Latrok hadviselése?

Barak László | 2014. március 25. - 12:00 | Vélemény

Az a tömeg, amely csütörtök kora estétől péntek hajnalig a hírhedt Fontána vendéglő, az öldöklés helyszíne környékén kitartott, önmagában is jelzésértékű.

[Az alábbi írás a Csallóköz hetilap 1999. március 30-i számában jelent meg.]

Méginkább figyelemre méltó, hogy az emberek között nem akadt, legalábbis nem volt jellemző, akiben a sajnálat akár leghalványabb szikráját felfedezni véltük volna. Ami jellemző volt, az a tanácstalanságot sugárzó össze-összevillanó tekintetek, az elégtétel-érzés megnyilvánulásai, a hitetlenkedő döbbenet és a polgári indulat, amely részben a véres csütörtök áldozatai, részben pedig a rend szolgálatot teljesíttő őrei iránt nyilvánult meg.

Hogy kicsodák voltak az áldozatok, arra felesleges sok szót vesztegetni. Majdnem mindegyikük nyilvántartott bűnöző, de legalábbis a bűn árnyékában rejtőzködő, kétes ügyleteket bonyolító fiatalember volt. Olyanok, akik míg éltek, a legkevésbé sem titkolták mivoltukat. Éveken keresztül tüntettek azzal ahogy éltek. Dunaszerdahelyen és környékén az érinthetetlenség, a rettenthetetlenség státusával demonstráltak, kikövetelték, sőt büszkék voltak arra, hogy az alvilág uraiként, beavatottjaiként "tisztelje" többüket mind a közvélemény, mind pedig a rendőrség.

A rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a Mečiar-kormány titoknokainak "védelmét" élvezték, amíg a kiírtásuk hírére összecsődült emberek szinte mindegyikének közvetlenül, avagy közvetve rettegnie, de legalábbis tartania kellett tőlük. Pedig a rendőrök állítólag mindent tudtak. Csütörtök éjszaka számtalan verzióban keringtek történetek, amelyek nem hivatalos rendőri élménybeszámolók alapján festették le Dunaszerdahelyt, a "bűn városát".

A fáma szerint oly védettséget élveztek Dunaszerdahelyen, járás-, sőt országszerte a fiúk, hogy a rendőröknek listájuk volt azon többmilliós gépkocsik rendszámairól, amelyeket még közúti szabálysértések, avagy rutinellenőrzés céljából sem állíthattak meg... A tények szempontjából azonban teljesen mindegy, van-e igazságalapja az efféle pletykáknak. Nincs olyan egyén a régióban, aki tanúsíthatná, hogy akár csak egyszer is megbüntette volna a "közeg" a nehézfiúkat.

A közvélemény túlnyomó része azt is tudni véli, hogy szinte nem akadt vállalkozó, üzletes, kocsmáros a városban és környékén, akitől nem hajtottak volna be "védelmi pénzt". Közszájon forgott az is, hogy az elmúlt négy év során a gonosztevők által irányított és szervezett állami titkosszolgálat (SIS) számára is dolgoztak, ők végezték a piszkos munkát. Konkrét tanú persze soha nem akadt velük szemben. Hogyan is akadhatott volna, ha nem számíthatott senki hathatós, hivatalos védelemre. Vállalkozása, üzlete, kocsmája, önmaga és családja védelmére...

Az elmúlt hét csütörtökjének éjszakáján ezért nem tudtak, nem akartak hazamenni az emberek. A döbbenet, az indulat, a viszolygás nyomában előtolakodtak a jövővel kapcsolatos kérdések: Mi jöhet még? Kik lesznek az önjelöltek a kápók szerepére? Megint az alvilág demonstrációjává válik a megboldogultak temetése? Mit tesznek ezután a bűnüldöző szervek? Sarkára áll-e Dunaszerdahely eddig félelemben élő polgársága? Mit tesz majd azért a hivatalos politika, az önkormányzattól a legfelsőbb államhatalmi szervekig bezárólag, hogy kordában tartsa a bűnözést, hogy a bűn megtorlása törvényes eszközökkel történjék majd, és ne latrok mészárolják egymást az ablakaink alatt?

Ami történt, az egész társadalmat megalázta, mindannyiunkat megalázott.

Kapcsolódó cikkeink:

Maffiaháború Dunaszerdahelyen - Mi történt 97-től a tízes gyilkosságig?

FONTÁNA: 15 év telt el a véres csütörtök óta

Kézigránát a síron, sírkő a szökőkútban

Elhantolt(?) alvilág

Ki állt a tízes gyilkosság hátterében?