Kiska és Kotleba kihívása

A szlovákiai elnökválasztás végeredménye – effektív Kiska 60, Fico 40 – egyértelműen nagy csapást jelentett az eddig hegemón helyzetben lévő baloldalnak. De a jobboldal sem lehet igazán boldog: bár úgy vélem, hogy az elnök maga lehet a jövőben olyan személy, akiben a politikai jobb szövetségesre találhat, a jobboldal már az első körben vereséget szenvedett, és korántsem ő győzte le a balt a másodikban.

A Kiska-jelenséget a Kotleba-jelenséggel érdemes együtt vizsgálni. A két személyben persze kevés a közös: az egyik egy kozmopolita jellegű, másik egy xenofób jellegű politikus, hogy csak a legmarkánsabb különbséget emeljem ki. Van azonban egy olyan vonásuk, ami hasonlóvá teszi őket: a „politikán kívüliségük”. A dolgot azért raktam idézőjelbe, mert részemről nem látom igazán tarthatónak az elválasztás a politikai szféra és az azon kívül eső dolgok között. Mindenesetre, ez az értelmezés a szavazók körében láthatóan működik.

Ahogy Kotlebát Besztercebányában a második körben a szavazók széles koalíciója juttatta hatalomba, úgy Kiska támogatói bázisa is vegyes. Jelenleg nincsenek pontos adataink, de az látszik, hogy Kiskának voltak kimondottan erős demográfiai csoportjai – városiak, magyarok, Pozsony és Kassa környéke, Szepesség, vélhetően a fiatalok –, viszont gyakorlatilag az ország összes régiójában jelentős támogatottsága volt. Egyedül a Fico szülővárosától, Nagytapolcsánytól keletre található, tradícionálisan HZDS-es/Smeres régióban, valamint a mélyen baloldali ruszin vidékeken volt problémája a támogatottság felhajtásával.

Bár Kiska a második körre sikeresen felszívta a jobboldali szavazókat – ebben nagyot segített az, hogy a politikai jobb diskurzusában Fico karikatúrává, egyfajta legyőzendő –, azok támogatása önmagában nem lett volna elég a Smer és miniszterelnöke ellen. Fico csapata a két kör között komoly munkát végzett: az első kör akadozó mobilizációja és csalódáskeltő 530 ezer szavazata után a másodikra már csaknem 900 ezret szállított, ami még mindig jóval elmaradt az elvárásoktól, de már ugyanakkora volument képviselt, mint az első körben kiesett összes jelölt együttes eredménye. Kiskának tehát saját bázisa megtartására és növelésére is szüksége volt, és ez maximálisan sikerült is neki.

Az, hogy pontosan kikből áll ez a bázis, valószínűleg a következő hetekben fog kiderülni, de erős a gyanú, hogy fontos részét képezi a politikából kiábránduló szavazók tömege. Szokták őket protestszavazóknak is nevezni, amennyiben valami ellen szavaznak, de véleményem szerint az a kifejezés nem fogja meg kiábrándultságuk mélységét. Olyan szavazókról van szó, akik egy jobboldali jelölt ellen is Kiskára szavaztak volna, és két standard politikus közül pedig valószínűleg el sem mentek volna választani. Szlovákiában hagyománya van a politikaellenes attitűdöknek – nem véletlen, hogy eddig minden parlamenti választáson volt legalább egy olyan új párt, amely bejutott a parlamentbe. Ezek éppen a csalódott szavazókat hivatottak visszaterelni a politikai folyamatba. A legutóbbi ciklusokban az efféle pártok egyre radikálisabb pozíciót vettek fel: a 2010-es, akkor még roppant sikeres SaS libertáriussággal próbálkozott, 2012-ben pedig az Egyszerű Emberek mutatták be a saját értelmezésüket a párt nélküli pártra, miközben a magát szintén rendszerellenesnek mutató 99% a célegyenesnél vérzett el. Most pedig a kapuk előtt már ott van a NOVA mellett Radoslav Procházka is, aki nem pártot alapít, hanem hálózatot, nem politikus, hanem képviselő, és nem politizál, hanem szolgál. (Gyengébb idegzetűek inkább visszafelé olvassák: nem hálózatot alapít, hanem pártot stb stb.)

A rendszerellenes szavazók aránya nőni látszik. Az, hogy egy de facto ismeretlen civil jelölt egy erős kampánnyal 450 ezer szavazatot tud hozni az első körben – merthogy ez Kiska valódi tábora, a többiek pragmatikus és/vagy opportunista módon csapódtak oda a második körre – azt jelzi, hogy a teljes választónépesség körében 20-30 százalék is lehet az ilyen attitűdökkel rendelkezők aránya.

Ha valakinek sikerülne ezt a tömeget politikailag mobilizálni, akkor a szlovák politikai rendszer könnyen hárompólusúvá válhatna, a bal és a jobb mellé felzárkózhatna egy új pólus, amit – megint vérmérséklet szerint – nevezhetünk civilnek, populistának, apolitikusnak. A dologban azonban van egy bökkenő: úgy, ahogy a magyarországi ellenzéknek sem sikerült az ún. bizonytalanok tömegeit maga mögé állítani, úgy nehezen képzelhető el az a politikai projekt, aminek sikerülhet tartós támogatottságot kiépítenie egy alapvetően kritikus, magát a politikai ügymenetet elutasító tömegből. Az apolitikus tömegek pártja fából vaskarika: az olyan bazári trükkök, mint a „hálózatozás” nem lesz elég ahhoz, hogy a ma politikai elitjei visszacsalogassák magukhoz a választókat. Az olyan, valóban kívülről érkező személyek, mint Sulík, Matovič, Kotleba és Kiska pedig a jelek szerint maximum ideig-óráig tudnak népszerűek maradni, aztán visszasüppednek, valahová 15% alá. Ami persze nem kevés, de nem is átütő siker.

Az apolitikus tömegeket hosszú távon nem megszólítani, megnyerni kell – az stabilan nem fog menni – hanem sokkal inkább meg kell szüntetni létezése okait. Nagy szavak, de ez van: közelebb kell hozni a politikát az emberek elvárásaihoz. Véleményem szerint egészségesebbé teszi a demokratikus ügymenetet, ha az elitek nyakába néha odakerül egy Kiska-féle, a politikai logikát elutasító személy; de ez önmagában nem elég.

Szokás szidni a választókat azért, hogy olyanok a politikai elitek, amilyenek. Hát most kiadták az utasítást: változást kérnek, a jelenlegi elitek stílusának leváltását, új politikát. Igen, politikát, nem „képviseletet” és „szolgálatot”, hanem politikát, mert a demokrácia működtető ereje, vére a politika. Anélkül nem fog menni, és ezzel a választók tömegei is tisztában vannak. Azt gondolom, hogy most értünk el ahhoz a ponthoz, ahol a protestszavazók már olyan kritikus tömeget tesznek ki, hogy aki nem tud vagy akar megfelelni a változás igényének, az marginalizálódhat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy holnaptól új politikusok lesznek: az EP-választások után például a régiek döngetik majd a mellüket, pártjaik újraéledéséről beszélve az elnökválasztási sokk után. De hosszú távon a szlovákiai politikai rendszer csak akkor maradhat egészséges, ha a politika ma formájától undorodók egyre növekvő tömege nem az egyik önjelölt próféta kezeiből a másikba kerül át, hanem hogyha a standard politika végre zászlajára tudja tűzni az ő kívánságukat: a szerethető, érthető, bizalomra érdemes politika kívánságát.