Rokokó est a Pesti Vigadóban

Vagy azért hiányzik, mert fölösleges volt már az eredetiben is, vagy azért, mert nem lehet lefordítani angolra.

Ha az első változat igaz, akkor megkérdezhetjük, hogyan kerülnek az ország legfontosabb jogszabályába csak úgy fölösleges szavak. De ha nem vagyunk ennyire kényesek a pontos fogalmazásra, akkor is marad a kérdés, hogy mi változik, ha az eredetiben csak Magyarország „elveszített önrendelkezésé”-ről beszélnek?

Nézzük a másik változatot. Az „állami” melléknevet valóban nem lehet lefordítani, bármilyen gazdag is az angol nyelv. A brit angolban nagyjából a „royal”, királyi a megfelelője, ez Magyarországon nem működik. Az amerikai angolban a „federal”, szövetségi , ez se; vagy esetleg a „national”, nemzeti, országos – de ha erre fordítanák, akkor az olvasó azt hihetné, hogy az eredetiben „nemzeti önrendelkezés”-t írnak, és kormányunk láthatóan nem akarja, hogy az olvasó ezt higgye.

Hogy miért nem? Azért, mert a nemzeti önrendelkezés létező nemzetközi jogi fogalom, egy adott területen élő egy vagy több nemzetnek azt a szuverén jogát jelenti, hogy nemzeti államot alkosson. Új államot, ahol addig nem volt. Ez a helyzet Magyarország esetében nem áll fenn, mert 1944. március 19. előtt is és után is volt magyar állam. Előtte is létezett, és utána se szűnt meg. Olyan nemzetközi jogi fogalom viszont, hogy „állami önrendelkezés”, nincs. Már csak ezért sem lehet lefordítani angolra.

Akkor hát miért használnak az ország legfontosabb jogszabályában egy nem létező jogi szakkifejezést? Azért, mert valamit ki kellett találni, ami 1944. március 19-én megszűnhetett. Sejtésem szerint jogászok írták, tudatában voltak, hogy ez a valami nem lehetett a szuverenitás, ezt akarták kikerülni a mesterségesen maszatos fogalmazással. Bár a legújabb Heti Válaszban például ezt állítja Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Sorsok Háza Európai Oktatási Központ létesítésének szakmai vezetője: „A német megszállás jelenti a kezdetét annak, hogy a magyar szuverenitás megszűnt. Ez történelmi tény.”

Történész fogalmazhat pontatlanul, de kulcsfontosságú jogi szövegben nem lehet dobálózni a fogalmakkal. A szuverenitásnak van egynéhány meghatározása, de bármelyik elfogadott definíciót használjuk, bele lehetne kötni a „szuverenitás elvesztésébe”. Ha azt a praktikus meghatározást vesszük, hogy szuverén állam az, ami van, azaz van állandó területe, lakossága, saját kormánya, külkapcsolati rendszere, nemzetközi jogi szempontból jogalanynak számít – akkor Magyarország a német bevonulás után is szuverén állam maradt, volt területe, lakossága, saját kormánya és erőszak-apparátusa (fölé rendelt birodalmi protektor nélkül), voltak képviseletei külföldön és voltak külképviseletek Budapesten.

Ha viszont a szuverenitás azt a népi képzetet jelöli, hogy a kormány „azt csinál, amit akar” – ezt a képzetet kormányunk szívesen táplálja, és szerintem az „állami önrendelkezés” szépen hangzó, de tisztázatlan fogalmával is erre akar rájátszani –, akkor megint csak nem lehetett elveszíteni 1944. március 19-én. Mert előtte se volt. A magyar kormány nem csinálhatott azt, amit akart, mert aláírta az antikomintern paktumot, és ezzel elkötelezte magát az együttműködésre. Teleki Pál nem azért lett öngyilkos, mert a kormánya azt csinálhatott, amit akart, nem azért üzentünk hadat a szövetségeseknek, és a kormány nem azért küldte a 2. magyar hadsereget elpusztulni a Donhoz, nem azért nem tudott kiugrani, fegyverszünetet kötni, átállni valamikor 1944. március 19. előtt.

Úgyhogy az „elveszített állami önrendelkezés” vagy szándékosan értelmezhetetlen fogalom – hátha nem tűnik fel, és a fordításokba úgyse kerül be –, vagy szándékos hazugság. A Nemzeti hitvallásba foglalt hivatalos történeti elbeszélés nem tud olyan valóságos dolgot mondani, amit Magyarország 1944. március 19-én elveszített.

