Minek kellenek az egyéni választókerületek?

Ez az egyik oldala:

Ez meg a másik:

Most felejtsük el, hogy ezt az aláírás nélküli kampánycetlit kormányoldali akárkicsoda dobta be baloldali jelölt ellen. Lehetne fordítva is, mint a következőkben bebizonyítom.

Nem az a bajom, hogy a baloldali jelöltet támadja. (Az értetlenek kedvéért, utólag: nem is a negatív kampány ellen van kifogásom, a szóban forgó szocialista politikus ellen nyugodtan lehetne negatív kampányt folytatni – nem ilyen ostoba és sokkal nyomósabb érvekkel, de a cikk nem róla szól, még csak nem is az Összefogás személyi politikájáról.)

Az a bajom, hogy épelméjű demokráciában ilyen röplap nem lehetséges. Vigyázat, nem azt mondtam, hogy szép, jó, becsületes, a kisebbségeket tisztelő, modern, liberális, szélsőségektől mentes, korrupciót nem ismerő demokráciában. Csak azt mondtam, hogy épelméjűben. Nem olyanban, mint a magyarországi.

Innentől kettős feladatom van: annak a magyarul értő olvasónak, aki épelméjű demokráciához van hozzászokva, azt kell megmagyaráznom, hogy ez az őrület miért lehetséges. A magyarországi olvasónak – nem akarok senkit megsérteni, de nagy valószínűséggel – azt, hogy ez miért őrület. Nem áltatom magam azzal, hogy e kettős feladatnak meg tudok felelni, de megpróbálom.

Azért nagy valószínűséggel, mert ha a választópolgárokra nem lehetne ezzel hatni, nem csinálnának ilyen szórólapot. Továbbá azért, mert elég sokat forgolódom művelt társaságban, de szökőévenként egyszer szoktam tiltakozást hallani az „egyéni választókerület” nevű magyar agyrém ellen. Amiből egyenesen következnek az ilyen kampánycetlik.

Nézzük hideg fejjel, düh és túl hangos röhögés nélkül. A röplap szerzője, illetve feltételezett célközönsége szerint a parlamentnek az a lényege, hogy évente egyszer, a költségvetési törvény vitájában a Hajdúhadházról, Tapolcáról vagy Edelényből delegált képviselők eldöntik, hogy Kelenvölgyben vagy Zuglóban épüljön-e járda a kelenvölgyiek és zuglóiak (hajdúhadháziak stb.) adójából.

Először is: a közhiedelem szerint a nemzet Országgyűlésének kutyakötelessége ilyenekkel foglalkozni. A Párt gondoskodik arról, hogy felújítsák a járdát. A Jó Párt Zuglóban úgy gondolja, hogy Zuglóban kell felújítani a járdát. A Rossz Párt képviselője, noha momentán zuglói lakos, merő gonoszságból azt akarja elhitetni a parlamentben, hogy Kelenvölgyben jobban kell a járda. Másodszor: a hajdúhadháziak stb. felelősen meg tudják ítélni, hogy Zuglóba vagy Kelenvölgybe kell-e jobban a járda. Harmadszor: ha nem tudják rögtön felelősen megítélni, akkor majd képesek lesznek rá, ha a „zuglói” képviselő nem áruló, és megmagyarázza, hogy Zuglóba jobban kell. De mi van, ha a Kelenvölgyhöz lojális kelenvölgyi képviselő is ugyanolyan jól meg tudja magyarázni, hogy Kelenvölgybe kell jobban?

Akkor a hajdúhadházi stb. képviselők meg vannak lőve. A zuglói járdahasználók meg esetleg pórul járnak. Mindkét helyen nem lehet járdázni, úgyhogy a parlament esetleg pénzfeldobásra kényszerül. Vagy a hosszabbításban tizenegyeseket rúgatnak.

A valóság persze az, hogy a képviselők ennél sokkal fontosabb kérdésekben sem tudnak felelősen dönteni, többségüknek az esetek többségében fogalma sincs arról a témáról, amiről szavaz, de a meggyőzésükre sem vesztegeti senki az időt (mint legutóbb a paksi esetben láttuk), hanem úgy nyomja a gombot, ahogy a frakcióvezető vagy szárnysegédje vakkant. Szó szerint. Ha az ellenfél adja be a módosító indítványt, akkor általában nemet vakkant a napos, amikor a saját oldal, akkor általában igent. Aki nem hiszi, nézzen meg egy magyar parlamenti közvetítést.

Mégis, miért kiirthatatlan a meggyőződés Magyarországon, hogy ha egy parlamenti képviselőt a zuglói egyéni választókerületben választanak meg, akkor párthovatartozástól függetlenül kutyakötelessége a zuglói járdafelújításért lobbizni a költségvetési (becsszóra majdnem „kétségbeesési”-t írtam) törvény kómába hanyatló vitáiban, mondjuk egy őszi hajnalon, amikor éppen ahhoz a passzushoz érnek? Hogy őt Zugló ezért küldi a parlamentbe?

