Bárányvakság 2.

2006 őszén, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után a budapesti Parlament tövében heteken át szüntelenül folyt a vadkempinges tüntetés, idegesíteni kezdett egy hazugság.

Volt, aki bártortalanul fölvetette, hogy a parlamentet, a képviseleti demokrácia legfőbb intézményét akkor is tisztelni és védeni kellene, ha az aktuális kormány éppen nagyon népszerűtlen. A Fidesz témafelelősei ezt a kevés halk tiltakozót azzal torkolták le, hogy márpedig ez mindenhol így van. Az, úgy és addig tüntethet a parlament előtt, aki, ahogyan és ameddig akar. Szokás szerint a végtelenségig ismételgették azt a két példát, ami az állítást igazolta, és a baloldali, liberális vagy egyszerűen csak független kommentátorok óriási többségének sokáig eszébe se jutott, hogy ellenőrizze.

Az igazság viszont az – fél óra netezéssel meg lehetett állapítani –, hogy Brüsszeltől Pozsonyig, Párizstól Berlinig mindenhol vagy tiltják, vagy engedélyhez kötik, vagy erősen korlátozzák a parlamentek közelében való tüntetést. Mellesleg mindenfajta tüntetésre szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint Magyarországon. Az abszolút – vagy magyar módra majdnem-abszolút – gyülekezési szabadság: kivétel.

A hazugság zavart. Megpróbáltam a végére járni, honnan eredt a magyar gyülekezési jog kivételesen anarchista jellege, amit 2006 őszén egy korántsem anarchista erő, a Fidesz látható élvezettel és arcátlansággal használt ki.

Csak hogy ezt tisztázzam – érdekelni szokott, hogyan vannak a dolgok igazából – könyvtáraztam, levéltáraztam, böngésztem a neten, publikálásra való és háttérinterjúkat készítettem az 1989-90-es politikai-jogi átalakulás szemtanúival és résztvevőivel.

Arra, ami izgatott, viszonylag hamar megtaláltam a választ. A gyülekezési törvény eredeti, az alkotmányos átalakulás előtt, 1988 végén elfogadott és 1989 legelején kihirdetett változatában még benne volt a Parlament körüli tüntetés tilalma. Néhány hónap múlva azonban kivették belőle – a maroknyi ellenzéki képviselő egyikének kezdeményezésére, azzal az ideológiával, hogy az illegitim népköztársasági országgyűlést nem kell ennyire kímélni. Nem érdemli meg. Aztán az országgyűlés már legitim volt, de a kímélet hiánya megmaradt.

Ugyanígy a gyülekezési jog korlátozásainak majdnem teljes hiánya is az 1989-es, múlékony állapotot konzerválta. A törvény kimondja, hogy „a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt”, csak amikor pártállami körökben ezt megfogalmazták, a Büntető törvénykönyvben még benne volt mindenféle államellenes bűncselekmény, amit aztán a kerekasztal-tárgyalások eredményeként üdvösen kiirtottak belőle. Tehát az év elején a rendőrség még nyugodtan szétzavarhatott volna sok tüntetést olyasmiért, amiért az év végén nem, csak éppen a forradalmi hevületben e helyett elfelejtettek beleírni a törvénybe olyan korlátozásokat, amelyekkel minden ép ösztönű demokrácia védi önmagát, a közbiztonságot és általában a közrendet.

Lexikonszerkesztő koromból megmaradt az a tapasztalatom, hogy a dolgok általában valahogyan vannak, egyvalahogyan mentek végbe, nem lehet hallomás alapján vagy következtetéssel megtippelni, mi történt. Lehet, hogy az igazság nagyon bonyolult, és nem ismerjük egyes elemeit (például mert a résztvevők szeretnék elfelejteni, vagy eltitkolják előlünk), de el lehet jutni odáig, hogy lássuk: itt vagy ott valami hiányzik a kirakósból. A gyülekezési törvény kialakulásával könnyű dolgom volt, gyakorlatilag nem ütköztem ismeretlen tényezőbe, ahol meg kellett volna állnom. Így is sikerült újat mondanom jogász szakembereknek.

