Kétoldali katasztrófa

Széky János | 2014. március 14. - 15:14 | Vélemény

Barátaim időnként lehordanak, amiért mogorva cikkekkel és egyéb megnyilatkozásokkal elveszem a rám naivul hallgató emberek kedvét attól, hogy a baloldali Összefogásra, újabb nevén Kormányváltás nevű választási szövetségre szavazzanak. Most nem traktálom az olvasót azzal, hogy mi a helyes viselkedés szerintem, ha a választási törvény garantálja a választások tisztességtelenségét, csak azt kérdezem meg, hogy miért érdemesebb a baloldali szövetségre szavazni.

A hvg.hu publicistája, -W- tömören megfogalmazta az egyetlen előnyt: „A Fidesz és balliberális ellenzéke között a törésvonal könnyen megfogalmazható: zárt és nyitott társadalom víziója áll szemben egymással.” És megjegyzi: „Az már a baloldal pártjainak bénaságát jelzi, hogy ezt mennyire képtelenek hatásosan megfogalmazni”.

Én viszont négy dolgot tennék hozzá:

1. Nem csupán megfogalmazni nem tudják, de többségüknek eszébe sem jut a „nyitott társadalom” kifejezés. Tisztelet a kivételnek, de – ismétlem – a baloldali többség – fogalmi gondolkodása nem jutott el erre a szintre.

2. A jelek szerint a magyar választópolgárok többségének egyszerűen nem kell a nyitott társadalom.

3. Ha eljutottak volna odáig, és kellene a népnek, a magyar baloldali akkor se lenne képes megvédeni a nyitott társadalmat (avagy a liberális demokráciát, a képviseleti demokráciáról nem is beszélve), hiszen láttuk: erre a 2010-hez vezető eseménysorozatban sem volt képes, pedig nyolc év alatt bőven lett volna ideje rá, hogy észhez térjen és cselekedjék.

4. Sőt, eleve még csak visszaállítani se tudná a nyitott társadalmat, vagy nevezzük akárhogy; mert a 2010 után kiteljesített politikai intézményrendszer nem engedi. (Azért mondom, hogy „kiteljesített”, mert alapjaiban – a kétharmados elvvel, a legnagyobb pártnak aránytalanul kedvező választásokkal és a választások szerepének lefokozásával – már 2010 előtt is megvolt, és ugyanez a baloldal semmi veszélyt nem látott benne.)

Most pedig nézzük – csak a tegnapi hírek alapján –, hogy ha makacsul nem vesszük tudomásul a fentieket, akkor kik közül lehetne választani.

Egyik oldal

A moszkvai kormány elfogadta a paksi erőmű építéséhez nyújtandó orosz hitel feltételeit, a szerződés azonnal megjelent az Oroszország Föderáció hivatalos jogi tájékoztató portálján, a magyar vs.hu észrevette és közölte. Olyan – Magyarországra nézve kedvezőtlen – részletek derültek ki belőle, amelyeket a magyar kormány eddig elhallgatott.

Putyinék ritkán tesznek valamit véletlenül, ezért nyugodtan megkérdezhetjük, hogy mi történt, és ugyancsak nyugodtak lehetünk benne, hogy a magyar kormányoldaltól sohasem fogjuk megkapni a választ. Mivel a látható – de a szerződéssel csak közvetett kapcsolatban lévő – tényekből és kevés kiszivárgott részletből kellene összeraknunk a történetet, egyáltalán nem biztos, hogy nem összeesküvés-elmélet kerekedik ki a rekonstrukcióból.

Amit tudunk: az Orbán-kormányzat gazdaságpolitikai retorikájának fő tétele, hogy a „ballib” kormányok eladósították az országot (mi tagadás; de ha véletlenül éppen csökkentették az adósságot, a Fidesznek az se volt jó), azt tehát csökkenteni kell, nemzeti szuverenitásunk főként ezen múlik. Az adósságot azonban nem sikerült csökkenteni, és kormányunk mégiscsak rászorult valamilyen hitelre. Az IMF-től végül is nem kellett (hogy milyen pávatánc után, annak sírnivalóan szórakoztató részleteit kihagyom, egy publicisztikába nem lehet minden beleírni).

Ami kiszivárgott: az Orbán-kormány állítólag legalább ötmilliárd eurós szabad felhasználású hitelt akart az IMF helyett Moszkvától (cáfolatot eddig nem olvastam). Az oroszok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy ezt a pénzt Paks bővítésére – gyakorlatilag egy új atomerőműre – adják.