Először is azért, mert a magyar politikai rendszer alapjairól Magyarországon a választópolgárság 99,99 százalékának fogalma sincs, és az ún. véleményformáló értelmiség körében sem sokkal jobb az arány. Hogy miért? Mert azok a kerekasztal- és háttértárgyalások, amelyeken a 2010-ig fennálló és nagy vonalakban máig megőrzött intézményrendszerről döntöttek, túlnyomórészt nem voltak nyilvánosak. És hiába adták ki a jegyzőkönyveket vaskos kötetekben tíz évvel később, akkor már senkit sem érdekeltek történészeken és alkotmányjogi szakértőkön kívül, de őket se feltétlenül. Akkor már mindenki a Jó és a Rossz harcával volt elfoglalva, nem látván ki az 1989-ben meghatározott keretek közül. Így a választópolgárok 99,99 százalékának a tudatáig 25 év alatt nem jutott el, hogy például a magyar vegyes választási rendszert nem íróasztal mellett tervezték meg olyan emberek, akiknek az ideális demokrácia lebegett a szemük előtt, hanem az „ahogy esik, úgy puffan, azt' helyben meg is fagy” tipikus esetéről van szó, az 1989 augusztusában-szeptemberében létező pártok bonyolult és kínkeserves kompromisszumáról, ami egyébként hónapokon belül értelmét vesztette. Volt párt, amelyik csak listás rendszert akart, volt, amelyik csak egyénit, ez lett belőle, miközben az akkor érdekelt hat pártból már csak egy létezik.

Másodszor, mert ennek a rendszernek a legfőbb kedvezményezettje, azaz maga a politikai kaszt gondoskodott arról, hogy a nép, beleértve az úgynevezett véleményformáló értelmiséget, azt higgye, mégiscsak ez ez a természetes és ez a legjobb. Hiába fő eleme a magyar alkotmányos rendszernek a szabad mandátum, ezt az elvet nagyon kevesen ismerik és értik. Hallott Magyarországon bárki olyat a „képviselőjétől”, hogy közte és a választói közötti jogi függőség a választással megszűnt? „A képviselő tehát nem utasítható és a képviselő egyetlen kérdésben sem köteles a választók véleményét kikérni. A képviselő a parlamentben szabadon, meggyőződése és lelkiismerete alapján foglal állást, adja le szavazatát (2/1993. AB határozat).” Póriasan: hallott valaha valaki olyat, hogy a Zuglóban megválasztott dr. Pityi Palkó nem „Zugló képviselője”, és nem kötelessége a lobbizás?

Az „egyéni” képviselők ezt az elvet gondosan nem veszik tudomásul, két egyszerű okból. Az egyik az, hogy a kis egyéni választókerületekben sokkal kényelmesebb országos ügyek helyett azzal kampányolni, hogy ők majd a Duna-parti palotában elintézik a kerületnek, a városnak a járdát, a főtér kövezését, a helyi sportegyesületnek az állami dotációt, a falunak a vízrendezést. Megválasztják őket, aztán már senki sem foglalkozik az ígérettel. A másik a vegytiszta anyagi érdek: a parlamenti jövedelmük tetemes részét jelentő költségtérítés vagy újabban az átalány nagy részét a képviselők arra hivatkozva veszik fel, hogy „kapcsolatot kell tartaniuk a választóikkal”. Aztán még az a maroknyi választó, akit egyáltalán érdekelnek, az sem veszi észre, hogy a képviselők semmi hathatósat nem tettek a választókerületért.

És ezzel áttérhetünk a harmadik okra, arra, hogy Magyarországon senki nem hisz a szemének, és senki nem a szemének hisz. Ez nemcsak egyes politikusok rajongóira vonatkozik. Az átlag magyar véleményformáló értelmiségi álmából felköltve is löki a szakértői mantrát, miszerint a vegyes, félig listás (2010-ig kétféle listás), félig „egyéni” választási rendszert azért jó, mert egyszerre garantálja az arányos képviseletet és a kormányzóképességet. Soha nem ködlik fel, hogy miféle arányosság az, amelyik a legnagyobb pártot a szavazatok 31 százalékával a mandátumok 54 százalékához segíti, a voksok nem egészen 53 százalékával pedig alkotmányozó, egyeduralkodó többséghez?

És miféle kormányzóképesség van ott, ahol a parlamenti abszolút többség annyit nem tesz lehetővé, hogy a békés gyülekezésről szóló törvénybe beletegyenek egy maszkos kődobálást tiltó paragrafust, vagy megoldják, hogy a szegény települések iskolái ne legyenek még annál is rosszabbak? Merthogy ezekről kétharmados törvények szóltak, és az ellenzék ezeknek a módosításában csak akkor működött együtt, ha nagyon muszáj volt, és neki is haszna volt belőle.