Békében meglettünk volna ezzel a nyelvi-jogi-történetírási maszatolással, ha kormányunknak hirtelen nem támad kedve, hogy költséget és fáradságot nem kímélve bebizonyítsa országnak és világnak, mennyire elítéli a német nácizmust. Erre szolgál a hamarosan megépülő Sorsok Háza Európai Oktatási Központ és a német megszállás emlékműve. Itt meg kell jegyeznem, hogy bizonyos értelemben jobb hiszemű vagyok a kritikusok átlagánál, tudom, hogy a kormány őszinte meggyőződésből ítéli el a nácizmust, és még azt is elhiszem, hogy teljesen váratlanul érték a támadások, hiszen – gondolhatják – mi baja lehet bárkinek ilyen nemes szándékú tervekkel?

Nekem például az a bajom, hogy hazugságon alapulnak. Nemcsak a szuverenitását vagy „önrendelkezését” nem veszítette el Magyarország – vagy azért, mert azután is volt, vagy azért, mert addig sem volt teljes. De a német bevonulás sem volt megszállás, ellentétben a kormányoldal és sajnos a kritikusok nagy részének hiedelmével.A megszállás jogi definíciója ugyanis az, hogy az egyik állam ténylegesen, a másik állam szuverenitását megszüntetve, annak hozzájárulása nélkül ellenőrzi a másik állam területeit. Először is a magyar állam szuverenitása nem szűnt meg, nem volt terület-ellenőrzés, másodszor: hozzájárult. Bár Schmidt Mária azt mondja, hogy a „megszállás” március 19-én történt, és „emiatt történt meg a magyar holokauszt”, a mondatot már úgy fejezi be, hogy a népirtásra „nem került volna sor, ha a nácik nem szállják meg Magyarországot”. Nos, vagy „miatt", vagy „ha nem”. Rendben, hogy valaki történész, de a feltételt civil körökben sem szokás összekeverni az okkal. Az emberellenes bűncselekményeket a (nem teljesen) szuverén magyar állam követte el 1944-ben ugyanúgy, mint mondjuk 1956-ban. Valamiért Biszku Bélát veszik elő, és nem azt mondják, hogy „a szovjet megszállás miatt volt”, szegény Gábriel arkangyal nem tehetett róla.

Azzal szoktak példálózni, hogy az osztrákok mennyire örültek az Anschlussnak (lásd Thomas Bernhard: Heldenplatz), virággal fogadták a bevonuló náci testvéreket, aztán mégis sikerült áldozatnak feltüntetniük magukat a háború után. Igen ám, csak ez nem az állam. Az osztrák állam részéről Schuschnigg, az egyébként ausztrofasiszta kancellár lemondott a bevonulás előestéjén, hogy megmentse az országot az inváziótól, még az új kancellár, a náci Seyss-Inquart is kérte Hitlert, hogy a feltétel teljesült, ne vonuljon be, Miklas államelnök nem írta alá a csatlakozási törvényt, és az osztrák állam azon nyomban megszűnt létezni. Horthy nem mondott le a bevonulás előtt, se utána, kinevezte az új magyar miniszterelnököt, a magyar állam gond nélkül működött tovább.

A Sorsok Háza és az emlékmű körüli vitákban többen mondták, hogy Magyarországon is lelkesen üdvözölték a bevonuló németeket. Mivel csak azt hiszem el, amit látok, vagy amire van hiteles tanú, és olvasmányaimból nem emlékeztem ilyenre, szüleim pedig, akik átélték azt a napot, sajnos már nem élnek, elhatároztam, hogy megnézem a korabeli filmhíradókat. Azok biztosan jól dokumentálják ama napok főbb hazai politikai eseményeit, a közhangulatot, ha ezeréves magyar hagyomány szerint kormányzati szemszögből is. Nos, ha a filmhíradókban a kormánypropaganda nyilvánult meg, akkor magyar állami szemszögből nem hogy német megszállás, de még bevonulás sem volt. Semmi nyoma. Az élet ment tovább, mintha németek nélkül menne.

Azon a héten, amikor a bevonulásról tudósíthattak volna, a vezető anyag a Pesti Vigadóban rendezett rokokó estről szólt. Ezt követi egy jelentés arról, hogyan etetik a tetveket Ungváron, hogy előállítsák a kiütéses tífusz elleni oltóanyagot. Majd a kardvívó-csapatbajnokság döntője. Katolikus nőszövetség Szent Margit-misztériumjátékot ad elő a Magyar Művelődés Házában. Átadták a MÁV új villanymozdonyát. A Műcsarnokban megnyílt a Tavaszi Tárlat (Spiró Györgynek tetszene.) Csak az utolsó hírben esik szó a megszállásról: tábori misét tartanak a megszálló csapatoknak. De ezek a mi csapataink, valahol Ukrajnában. Ennyire nem voltunk szuverének, akármit jelentsen is ez.

Tessék majd mutatni a Sorsok Házában, végtelenítve. Hadd borzadjanak el a gyerekek.

-----------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.