Amit tudunk: az orosz gazdaság növekedése a nulla közelébe lassult, van viszont egy mind nehezebben eladható, nagy értékű exportcikkük – az atomerőmű –, és van a szénhidrogén-eladásokból felhalmozott pénzük, amit kedvező feltételekkel szeretnének kölcsönadni.

Ami kiszivárgott: az Orbán-kormány egy olyan személyiséget kért fel az oroszoknál való közbejárásra – bizonyos Kocsis Istvánt –, akit ugyan pillanatnyilag gazdasági bűncselekménnyel gyanúsítanak, de akit messze nem hurcoltak meg olyan kíméletlenül, mint más gyanúsítottakat, és aki a remek orosz kapcsolatairól híres.

Ami sejthető: a remek orosz kapcsolatok, hacsak nem 1990 előtt is funkcióban lévő, vezető politikusról van szó, egy speciális kapcsolatból erednek, amire a jelen magyar jogi viszonyok között csak célozni lehet, és a magyar közélet egyik kellemetlen sajátossága, hogy kevesen értik a célzást.

Amit tudunk: Orbán és a Fidesz belpolitikai aduja a rezsicsökkentés, továbbá valaki elhitette Orbánnal, hogy mivel a Pakson ma termelt áram olcsóbb az átlagnál, az új blokkokban termelt áram is olcsóbb lesz (mintha nem kellene beleszámítani a beruházott tőkét).

Amit nem tudunk: ki volt ez a valaki.

Amit tudunk: Orbán az ukrajnai eseményekkel párhuzamosan kötötte az orosz államhoz az ország szekerét, miközben mások menekültek Oroszországtól. Bulgária tavaly decemberben a Westinghouse-szal kezdett tárgyalásokat a kozloduji 7-es egységről. A cseheknél a védelmi miniszter jelentette be, hogy a krími agresszió után „nem tudja elképzelni”, hogy az oroszok bővíthetnék Temelínt.

Amit szintén tudunk: a magyar kormányzat nagyon nem mert vagy nem akart állást foglalni Janukoviccsal, illetve az ukrajnai orosz érdekeltséggel szemben, és napokig kerülgette annak kimondását, hogy március 1-jén Oroszország megsértette egy másik állam szuverenitását és területi épségét. A bátor fideszes kritika Deutsch „Kiafaszaza” Tamás egyetlen tweetjére korlátozódott. Öt nap és egy uniós csúcstalálkozó kellett hozzá, hogy Orbán Viktor – lesz, ami lesz – nevén nevezze az agressziót, amelyet új barátunk és legfőbb reménybeli hitelezőnk követett el.

Ami nagyjából sejthető: Orbán és serege politikai rögeszméktől hajtva, rövid távú politikai és gazdasági haszonért kötelezte el az országot – a legrosszabbkor – Európa beteg rosszembere mellett. Putyin viszont nyilván örül, hogy éppen a mostani szorult helyzetében talált egy EU-tag balekot.

Ami szabad szemmel látható (lehet, hogy a látszat csal, de hát volt már ilyen): Putyin az első renitens mozdulatra megalázza az új csatlóst.

És mit választhatunk ezzel szemben?

Másik oldal

Simon Gáborról, a Magyar Szocialista Párt előzetes letartóztatásban lévő volt elnökhelyetteséről tegnap kiderült, hogy a hamis útlevelében szereplő lakcím azonos a rég lebombázott bissaui elnöki palota címével.

Simonról, akinek visszás ügyletek miatt már tavaly márciusban felfüggesztették a mentelmi jogát, ősszel kiderült, hogy körülbelül nyolcszázezer eurót tart egy osztrák bankszámlán, és ez nem szerepel a képviselői vagyonbevallásában. A hírt a kampány kezdetén, február 4-én adta közre a kormánybarát Magyar Nemzet. Simon két nap múlva bejelentette, hogy lemond tisztségeiről, kilép a pártból, és lemond képviselői mandátumáról is. Az ellenzék hívei megnyugodtak, gondolván, hogy többé nem lesz gondjuk Simonnal, levonta a következtetést, és különben is – mondták – a kormányoldalon nagyságrendekkel nagyobb összegeket suvasztanak el éppen.

