Bárányvakság 1.

Amint nyilvánosságra kerültek a magyar választási eredmények, a kormánnyal nem rokonszenvező, körökben elemi felháborodás fogadta azt a tényt, hogy a Fidesz a listás szavazatok 45 százalékával megszerezte a parlamenti mandátumok kétharmadát, aminek Magyarországon mágikus fontossága van. Igaz, hogy a baloldal nagyon elvesztette a választást, de akkor is, ez a mandátumfölény igazságtalan, aránytalan, nem legitim. A princetoni Scheppele professzor például, a magyar közjogi viszonyok alighanem legjobb külföldi ismerője a New York Timesban, Paul Krugman blogján Törvényes, de nem tisztességes címmel írt erről tanulmánynak beillő vendégposztot.

Több kérdés adódik:

  1. Ha a szavazás lebonyolításában és a szavazatok számlálásában nem történt csalás, hanem a választás az április 6. előtt ismert szabályok miatt nem volt tisztességes (Scheppele, EBESZ), illetve sem szabad, sem tisztességes (EKINT), akkor ugyanezek a jogi szakértők a) miért nem bírálták például a Velencei Bizottság álláspontját, mely szerint a szabályokkal alapjában véve nincs baj, b) miért nem jelezték a demokrácia hívei számára a választások előtt a bojkottnak legalább a lehetőségét?
  2. Ugyanígy a legitimitás avagy a fairness hiányáról beszélnének-e kritikusok, ha a Fidesz-KDNP ugyanezen csalárd szabályok alapján nem a mandátumok 66, hanem mondjuk csak 60 százalékát szerzi meg?
  3. Mi az aránytalanság mércéje? Van-e a listás szavazatoknak olyan százalékos határa, melyen túl már jogos és méltányos a kétharmad? Miért volt jogos és méltányos 2010-ben a leadott listás szavazatok 53 és az összes választópolgár szavazatának 34 százalékával, és miért nem az 2014-ben 45, illetve 28 százalékkal? Vagy miért nem volt aránytalan és illegitim a választás 1994-ben, amikor a Magyar Szocialista Párt a szavazatok 31,6 százalékával kényelmes abszolút többséget szerzett: a mandátumok 54 százalékát? Későbbi – meglepő –koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel együtt pedig a listás szavazatok 49,9 százaléka a mandátumok 72 százalékához volt elegendő. Ez miért nem volt antidemokratikus?

Megjegyzem, az 1990-es, első demokratikus választás minden csalárd, egypárti törvényhozás nélkül is majdnem pontosan olyan aránytalan eredményt hozott, mint a 2014-es: a két legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ a listás szavazatok 45 százalékát kapta meg, és kettejüknek együtt egy mandátum híján kétharmaduk volt a parlamentben.

Persze, két pártnak összesen – de sehol, semmilyen magyar törvényben vagy nemzetközi egyezményben nincs előírva, hogy a két szemben álló legnagyobb pártnak körülbelül egyforma erősnek kell lennie. A magyar politikai kultúrába sincs belekódolva. Épp ellenkezőleg. Az sincs előírva, hogy a két legnagyobb pártnak olyan rosszban kell lennie, hogy esze ágában sincs kompromisszumot kötni egymással az elsöprő többség érdekében. (Lásd 1994.)

Amint a gyűlölködő egyensúly megszűnt, azonnal kialakult a kétharmad, és amikor nagyon felborult az egyensúly, akkor egyetlen pártnak lett kétharmada – az 1989-ben megalkotott rendszeren belül.

Arra akarok kilyukadni, hogy a 2014-es (csalárd) kétharmad egyenesen következett a 2010-es (senki által csalárdnak nem tartott) kétharmados győzelemből. Arról pedig pontosan lehetett tudni, és 2008-tól már mindenki pontosan tudta, hogy be fog következni az 1989-es magyar rendszerben. Nem csupán egyes szereplők hibái vagy rosszindulata miatt, hanem mert a rendszer nemcsak kívánatossá, de lehetővé is teszi a kétharmados túlhatalmat. Kívánatossá azért, mert rengeteg törvény ésszerűsítését, aktualizálását, rengeteg pártfüggetlen hatalmi tényező kinevezését attól teszi függővé, hogy az egyik párt a választási eredménytől függetlenül megállapodjon az ellenfelével. Vagyis attól, hogy egyik párt sem sokkal nagyobb. Ez olyan béklyó, amitől minden párt és minden kormányzó politikus szabadulni szeretne, és nem hagyja ki az alkalmat, amikor megteheti.

Számomra elképesztő az a logika, hogy ha Orbán szelídebb ember volna, rendesebben viselkedne, jobban tiszteletben tartaná az alkotmányosság szellemét vagy az európai normákat, akkor nem élne vissza a kétharmaddal. Hogy a 2010 előtti intézményrendszerhez való visszatéréssel meg lehetne akadályozni Orbán gyors visszatérését vagy egy másik Orbán megjelenését. Holott a politikai szenteket kivéve mindenki visszaél a szupertöbbséggel, ha megteheti, sőt érdeke, hogy megtegye. Ha tálcán kínálják neki a zsarnokság lehetőségeit. És a 2010-ig érvényes magyarországi rendszerben ez történt.

Fico például semmivel sem jobb demokrata Orbánnál. Rossz belegondolni, hogyan politizált volna, ha előtte a kísértés, hogy 52,74 százalékkal alkotmányozó többséghez juthat, és nemcsak az alkotmányt faraghatja át a maga kedvére, hanem félszáz törvényt is tetszése szerint megváltoztathat, köztük a választási eljárásról szólót, amivel a saját hatalmát beláthatatlan időre garantálhatja. És hogyan kormányzott volna, ha megszerzi ezt a kétharmadot. De nem volt ilyen kísértés, mert a szlovák intézményrendszer nem ilyen, és Fico mára láthatóan túljutott hatalma csúcsán.

Számomra egyszerűen érthetetlen a magyar – és külföldi – demokraták zömének ez a delejezett ragaszkodása az 1989-ben létrehozott intézményrendszerhez, az a feltevésük, hogy a rendszer 2010-ben is jó lett volna, ha Gyurcsány nem annyira (ezt az olvasó pártállásától függően egészítse ki), és Orbán nem annyira erőszakos. Hogy ha adva vannak a zsarnokság és az önérdekből, az ország kárára folytatott rossz kormányzás feltételei, akkor nem a feltételeket kell megszüntetni, nem a politikai intézményrendszert gyökeresen megváltoztatni, hanem bízni abban, hogy nem jön többé olyan politikus, aki ezeket a lehetőségeket kihasználja. Pontosabban: mindez érthető, csak az nem, hogy miért fogják föl ennyire kevesen.

Hogy mi okozza ezt a sajátos magyar hipnózist, arról a folytatásban.

----------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője