Röhög a krajcár, avagy Miért nincs botrány semmiből?

2014. március 21-én a budapesti Központi Statisztikai Hivatal közzétette gyorsjelentését, mely szerint 2014. januárban a bruttó és nettó átlagkereset is 0,9%-kal nőtt a 2013. januárihoz képest. Így a bruttó elérte a 226 600 forintot, a nettó (családi kedvezmény nélkül) a 148 500 forintot. Ha valaki Magyarországon gyermektelen fiatal, gyermekes család két felnőtt kereső tagja közül az egyik, vagy gyermekeit már fölnevelt középkorú, és átlagosan keres, akkor ennyiből gazdálkodhat. Január közepén egy euró 300 forintot ért, vagyis a magyar nettó átlagkereset 495 euró volt.

„Ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért” – ahogy a költő mondja.

Nyolc nappal korábban, március 13-án a Szlovák Köztársaság Statisztikai hivatala kiadta gyorsjelentését arról, hogy az egyes ágazatokban mekkorák voltak a keresetek 2014 januárjában. Az egész gazdaságra vonatkozó átlag itt nem található meg, de a nominál- és reálkereset csak a vendéglátóiparban és az építőiparban csökkent egy parányival az előző év januárjához képest. A legtöbb ágazatban számottevően nőtt, az iparban például 4,7 százalékkal. A gazdaság egészéről 2013. utolsó negyedévéből volt adat: akkor 887 euró volt a bruttó átlagkereset. Ez nettó 682,43 euró. 300 forintos árfolyamon: 204 729 forint. Abban a pillanatban, amikor ezt írom (312,12 forintos árfolyamon) kereken 213 000 forint. A magyar nettó átlagkeresetnek a szlovákiai most majdnem a másfélszerese.

Még valami: a magyar nettó bér a bruttónak 66 százaléka. A szlovákiai pedig 77 százaléka. Ennyivel többet vesz el a magyar állam attól, aki dolgozik. Arra, hogy olyan nemzetgazdaságot működtessen, ahol ennyivel kisebbek a fizetések.

*

Orbán Viktor 2014. március 23-án, Rijádban, a második magyar–arab gazdasági főrumon Magyarország befektetésbarát előnyei között azt is felsorolta, hogy a munkaerő „a minőségéhez képest meglepően olcsó”. Igen, tényleg azt mondta: „meglepően”.

Hogy kinek kellene meglepődnie, nem derült ki egyértelműen. Nyilván nem neki, hiszen ő a miniszterelnök, tisztában kell lennie a magyar állapotokkal. A hazai munkavállalókon sem látszik a meglepetés, erről még egy kicsit bővebben szó lesz. Jó, hagyjuk a hülyéskedést: Orbán a jelenlevő gazdag araboknak mondta, hogy hozzák ide a pénzüket, mert a magyarok még a brutális bérterhekkel együtt is marha olcsók, „meglepően” kevesebbért dolgoznak, mint amennyit képességeikkel és tudásukkal akár csak régiós összehasonlításban illene kapniuk.

Egyszerűbben mondom, ha így nem lett volna érthető: a magyar miniszterelnök – olajból meggazdagodott közönség előtt – azzal dicsérte saját kormányzását, hogy a magyar munkavállalók jóval szegényebbek, mint lehetnének.

Ritkán hallok olyan hírt, hogy kedvem támadna valami súlyos, kemény tárgyat a tévéhez vágni, ez olyan volt. Ehhez képest a közszolgálati média lelkesen, a magáncsatornák kommentár nélkül adták le a szöveget. A bérből és fizetésből élők ugyanúgy nem tódultak ki azonnal az utcára, mint a nemzeti érzelmű többség sem másfél hónappal ezelőtt, amikor ugyanez a miniszterelnök a posztszovjet érdekszférába vitte át az országot.

Más kérdés, hogy Orbán rossz helyen kopogtatott, hamis portékával. Az araboknak sok pénzük van, de technológiájuk nincs, nem várható tőlük, hogy szakmai befektetőkként hoznak komoly működő tőkét az országba, azaz sem a magyar munkavállalók képzettsége és szorgalma, sem a belenyugvó szegénysége nem érdekli őket különösebben. Tele vannak viszont például kockázatvállaló angyalbefektetőkkel, akik induló vállalkozások sikerén óhajtanának további pénzt keresni. Ám ez nem passzol a magyar kormányzati filozófiához, amely még a startup cégekről is államilag gondoskodna. ha csak úgy a netről ki lehet nézni a befektetőt, akkor mi szükség a miniszterelnöki fontoskodásra?

Másfelől amit Orbán Rijádban ajánlgatott, az vagy a múlté, vagy soha nem is létezett. Az a feltevés, hogy a tőke az alacsony bérek miatt jön ide, a kilencvenes évek közepére volt jellemző. Ez csaknem húsz évvel ezelőtt volt, és akkor sem volt feltétlenül, teljesen igaz. Magyarország előnye nem csupán az olcsóságból származott, hanem abból, hogy a bitang komcsik már a nyolcvanas évek végén végrehajtották azokat a jogi és intézményi reformokat, amelyek megkönnyítették a működő tőke importját; valamint ugyancsak a bitang komcsik már a nyolcvanas évek végén különlegesen jó kapcsolatot építettek ki a Nyugattal, főként Németországgal és Ausztriával.

