Bárányvakság 3.

Széky János | 2014. április 19. - 07:00 | Vélemény

Még mindig 2006–2008-ban vagyunk, az őszödi beszéd és a világválság közötti időszakban. Most omlik össze a kezdettől hibás magyar képviseleti demokrácia, és nincs senki, aki megvédje, nem hogy megjavítsa.

Eredetileg a gyülekezési törvényen akadtam meg, de elég hamar világos lett az összkép: a magyar politikai intézményrendszernek van két egyedi és egymás hatását erősítő, veleszületett rendellenessége.

Az egyik a kétharmados törvények és kinevezések rendszere, amely a kormányt folytonos konszenzusra kényszeríti az ellenzékkel – hacsak a kormánynak nincs kétharmada – rengeteg ügyben, amelyről normális országban az egyszerű többség dönt. Minél több az ilyen törvény és kinevezés, annál kevesebb értelme van a parlamenti választásnak.

A helyzetet tovább rontotta, hogy Magyarországon legföljebb nyomokban volt meg a közvetlen választásokon alapuló hatalommegosztás: a parlament egykamarás, de közvetlen elnökválasztás sincs, a megyei önkormányzatok üresek, a települési önkormányzatok hatáskörét az adórészesedésükkel párhuzamosan zsugorították. Így a központi államapparátusnak és azon belül a miniszterelnöknek aránytalanul nagy hatalma lett, s ezt leginkább két tényező ellensúlyozhatta: maga a sokszor vétójoggal felruházott ellenzék, azaz a választások vesztese, és a szintén aránytalanul nagy hatalmú, de nem választott (hanem a kormány és az ellenzék nem nyilvános alkui eredményeként delegált) testület, az Alkotmánybíróság. Ezt vélték Magyarországon az alkotmányos demokrácia egészséges állapotának.

A másik rendellenesség a politikai polarizálódás, amelynek fő katalizátora – akkor a fő okának láttam, de ez így tévedés volt – a választási rendszer. Ennek ugyanis minden eleme – a kopogtatócédulák gyűjtésétől a vegyes eredetű mandátumokon, az „egyéni” mandátumok át a második fordulóig és addig a ránézésre értelmetlen szabályig, hogy a második fordulóba nem két, hanem legalább három jelölt jut – a nagy pártok még nagyobbra növését, a kisebb pártok elsorvadását és a politikai elit általános szellemi nívójának süllyedését idézte elő. Magyarán két buta és kártékony pólus megerősödését.

Vagyis míg a kormány – a választásoktól függetlenül – rengeteg mindenben rászorult az ellenzék egyetértésére, az egyetértés egyre inkább lehetetlenné vált.

Nyilvánvaló volt, hogy jó kormányzás ebben a rendszerben nem lehetséges, legföljebb kivételes válsághelyzetben. Ez pedig fokozza a politikai közösség (azaz modern demokráciában a „társadalom”) elkeseredettségét, dühét, és egyre inkább leszállítja a politikai IQ-t. Gyurcsány fő bűne az ellenfelei és ellenségei szerint az volt, hogy megszegte a választóknak tett ígéretét, azaz hazudott (ezt onnan lehetett tudni, hogy zárt körben bevallotta, aztán kiszivárgott). Csakhogy 1994 óta egy kivétellel az összes kormányzásra esélyes párt megszegte a kampányígéreteit, és az ígéretek egyre ostobábbak és felelőtlenebbek lettek (2006-ban például a Fidesz hazudta a nagyobbat). Feltűnő, hogy csak ezt az egyetlen, Őszödön bevallott átverést tartották megbocsáthatatlan bűnnek.

Az ostoba és felelőtlen ígéretek megszegésénél pedig csak egyvalaminek volt katasztrofálisabb hatása: ha ezeket az ígéreteket betartották, mint a Medgyessy-kormány 2002-ben. 2006-ban már látszott, hogy ez a rendszer meg fog bukni, függetlenül attól, hogy a két fő ellenlábast Gyurcsánynak hívják, Orbánnak vagy valaki másnak.

Az is nyilvánvaló volt, hogy az ellenzéknek érdekében áll a rendszer megbuktatása, hiszen nem akarhatja, hogy kormányon is ez a rendszer bénítsa – nem a kétharmad, hanem a kényszerkonszenzus. Ezért az a teljesen racionális célja, hogy kétharmadot szerezzen. Közben szinte senkinek nem tűnt fel, hogy a rendszernek vége. Hogy miért? Vegyük sorra a politikai élet résztvevőit.

Ekkoriban négy párt volt a parlamentben, hivatalosan ugyan öt, de a Kereszténydemokrata Párt kevésbé volt önálló, mint szerencsésebb országokban egy-egy nagy párt bármelyik belső frakciója. A két pólus vagy – bocsánat a képzavarért – a kétharmados kényszerben összezárt két ketrecharcos ekkor az MSZP és a Fidesz. Függetlenül a rossz kormányzástól és a korrupciótól, a Magyar Szocialista Pártnak három nehezítő hátránya is volt: az utódpárti bélyeg, az önelégültség és főleg az, hogy csak politikai játszmában csak a szociális demagógiát tudta használni, a nacionalista kártyát nem, míg a Fidesz igen.