Egyetemi professzor felhívott és gratulált, kérdezte, hol tanultam jogot, mondtam, hogy szervezetten amerikai alkotmányjogon kívül semmit, csak nagyon tisztelem a szakmát. Egy másik közismert, a professzorhoz hasonlóan politika közeli jogász megjegyzésének az volt a lényege, hogy aki nem szakmabeli, nem akarjon belepofázni. Gondolom, kitalálják, hogy amit kiderítettem, melyikük ideológiájával nem illett össze. Számomra az volt igazán a meglepetés, hogy olyan kiválóan felkészült embereknek, akiknek szakmájuk a magyar közjog, ennyire újat tudtam mondani.

Kicsit hasonló élményem volt a szeptember 17-től október 23-ig terjedő eseménysorozattal: éppen csak egy kicsit többet láttam és hallottam belőle, hogy tudjam: azok, akik az események egyik verzióját iszonyú energiával sulykolják, hazudnak. (Nem a szemkilövésről, például, mert az megtörtént; hanem a szemkilövetésről.)

Míg én a könyveket és a fondokat bújtam, odakint zajlottak az események, az igazságügyi kormányzat módosítani szerette volna a gyülekezési törvényt, hogy a köz – akár tüntet, akár kívülálló – valamivel jobban védve legyen a szélsőségektől, a provokátoroktól. Mivel azonban a gyülekezési törvény módosítása kétharmados többséget követelt volna meg, erre semmi remény nem volt, a Fidesz minden kísérletet blokkolt. Azt a javaslatot például, hogy tiltsák meg a maszk viselését, hadd lehessen azonosítani a bűncselekmények elkövetőit, Balsai István – egykor igazságügy-miniszter, ma alkotmánybíró, akkor fideszes témafelelős, azzal vágta vissza, ne írják már elő neki, hogyan öltözködjön egy tüntetésre.

Ahogy a vizsgálódásban előrehaladtam, egyre inkább és egyre általánosabban ebbe a kettősségbe ütköztem bele. Van egyfelől a speciálisan magyar kétharmados rendszer, amely ötven törvény bármilyen ésszerű, szükséges és az országnak használó megváltoztatásához a kormány és az akkor még egyharmadnál nagyobb ellenzék egyetértését követeli meg; másfelől meg az a politikai polarizáció, mely arra ösztönzi az ellenzéket, hogy még az ésszerű változtatásokhoz se járuljon hozzá, azaz megakadályozza, hogy a kétharmados törvényeket – s egyáltalán, az alkotmányos rendszer egészét – az ország javára igazítsák ki; hogy a 2006-os, 7-es, 8-as valóságnak ne az 1989-es törvényhez kelljen igazodnia, hanem fordítva.

És miközben egyre világosabbá vált, hogy ez az ellentmondás szétveti a demokratikus politikai rendszert, az is egyre világosabb volt, hogy a politikai élet résztvevői mennyire nem vesznek róla tudomást. Mindenki, aki ott volt 1989-ben, a saját szerepét növeszti nagyra, és saját magát reklámozza mint egyetlen igaz embert, kivéve azokat, akik ténylegesen a főszereplők voltak, mert azok meghaltak, kiszorultak a politikai életből vagy háttérszereplőkké váltak, és senki nem hisz nekik úgy, mint a nagy önreklámozóknak. Utóbbiak viszont ahelyett, hogy kimondanák: a rendszer rossz, váltig hirdetik, hogy a rendszer jó, csak azok, akiket ők utálnak, Orbántól Gyurcsányig, elrontják, ezért ha a rosszembereket kiiktatnák a politikai életből, minden jóra fordulna.

A becsapásnak és az önbecsapásnak az volt a fő tartalma, hogy mivel a politikai osztály tagjai közül szinte senkit nem érdekelt, hogyan alakult ki 1989-ben az a politikai rendszer, amiben élnek és mozognak, senki nem tudta, hogy ebben a rendszerben mennyi 1989-es érdek és esetlegesség kövült meg. És ahogy az 1989-es gyülekezési törvény 2006-os használhatatlanságát a gyülekezési jog eszményi korlátozhatatlanságával ideologizálták meg, úgy kanyarítottak ideológiát a dögletes magyar polarizáció egyik fő előidézőjéhez, vagy mondjuk úgy, katalizátorához: az 1989. nyár végi érdekeket és esetlegességeket 2010-ig és azon is túl konzerváló választási törvényhez. Ragaszkodván – még baloldali és liberális körökben is – ahhoz a tévképzethez, hogy ez a választási rendszer jó, még akkor is, amikor látszott, hogy politikailag belehalnak.

Folytatása következik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.