Két fideszes gól

Bár a Fidesz még közel sem birtokolja a győzelmet – az ellenzék elsősorban a bizonytalanok magas arányában reménykedhet –, úgy tűnik az irányítás az ő kezükben van. Az alábbiakban két olyan tendenciát emelnék ki, ami lehetővé tette azt, hogy ma ebben a helyzetben legyenek. (Nem azt állítva ezzel, hogy ez „a” két tendencia, vagy akár a két legfontosabb – csak azt, hogy ezek is fontosak.)

Az első ezek közül az, hogy mostanra érett be a fideszes választási törvény gyümölcse. Bár az új törvény nagyon sok mindent megváltoztatott, a legnagyobb hatású az elsőre akár technikainak is nézhető reform, a második kör eltörlése lesz. Nem kellett hozzá különösen nagy analitikai képesség hogy valaki belássa: az új parlamentben, amelyben ráadásul arányában növekedni fog az egyéni körzetekben megválasztott jelöltek száma, annak lesz többsége, aki a legnagyobb tömböt képezi majd a riválisok közül, annak pontos méretétől függetlenül. Másképpen fogalmazva: egy fragmentált ellenzék szembe sem tud szállni majd a Fidesszel. Bár ez az összefüggés valóban a kezdetektől nyilvánvaló volt, a balközép ellenzéki összefogás csak hetekkel ezelőtt ért révbe. Ennek oka az, hogy két egymástól nagyon eltérő vízió nézett egymással szembe a politikai balon: a középről építkező Bajnaié, és a saját pozícióját tartó és onnan terjeszkedő MSZP-é. Bajnainak akkor lett volna esélye saját víziója érvényesítésére, ha egy erős kezdeti löket után elegendő erőt tud felmutatni az MSZP „bedarálására”. Ez azonban nem így alakult: Bajnai fokozatos szövetségépítése (első körben a Milla és a Szolidaritás, második körben az LMP-ből kiváló PM, harmadik körben az MSZP, negyedik körben a DK és Fodor Gábor) nem a politikai erőt, hanem újabb és újabb kényszerházasságok sorozatát jelenítette meg. Az MSZP kivárt, keménykedett, és győzött. Melléktermékként például sikerült 5% fölé felhúzni az egy éve még nagyon rosszul álló Gyurcsány-féle DK-t is, ami mára az Összefogás fontos tagja lett.

Ez a lakosság nagy része által töketlenkedésként felfogott szövetségépítés elfedi a fenti kezdő indokot: mármint azt, hogy az egész alapja az új választási törvény. Magyarán szólva, az egész sztori egy fideszes csapda volt, amit az ellenzék akkor sem tudott kikerülni, ha rögtön az elejétől látta. Ma ott tartunk, hogy – nem kis részben pont az összefogás mikéntje és tartalma miatt – a Medián szerint a Fidesz úgy is 52%-ot birtokol a biztos szavazók között, hogy közben elvileg többen vannak olyanok, akik a kormány bukását szeretnék, mint akik nem.

A második tényező, amit ma kiemelnék, a korrupció iránti eltérő tolerancia a két politikai oldal támogatóinak körében. A Simon Gábor-ügyről beszélek: a prominens – bár örök második vonalas – szocialista politikusról kiderült, hogy hatalmas vagyont rejteget Ausztriában. Kínos és teljesen védhetetlen ügy, Simon távozni is fog, de így is a pártjára ég (és okkal). A sztorit az ellenzéki Összefogás preferenciái biztosan megsínylik majd.

Az egyik online sajtótermékben láttam a címet: vajon Paks vagy Simon a nagyobb ügy? Az elsőre teljesen nonszensznek tűnő kérdésre – amire egyébként az online szavazók két harmada Paksot jelölte meg – a választási eredmény szempontjából nem olyan egyszerű választ adni, mint az elsőre tűnik. Mire gondolok? Arra, hogy a Fidesz kormányzását jellemző botrányos ügyek – valóban jellemzik a kormányzást, nem csak előfordultak benne –, amik volumenükben gyakran túlnőttek az egyéni gyarlóságon és többször teljes alszférákat rendeztek át (Paks, bankok, magánnyugdíjak, trafikok, képzőművészet, hogy csak párat említsek), a történet végén, úgy tűnik, hogy nem torpedózzák majd meg a Fidesz választási kampányát. Ahogy a párt-közeli oligarchákra ráégő botrányok, a Közgép szó átvétele a közbeszédbe, az általam kifejezetten rühellt mutyi szó minden lehetséges jelzővel való ellátása sem. Ez az egész kupac könnyen lehet, hogy együtt nem ér majd annyit, mint a Simon-ügy.

Miért? Úgy tűnik, hogy a Fidesz-táboron belül kialakult egyfajta tolerancia a ködös pénzügyi transzferekkel kapcsolatban. Az egész meg van ideologizálva: maradjon a magyar mágnásoknál a pénz inkább, mint hogy a külföld, a multik, a szocik lenyúlják. Így válik morálisan védhető cselekedet a paksi orosz ügyletből, vagy akár a trafikokból is. Ráadásul az egész ideológiai alátámasztást a jobboldali médiák mellett az a CÖF testesíti meg, ami mára nyilvánvalóan a Fidesz a kampányfinanszírozási szabályozást kijátszó B-csapatává lépett elő (ha eddig lett volna kétség a dologról). Az egésznek a tetejében pedig ott van a Fidesz kíméletlen kommunikációs gépezete: egyszerű szavak ismételgetése, keretezés, a „nincs itt semmi látnivaló”, a 2014-ben is aktuálisnak tűnő Gyurcsányozás, Demszkyzés, meg ami épp jön. Selmeczi Gabriella minden emberi számítással szemben ma már úgy néz ki, hogy kihúzza az időszak végéig szóvivőként; ennél többet mondani sem kell. Merthogy ez az egész működik nekik.

Egyébként az ellenzéki oldalon is létezik ez a „mieinknek bármit” mentalitás, de sem nem olyan erős, sem nem olyan kiterjedt, sem nem olyan gondosan ápolt, mint a jobboldali. Ennek az eredménye lesz az, hogy a Simon-ügy féle sztorik, amikből a kampányban még lesz pár, ügyesen építik majd le a baloldali Összefogásról az elkötelezetlen, centrista szavazókat. Akik nélkül még annyi esély sincs, mint most. A baloldalnak persze nincs válasza: hacsak az a válasz nem az ellen-indoktrináció. De az majd egy másik ciklusban jöhet majd. És azon a ponton, amikor az MSZP ideológiává teszi a korrupciót, profi kommunikációt és saját civil tömböt tesz mellé, na, az lesz az a pont, amikor Orbán Viktor igazán győz: az egész politika az ő arcképét viseli majd magán.