A legtöbb, ami az MSZP-től tellett, az volt, hogy kétszer megakadályozta a Fidesz győzelmét, de a kétharmad „nem volt benne”. A Fideszben igen, és mind a kétharmados rendszer, mind a nem választott intézmények hatalma, mind a választási rendszer a kezére játszott. Idő kérdése volt, hogy mikor győz végleg, az MSZP viszont képtelen volt kilátni magabiztosságából, és belegondolni abba, hogy rá nézve mik az 1989-es konstrukció következményei. Pedig a közhiedelemmel ellentétben nem a 2006. őszi események roppantották meg, hanem már 2006 nyarán, közvetlenül a választások után elfordult tőle az ingadozó közép, az el nem kötelezett választópolgár, mert kiderült, hogy a Gyurcsány-kormány már nem tud mit adni neki.

Ha akkor tartják a választásokat, a Fidesz vagy kétharmadot szerez, vagy csak hajszállal marad el tőle. 2006 szeptember-októbere után éppen hogy egy kicsit záródott az olló, de januárra ismét szétnyílt, az MSZP vesztésre volt ítélve, és nem tehetett ellene semmit: sem felelősen, sem demagóg, de szavazókat szerző felelőtlenséggel nem tudott már kormányozni. Azaz sehogy, és ez már önmagában is bizonyította az 1989-ben létrehozott rendszer kudarcát; ha viszont előrehozott választásokat tartanak, vagy ahogy Orbán 2006 őszén elgondolta, egy évig fideszes befolyás alatti ügyvezető kormány lesz, akkor az 1989-es rendszernek vége.

A másik két parlamenti párt, az MDF és az SZDSZ – történetesen a két „rendszerváltó” párt – akkor már parányi volt, és nem élte túl a 2010-es választásokat. Sorsuk – minden tévelygésen és taktikai hibán túl – a választási rendszer kispárt-pusztító és általános butító hatását példázza: politikusaik átlagban semmivel sem voltak butábbak vagy becstelenebbek, mint a Fidesz és az MSZP élgárdája, sőt. Csak éppen az átlagos választó nem látta értelmét, hogy a parlamenti választásokon rájuk szavazzon, egyszerűen azért, mert kicsik; így kicsik és gyengék is maradtak, most már végleg.

Ezt a két pártot, de főleg az SZDSZ-t valószínűleg az akadályozta meg a rendszer önmegsemmisítő jellegének fölismerésében, hogy eredetileg részt vettek a megalkotásában, és kulcsfontosságú pillanatokban, például 2002-ben úgy döntötték, hogy fenntartják; az ember nehezen vallja be magának, ha elrontott valamit. Az MDF sokkal pontosabban érzékelte a rendszer hibáit, és egyszer még – 2006-ban – sikerült önállóan a parlamentbe jutnia.

Volt még két politikai erő, egyelőre parlamenten kívül. A Jobbik éppen csak elvált 2006-os választási szövetségesétől, a MIÉP-től, és senki sem vette komolyan; leendő fontos embereinek egy része akkor még a Fidesz hatalmas, sokrétű civil hátországához tartozott, mint eredetileg Vona Gábor is, és még nem fedezték fel azt a rést, amelyen betörhetnek az elsőligás politikába: a Kádár-kori életnívójának maradványait féltő vidéki alsó középrétegnek a főleg cigányok alkotta mélyszegény osztállyal szembeni, rettegő ellenségességét. (Szerintem tévednek azok, akik náci rasszizmussal magyarázzák akár a cigány-, akár a zsidógyűlöletet. Ezekről és a tévedésről majd később.) Ez a csoport – a Fideszhez mint nagypárthoz hasonlóan – a meglévő rendszert akarta felváltani valami mással, tehát hasznot húzott a rendszer önlebontó jellegéből

Végül volt még egy parlamenten kívüli erő, az, amelynek egy részéből később az LMP lett. Ekkor még nem alkotott pártot, de volt egy hatalommal bíró politikai képviselője Sólyom László köztársasági elnök személyében. Ez a laza és szintén sokrétű csoport a szabványos, zöld szimpátiájú posztmodern baloldaliságot egyesítette azzal a sajátosan magyar ideológiával, amely leértékeli a képviseleti demokráciát a közvetlen demokrácia, az alapintézményeket az alapjogok, a procedurális (intézményközpontú, részérdekeket egyenjogúnak elismerő) demokrácia-felfogást a szubsztantív (tartalmi, a részérdekeket a feltételezett közjónak alárendelő) felfogás javára.

Ennek az irányzatnak a hívei azért nem észlelték az önmegsemmisítő jelleget, mert a demokrácia – sajátosan magyar – sérült voltát nem tartották rendellenesnek az általuk eleve kritikusan szemlélt képviseleti demokráciákhoz képest, és válságát a politikusok erkölcsi hiányosságaival magyarázták. Vagyis nem a rendszer hibáit akarták kijavítani, hanem a rendszert másra és politikai szereplőit jobb erkölcsűekre (magukra) cserélni. Kétségtelenül demokraták voltak; csak miközben a Fidesz fel akarta számolni a születésétől sérült és 2006-ra immunitását vesztett képviseleti demokráciát, ők a politikai vezetők vélt vagy valóságos bűnei miatt nem tartották arra méltónak, hogy harcoljanak a megvédéséért.

A kívülállónak szembeötlő valóságról, vagyis a magyar demokratikus politikai intézményrendszer halálra ítélt voltáról tehát a politikai élet szereplő többféle okból és többféle módon nem vettek tudomást: volt, aki érdekből letagadta, miközben örült neki; volt, aki hiúságból vagy megszokásból nem akarta elhinni. A rendszer összeomlását senki sem tudta feltartóztatni; aki tudta volna, az nem akarta. Úgyhogy 2008 tavaszára össze is omlott. Nem a Fidesz bontotta le 2010-től.

Folytatása következik.

--------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.