Ez a lépéselőny magától is megszűnt volna, de a különféle kormányok a maradványait is gondosan elherdálták, miközben azzal hitegették magukat és a népet, hogy ettől még nekünk kellene a legjobbnak lennünk, mert mi magyarok vagyunk, szorgosak, élelmesek, találékonyak stb. Közben a többi országban reformokat vezettek be, és nem tették tönkre az oktatást, azaz a munkaerő minőségét.

*

Visszatérve a rijádi előadáshoz: azt már megszoktam, hogy hazámban ahhoz a törpe kisebbséghez tartozom, amelyik nem része az antikapitalista konszenzusnak, és azt is megszoktam, hogy az ellenzék minden irányzata ugyanazzal a neoliberálisozó indulattal szidja a kormányt, mint a kormány a nemmagyarokat úgy általában, és ezen keresztül a baloldali ellenzéket. De azt hittem, a felháborodás most közös nevező lehetne az egyelőre maroknyi, a választásokon nem is induló piacpárti jobbközép és a sokkal népesebb baloldal között. Hiszen mi járathatna le jobban egy kormányt, mint az, ha nyíltan érdemnek tekinti, hogy gazdaságpolitikájával szegénységben tartja a népet?

Természetesen most is tévedtem. A most Kormányváltás néven ténykedő baloldali ellenzék nem izgatta magát. Az LMP társelnöke, becsületére legyen mondva, felháborodott, de helyzetértékelése nem lépett túl azon a szélsőbal sablonon, hogy Magyarországon azért kicsik a fizetések, mert a hazai oligarchák és a külföldi tőke nem adják oda a többit, „korlátlanul kizsákmányolhatják a dolgozókat”. Nem pedig azért, mert a régió többi országához képest vánszorog a gazdaság. Például azért, mert a gazdaságpolitika felelősei fogalmatlanok, félőrültek, cinikus karrieristák vagy a Kádár-korban ragadt álszakértők.

De mondom, a zöld-baloldali bírálat következetes, lehetne vele vitatkozni, kompromisszumra jutni az alapkérdésekben. A nagyobbik baloldali tömb lényegében hallgatott, vitatkozni se lehetett vele. Ezt a csöndet nem értem, vagy ha értem, annál rosszabb.

Sohasem állt össze nekem, hogy a magukat demokratikusként azonosító ellenzéki pártok, de főként a viszonylagos népszerűségüket a pártszövetségen belül túlsúlyra konvertáló szocialisták, miért hagynak annyiban ordító sérelmeket, demokrácia elleni merényleteket, miért hagynak ki hatalmas politikai ziccereket.

Az egyik lehetséges magyarázat a közönséges bambaság vagy annak cinikus feltételezése. Vagy mindkettő. A döntéshez jutó politikusok és tanácsadóik úgy vélik, hogy „ez nem érdekli az embereket”. Úgy vélik, hogy a lényeg, azaz a plurális demokrácia hiánya, a gazdasági növekedés hiánya, a saját jövedelmük reménytelen stagnálása (2012-ben a reáljövedelem az 1987-es szinten volt), az ország lemaradása, elszigetelődése és nevetségessé válása, orosz függőségbe való visszakerülése – ez mind nem érdekli az embereket. Ehelyett tiltakoznak az összes másodlagos tünet miatt, amit éppen aznap olvasnak az újságban, az agrártámogatások elosztásától a stadionépítésekig. És nem tűnik fel, hogy ezek a dolgok gusztustalanok ugyan, de az óriási többséget pont nem érdeklik annyira, hogy kormányt váltsanak miattuk. De ha ők maguk nem látják, hogy mi a lényeg, vagy cinikusan ezt feltételezik a választókról, akkor miféle változást akarnak, és hogyan?

A másik magyarázat, de ebbe még kevésbé szívesen gondolok bele: lehet, hogy azért nem bolygatják a lényeget, mert tudják, hogy akkor ők is célponttá válnának. Maradjunk a bevezető példánál. Azért szánalmasak a keresetek, mert a magyar nemzetgazdaság tengődik. De ebben a 2002 és 2009 közötti szocialista-liberális kormányoknak is elég nagy részük volt. Mondják most talán azt, hogy azért is kicsi a fizetésetek, mert 2002-ben elhitettük veletek, hogy csak úgy, fedezet nélkül lehet ötven százalékkal emelni a közalkalmazottak bérét? Hogy azért is kicsi a nyugdíjatok, mert a 13. havi nyugdíj már 2002-ben politikai szélhámosság volt? Miután Bajnaiék megtették a szükséges lépést, és visszavonták a 13. havi nyugdíjat, a Fidesz úgy beleverte az MSZP orrát politikailag, mint annak a rendje. Logikus, hogy most a Kormányváltás nem kísérletezik a lényegi igazság kimondásával. Nem csinálnak botrányt, mert akkor rontják a választási esélyeiket, és mivel nem csinálnak botrányt, rontják a választási esélyeiket.

Úgyhogy valami egészen újat kell majd kezdeni.

-------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.