Csakhogy ezt nem lehet ilyen könnyen megúszni politikailag. Eleve annak az érvnek, hogy mindkét oldal sáros, de amazok sárosabbak, elég súlyos része volt a magyar demokrácia összeomlásában. Ha például az MSZP 2005-ben hajlandó végére járni a Tokaj-ügynek, amelyben ugyanilyen „kicsi” összegek röpködtek, lehet, hogy a válaszcsapásba belebukott volna egypár politikusuk, de az egész NER sokkal nagyobb valószínűséggel megelőzhető lett volna.

Ha az MSZP-ben nem tudtak – nem egy eldugott vidéki képviselő, hanem a saját elnökhelyettesük ügyleteiről, az nagy baj. Ha tudtak, és hagyták, az még nagyobb baj. (A harmadik fokozat az, hogy tényleg igaz, amit szintén a Magyar Nemzet szivárogtatott ki, mármint hogy Simon csak „vagyont kezelt”. De a hasonló ügyek, például a hűtőből ugyancsak most előkapott Zuschlag-eset egyik tanulsága az, hogy egy ponton túl már kideríthetetlen, a megfogott ember mikor mond igazat, és mikor törleszt azoknak, akik „cserbenhagyták”.)

Ám az igazi baj ennél a harmadik fokozatnál is nagyobb.

Simonról még csak azt sem lehet mondani, hogy pártállami maradvány, és a diktatúrában szerzett kapcsolatait kamatoztatja. 1989-ben huszonöt éves volt, lassanként emelkedett fölfelé, 1994-ben lett hivatalosan párttag, 2002-ben került először a parlamentbe, 2004-től volt az immár nem sok vizet zavaró országos választmány elnöke, 2008-tól egy kisebb minisztériumban volt államtitkár, 2012-től pártelnök-helyettes – a botrányig az újságolvasók többsége alig figyelt föl a létezésére.

Tökéletesen szürke, azonosítható személyiség nélküli figura, aki elsajátította a magyar politikai nyelv baloldali nyelvjárását, érdektelenül válaszolt, mondjuk, a szakoktatásról szóló érdektelen kérdésekre, olyanokat mondott, hogy „a cselekvő kormányzás a partnerség kormánya”, valamint – kevesellvén a Fidesz szociális demagógiáját – javaslatot tett, hogy „ne csupán a vezetékes földgáz ára, hanem a lakossági tartályos és vezetékes PB-gáz, valamint a 11,5 kilogrammos töltettömegű PB-gáz palackban forgalmazott árára is terjedjen ki a rezsicsökkentés”. Szívén viselte az egyszerű emberek sorsát. Ennek jegyében például 2012 februárjában ott masírozott a „Munkát, kenyeret!” jelszavú éhségmenet élén.

Ennyi tökéletesen elég is volt ahhoz, hogy magasra jusson a második legnagyobb – úgynevezett demokratikus – párt hierarchiájában, minimum euró-százezerek forduljanak meg a kezén, és nemzetközi szélhámosokhoz legyen kapcsolata.

Szóval a legnagyobb baj nem az, hogy Simon mit követett el, hanem hogy ebből áll az ellenzék legnagyobb pártja. Legkésőbb 1998, azaz Horn Gyula bukása óta politika – és ha kormányon vannak, kormányzás – címén előadnak valamit a jámbor nép hülyítésére, ami olyan, mintha politika volna. Valójában egy koreográfia, melyben csak elrontani lehet az előírt mozdulatokat – az a követelmény, hogy a politikusnak ne legyen egyénisége, és ne legyen saját gondolata, mert azzal csak elijesztené az éppen eme koreográfiával lebutított választókat. A semmit kell mondani, és valaminek eladni. Megveszik, sőt ezt veszik meg.

Gyurcsány ilyesmiről beszélt, amikor azt mondta, hogy „hazudtunk reggel, éjjel meg este”, és tény, hogy azon kevés szocialista közé tartozott, akinek volt saját gondolata – csak az attól a pillanattól kezdve, hogy 2002-ben tanácsadóként bekerült a politikai elitbe, addig, hogy Őszödön szembenézett a kudarccal, többnyire rossz gondolat volt. Nem lehetett volna miniszterelnök, ha nem simul bele a hazugság többes szám első személyébe. És nem látom semmi jelét, hogy egyértelműen elhatárolná magát a hazugságtól.

Sajnálom, de aki a szocialistákra szavaz, az a hazugságra mint jövedelmező politikai létezésmódra szavaz. Hogy képzelheti valaki, hogy akár csak megbolygathatnák a másik hazug politikai létforma hadállásait?

----------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.