Tömörebben és kevésbé viccesen: az „egyéni” választókerületek rendszere

1. megtévesztette a választókat a képviseleti demokrácia lényege felől (ha volna a magyarban befejezett jelen idő, azt használnám: nem egyszer, valamikor, hanem mostanra, középtávon visszafordíthatatlan eredménnyel tévesztette meg).
2. Lehetővé teszi a zsarnokságot. (A baloldal szerint a Fidesz kétharmados egyeduralmához a Fidesz gonoszsága, a baloldal kritikusai szerint viszont a baloldal tömérdek hibája és bűne vezetett. Egyiküknek sem jut eszébe, hogy nem lenne kétharmad, ha a Fidesznek a listákon elért 53 százalék mandátuma volna a parlamentben. Mellesleg a gonoszságnak, hibáknak és bűnöknek is kevesebb terük nyílna.)
3. Groteszk mértékben lerontja a parlamenti munka és a parlamenti emberanyag minőségét.
4. A korrupció melegágya.
5. Alkotmányozó többségű pártnak korlátlan lehetőséget ad a választások tisztességtelen manipulálására. (Ezek közül csak egy, bárt talán a legfontosabb a gerrymandering, a választókerületek határainak tetszés szerinti átrajzolása. Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy a baloldal ilyen körülmények között hogyan tudna mégis nyerni, ahelyett, hogy a tisztességtelenség feltételének a megszüntetését követelnék.

És a baloldal egyszerűen nem tud mást elképzelni. A kormányoldal meg nem akar.

A Fidesz új választási törvénye annyit javított a helyzeten, hogy az egyéni választókerületek számát 176-ról 106-ra csökkentette (vagyis átlagosan kb. 45 000 helyett 75 000 között kell találni az országos döntések meghozatalára alkalmas, megfelelően intelligens és jellemes személyt). Ezt bőven ellensúlyozza, hogy a parlamentben 46-ról 53 százalékra nő az önjelölt járdalobbisták aránya (ők kerülnek többségbe), és hogy megszüntették az érvényesség 50 százalékos feltételét, valamint az egyéni választókerületekben a második fordulót. Relatív többség, mondjuk 30 százalék – kellő érdektelenség és széttagolt ellenoldal esetén nagyjából tízezer mozgósított ember – elég ahhoz, hogy valakit a parlamentbe küldjön. Miközben egy pártnak még 50 százalékos, alacsony részvétel esetén is legalább kétszázezer szavazat kell, hogy listájáról esetleg sokkal alkalmasabb embert delegálhasson.

Ennek az őrült és antidemokratikus rendszernek a viszonylag legkeményebb kritikáját egy apró konzervatív párt, a választáson nem induló Modern Magyarországért Mozgalom adta. Abban állapodott meg külső támogatóként a baloldali Összefogással, hogy a választások után visszaállítják „a kétfordulós, arányos választás szabályait”. Vagyis azokat a szabályokat, amelyek, ha éppen nincs de facto kétpártrendszer, lehetővé teszik a kétharmados fölény megszerzését. És mondom, ez a legkeményebb kritika.

Ha az ember megkérdezi, hogy mi szól az egyéni választókerületek megtartása mellett, háromféle választ kap. Az egyik az, hogy „de hát ha megszüntetnék, akkor Zuglónak, Hajdúhadháznak, Edelénynek nem lenne képviselete”. Mire az ember megmagyarázza, hogy a képviseleti demokrácia nem abból áll, hogy Zuglónak stb. parlamenti lobbija van, a helyi érdekeket pedig jobban és demokratikusabban lehetne érvényesíteni, ha Zuglónak stb. tényleges önkormányzata volna, nagyjából beesteledik, és addig se biztos, hogy sikerül.

A másik az, hogy: „Az angoloknál is ez van, azok talán nem elég demokraták?” Nos, ma azok, de az ottani választási rendszer első százötven évét mai értelemben semmiképp sem lehet demokratikusnak nevezni (aztán is jó ideig csak cipőkanállal), ellenben hírhedten korrupt volt, nekem meg nincs százötven évem, hogy megvárjam, amíg a magyar rendszer spontánul kiforrja magát.

A harmadik az, hogy „a nép ezt szokta meg, nem szabad bolygatni”. Persze, hogy ezt szokta meg, mert a politikai kaszt mindkét oldala merő önérdekből ezt szoktatta meg vele. Ha a baloldal nem egyszerűen elfogadja, hanem tökéletesnek természetesnek tartja azt a választási rendszert (is), amely lehetségessé tette saját döntő vereségét és megaláztatását, akkor csak arra tudok gondolni, hogy jó neki így. Hogy a hívek számára érthetően fogalmazzam: nem akarnak megszabadulni a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől. Lehet, hogy azt hiszik, hogy akarnak, de nem akarnak.

Akkor pedig két lehetőség marad az ország előtt: vagy lassú és reménytelen lepusztulás, Európa legaljára süllyedés a régi dicsőség kultuszával érzéstelenítve (lásd a magyar futball sorsát mint történeti modellt), vagy ukrán típusú robbanás, de az ukránnál politikailag sokkal éretlenebb népességgel.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.