, „a Fidesz–KDNP-kormány hosszú évek munkájával megteremtette a magyar zsidóságot, úgy, ahogyan 1945 óta nem létezett”. Azaz a „liberális nem zsidó [asszimilált, nem vallásos] zsidók” vállalják identitásukat, és összefognak a vallásos zsidók képviseletével”, ez pedig már egy új ellenzékiség része lehetne az eddigi gyáva és néma ellenzékhez képest. Én ebben sem vagyok egészen biztos.

A hvg.hu történetének legolvasottabb publicisztikáját írta az emlékműről Ungváry Krisztián, és aligha volt sok sikeresebb írás egyáltalán a szabad magyar sajtó történetében. De amennyire a visszhangokból meg tudom ítélni, a siker fő oka az volt, hogy rengetegen úgy érezték: Ungváry most jól lenácizta vagy lenácibarátozta a kormányt. Árnyaltabban: leleplezte a mai történelemhamisító kormányt, amely el akarja tussolni, hogy 1944-ben a jogfolytonos magyar kormány és közigazgatás a náci megszállók cinkosaként, velük együttműködve részt vett a népirtásban. Ungváry azonban többet mond, és ebből a vélekedésből is kiderül (persze üzleti titkok feszegetése nélkül is megbecsülhető), hogy az egyetértő és felháborodó sokaságnak csak töredéke olvasta azt a könyvet, amelynek ez a cikk a leágazása. Pedig A Horthy-rendszer mérlege nemcsak a mai kormányoldal, hanem az ellenzék számára is kellemetlen igazságokat tartalmaz.

A könyv bebizonyítja, hogy ez nem egyszerű cinkosság vagy együttműködés volt, nem a nácik akaratának teljesítése, hanem a megszállás mint alkalom kihasználása egy régi törekvés teljes megvalósítására. 1939-ben, a majdnem általános (szinte minden legalább 26 éves férfira és legalább 30 éves nőre plusz felsőfokú végzettségű fiatalabbakra kiterjedő) választójoggal megtartott és titkos választásokon az addig már két zsidótörvényt megszavazó Magyar Élet Pártja és a Nyilaskeresztes Párt összesen 80 százalékot kaptak. Ungváry bőségesen dokumentálja, hogy a korabeli magyar politikai közösségben nem szélsőséges vélekedés, hanem uralkodó konszenzus volt a zsidóellenesség. Pontosabban az a nézet, mely szerint igazságtalanság, hogy a nemzeti jövedelem nagy része a „fajilag idegen” zsidó állampolgárok tulajdonában van, és hogy övék a nemzeti vagyon 20–30 százaléka. A magyar társadalom igazságtalanságait, a gazdasági és szociális bajokat e közvélekedés szerint a zsidó vagyon újraosztása oldotta volna meg.

Történelmietlen gondolkodásra vall a II. világháború utáni emberi jogi taburendszert visszavetíteni azokra az időkre. Nem eltévelyedésről volt szó ahhoz a viselkedési elvhez képest, hogy „rendes ember nem antiszemita”, hanem a többség szemében az volt a rendes ember, aki antiszemita. És Magyarország voltaképpen nem is rítt ki a korabeli Európából. Ahol nagy volt a zsidóság aránya, ott erős volt az antiszemitizmus. És a világválság nyomán (még inkább, mint ma) szerte Európában ténynek tekintették, hogy a liberális demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus kora véget ért, több nacionalizmusra, a többségi uralom új formáira, a jogegyenlőség elvének feladására, a gazdaságban pedig államosításokra, állami tervezésre és állami újraosztásra van szükség. A nacionalizmust kivéve (bár az is éppen újraéledt a Szovjetunióban) a baloldali (marxista) és a nem marxista, de totalitárius vagy tekintélyelvű olasz, német, lengyel, magyar, román stb. válasz sok tekintetben egybeesett.

A lényeg az, hogy ez a filozófia vezetett el 1944-hez, s a német megszállás csak lehetőséget adott a teljes megvalósításra. 1944 tavaszán-nyarán a magyar zsidókat nem akarták megölni, „csak” minden joguktól és tulajdonuktól megfosztani, majd kiszállítani az országból. A többi a németek felelőssége. Ungváry hosszasan elemzi, hogy a magyar hatalmi elitből számosan tudtak a holokausztról, de vagy nem akarták elhinni (mint a hatalommal addig jó kapcsolatokat ápoló zsidó vezetők) vagy nem bánták (mint Sztójay), vagy nem tudtak tenni semmit ellene (mint Kállay addigi miniszterelnök és Keresztes-Fischer belügyminiszter), vagy nem akarták tudomásul venni (mint maga Horthy). A fizikai népirtásra azonban magyar részről senki sem adott utasítást, és nem is vállalt érte felelősséget senki, hiszen nem „mi” követtük el. Nincsenek itt, a vagyon a „miénk”, minden rendben.

A magyar holokauszt elkerülhető lett volna, ha a magyar államapparátus nem akarja több százezer ember egy szál ruhában deportálását, de nagyrészt még akkor is, ha nincs ellenállás, csak nincs boldog lelkesedés meg minden képzeletet meghaladó logisztikai erőfeszítés. Ungváry könyvéből kiderül, hogy ha csak annyi embert deportálnak, amennyit Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka reálisnak tartott, akkor 435 ezer helyett körülbelül 55 ezer zsidót vittek volna koncentrációs táborba. 1942-ben kétszer ennyi idő alatt a németek maguk 250–300 ezer embert hurcoltak Treblinkába a négy négyzetkilométerre koncentrált varsói gettóból.

Az akkori magyar hatóságok lelkén tehát nem maga a fizikai tömeggyilkosság szárad, hanem egy etnonacionalista gazdaság- és társadalomfilozófia céljainak – a jog- és tulajdonfosztásnak – a mámoros lelkesedéssel való megvalósítása. Mely filozófia nagyban egybeesett a következő korszakéval. Ungváry levezeti, hogy az 1944-es bevagonírozásig vezető folyamat hogyan készítette elő a terepet az 1945 utáni tulajdon- és jogfosztáshoz. 1945 után a kommunistáknak és nacionalista szövetségeseiknek érdekükben állt, hogy csak a fizikai tömeggyilkosságot tüntessék fel igazi, jóvátehetetlen bűnnek.

A könyvből az is kiderül, hogyan s miért tolták át már a Kádár-korszakban a felelősséget a németekre – a rendszert szolgáló zsidó vezetők asszisztálásával. A nyugatnémetek az 1960-as években hajlandók voltak kárpótlást fizetni (ennek nagy részét a magyar állam el is tulajdonította), a magyar kormányzat nem, legyenek hát ők a bűnösök. Ezt a kommunista (és hangsúlyosan állambiztonsági) eredetű tételt jeleníti meg a Szabadság térre tervezett emlékmű, noha erről sem a szobor pártolói, sem az ellenzői túlnyomó többségének nincs fogalma.

A magyar baloldal (hogy pontosak legyünk: pillanatnyilag a Fidesszel és a Jobbikkal szembeni oldal), illetve a magyar zsidóság túlnyomó többsége huszonöt-ötven éve meg van győződve arról, hogy a politikai Rossz térfele a jobboldal; pólusa pedig egyenlő a nácival (minél közelebb van hozzá, minél inkább tűri valaki, annál jobboldalibb és annál rosszabb). Ez a képlet azonban egy baloldali diktatúra manipulációjának a terméke. Sajnálatos, hogy az ellenzékiek – köztük a zsidó középosztályból származók – éppúgy hajlamosak csak újságcikkekből és Facebook-posztokból tájékozódni, mint a kormányoldal, de azok közül is csak a legújabbakból.

Gyanítom, hogy Magyarországon akkor lesz változás, ha az ellenzék (nem a menthetetlen pártok, hanem a választópolgárok sokasága) felébred baloldali álmából. Ehhez viszont az kellene például, hogy a permanens izgalom és felháborodás helyett legalább a türelmesebbek rászánjanak néhány pár estét olyan könyvek elolvasására, melyek segítik értelmezni a magyar jelent, és lebontják a hiedelmeket. És gyanítom, hogy a kampány elültével bőven lesz idő rá.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője-