Bárányvakság 4.

Abból a feltevésből indultam ki, hogy „a régió többi országában a politikai osztály – akár morálisan, akár szellemileg – fikarcnyival sem ér többet a magyarnál”. Gondoljuk meg, Szlovákiában ekkor Fico egy katasztrófakoalíció élén kormányzott, Lengyelországban Jarosław Kaczyński katasztrófakoalíciójától éppen csak sikerült megszabadulni, Csehországban Klaus volt az elnök, és sűrűn buktak a miniszterelnökök. Mégis, a többi visegrádi ország gazdasága szárnyalt, a baltiaké szintén, Románia felzárkózóban volt, a magyar gazdaság meg pangott. Amellett már akkor is feltűnt: „náluk akármilyen rossz a kormány, a civil társadalom, köszöni, jól van. Bízik a jövőben, és képes fölénnyel nézni politikusait. Magyarországon a közhangulat pocsék és pesszimista. Az emberek egy része úgy tekint a politikára, mintha élet-halál múlna rajta, más része pedig undorodik tőle.”

Úgy gondoltam: „Ha ugyanolyan vagy rosszabb emberi feltételek mellett máshol a politikai-gazdasági rendszer jobban működik, akkor nem a személyek tehetségtelensége vagy rosszakarata okozza a válságot, hanem az ok magában a rendszerben keresendő.”

Ez a rendszer az 1989-es nyár végi kompromisszumok eredményeként született ideiglenes megoldásként. Az 1989. őszi fejlemények még jobban megmerevítették időhöz kötött vonásait (a miniszterelnöki pozíció megerősödése a közvetlen elnökválasztás elvetésével, az alkotmánybíróság megerősödése az akkor hiányos legitimációjú parlamenthez képest). Az 1990-es Antall–Tölgyessy-paktummal működőképessé vált (addig az adótörvényekhez is kétharmados egyetértésre volt szükség).

Az akkor még igen nívós Alkotmánybíróság az első években főként az alapjogokkal foglalkozott, és kétségtelenül élhetőbbé tette a rendszert, de az átmenetinek szánt intézményi alapképleten nem változtatott, vagy egy kicsit rontott is. A lényeg mégiscsak az, hogy a 2007-ben fennálló rendszert 1989-ben tervezték meg, az akkori, szervezetileg nem demokratikus viszonyokra reagált, és olyan biztosítékokkal volt telepakolva, amelyek 2007-re rég értelmüket vesztették. A 2007-es elit viszont nemcsak hogy ragaszkodott ehhez a rendszerhez, de mást el se tudott képzelni.

„A rendszert nem lehet megjavítani, mert saját írott és íratlan szabályai nem teszik lehetővé a megjavítását. Magától robban le, mint egy gyártási hibás gép” – írtam, és így is lett: a következő év tavaszán megtartották a „szociális népszavazást”, a köztársaságnak befellegzett. Úgy képzeltem viszont, hogy az összeomláshoz teljesen elég a rendszer belső, dinamikus ellentmondása: a kényszerű konszenzust megkövetelő kétharmados szabály és a polarizálódást ellenállhatatlanul ösztönző választási rendszer kombinációja. Ideiglenes használatra tervezett és természetes élettartamánál jóval tovább működtetett szerkezet, amely szétveri saját magát.

Az emberi valóság azonban nem olyan egyszerű, mint egy gép. Nem gondoltam eléggé bele, hogy miért éppen az lett a két pólus, ami. A rövid élettartamúra tervezett, de lassan huszadik évéhez közeledő (azaz történelmi tartósságúaknak elfogadott) intézményrendszer alaphibái megmagyarázzák a végjáték lefolyását: A két politikai oldalon két nagy párt emelkedik ki, ezek. nem a parlamenti váltógazdálkodás szerinti békés, hanem polgárháborús viszonyban vannak egymással, és végül az egyik egyszer s mindenkorra legyőzi a másikat.

A gép mint metafora azonban nem magyarázza meg, hogy miért éppen ez a két pólus alakult ki. Élő dologról lévén szó, jobb a biológiai párhuzam: Mi lehet az a biom, ahol a zóon politikonnak, politikai állatnak pontosan ez a két faja emelkedik ki, hogy a végén csak egy csúcsragadozó maradjon a kisebb zsákmányállatok között.?

A továbbgondolásban a „szociális népszavazás” élménye segített. Emlékeztetőül: a 2008. március 9-i magyar országos népszavazás hivatalosan arról szólt, hogy legyen-e (pontosabban: ugye, ne legyen) kb. egy eurós orvosi vizitdíj, kórházi ápolási díj és felsőoktatási tandíj. A három kérdés olyasmi, amit amerikai angolul no-brainernek mondanak: az eldöntéséhez nem kell agytevékenység. „Akarsz fizetni? – Nem!”

Az egész bevallottan egy párt, a Fidesz akciója volt a kormány megbuktatására – ez szerencsésebb politikai rendszerű országokban a parlamenten belül történik. A tanulságos élmény nekem az volt, hogy a politikai kaszt többi tagja – minimális kivétellel – mennyire nem annak fogta föl, ami bevallottan volt, hanem normális demokratikus procedúrának.

Elméletiesebben nézve: népszavazást általában olyan vitatott, kivételesen fontos, tartós kihatású kérdésekről tartanak, amelyek nincsenek a napi kormányzáshoz kötve, úgyhogy a kormány, illetve a parlament úgy dönt: lemond a döntésről a nép javára. (Magyarországon mindig azt hozzák fel érvként e szabály megsértésére, hogy Svájcban nyakra-főre népszavazást tartanak mindenféléről. Kívánságra elmondom, mi a különbség Magyarország és Svájc politikai hagyománya és társadalmi feltételei között, és udvariasságból nem említem meg, hogy elsöprő többségű kamu népszavazásokkal diktátorok szeretik legitimálni a hatalmukat. Nem véletlenül döntöttek úgy a Német Szövetségi Köztársaságban – aminek politikai rendszerét oly sok minden másban igyekeztek másolni a 89-es magyarok –, hogy egy feltételezett új alkotmány jóváhagyásán és a szövetségi tartományok területének megváltoztatásán kívül semmiről nem lehet országos népszavazást tartani.)

Még pontosabban: a vizitdíj és a kórházi napidíj benne volt a kormány programjában, és a költségvetésben mint bevételi tétel szerepelt. Az Alkotmány tiltotta, hogy kormányprogramról, költségvetésről népszavazást tartsanak. Akik az Alkotmányt írták, még tudták, hogy piacgazdaságon alapuló demokráciában, rövid távon ez a központi kormányzás központi kérdése: az adott évben országosan mennyi adót szednek be, és mire költik. Erről a választott törvényhozás dönt – vagy a kormány kezdeményezésére, vagy – elnöki rendszerben – az esetleg más politikai nézetű végrehajtó hatalom és a törvényhozási többség alkujának, megegyezésének eredményeként. Ha nem így történik, nincs értelmük az országos választásoknak.

A Fidesz előrehozott választásokat akart, ehhez tekintette eszköznek a népszavazást, tiszta sor. A döbbenetes – megint csak számomra – a többi politikai erő magatartása volt. Az Alkotmánybíróság rendkívül nyakatekert „érveléssel” kimutatta, hogy a kormányprogram nem a kormány programja, hanem ürügy egy formális bizalmi szavazásra; és csupán attól, hogy valami benne van – mint tervezett bevétel – a választott parlament által megszavazott költségvetési törvényben, még nem tartozik a költségvetés fogalmába. Az előadó bíró, a mérsékelt konzervatívnak tartott, Sólyom Lászlóhoz közel álló Paczolay Péter pár hónappal később, már AB-elnöki kinevezése után úgy nyilatkozott, hogy „ellensége a népszavazásnak”, és „sokat marcangolta” magát, de az „alkotmány alapján egyszerűen nem lehetett más döntést hozni”. Ebben az állításában nem zavarta, hogy lehetett volna más döntést hozni, mindkét esetben volt kisebbségi különvélemény.

Az aktivizmusáról ismert Sólyom köztársasági elnök hallgatott, illetve helyeslően bólogatott, de hát mint az előző részben láttuk, ő a parlamentet le- és a közvetlen demokráciát felértékelő, akkor még párt nélküli irányzatot képviselte; most csak következetes volt.

A köztársaság veszte szempontjából érdekesebb a kormánypártok reakciója, azaz igazából annak hiánya. A Magyar Szocialista Pártból – noha pontosan látta, hogy a népszavazás: manipuláció, és nem a vizitdíjról, hanem az ő megbuktatásáról szól – az elemi politikai életösztön is hiányzott, egyetlen zokszó, a legcsekélyebb elvi kifogás nélkül belement a színjátékba, heves kampányba kezdett, sőt, Gyurcsány még hasonlóan pitiáner ellen-népszavazásokat is fontolgatott.

A magát liberálisnak valló SZDSZ, az Alkotmánybírósággal azonosított jogállamiság (Rechtsstaatlichkeit) és a „reformok” – valójában a szükséges reformok gyatra pótszerei – bűvöletében, ahelyett, hogy bojkottálta volna a piacgazdaságon alapuló képviseleti demokrácia végső szétverését, legitimálta azzal, hogy költséges és sületlen kampányba kezdett a „nem” mellett. Másfél év múlva gyakorlatilag már nem létezett. Bemattolta magát két lépésben.

Csak a magyar parlament – ki tudja, meddig – utolsó jobbközép pártja, a Dávid Ibolya vezette, kicsi MDF nevezte „cirkusznak” a cirkuszt, és tagadta meg, hogy részt vegyen benne. Hónapokon belül megkezdődött a brutális kinyírása.

Ha tehát az ember körülnézett Magyarországon, 2008 tavaszán, akkor azt látta, hogy a politikai osztály túlnyomó többsége vagy le akarja rombolni a szabad piacgazdaságon és szabad választásokon alapuló képviseleti demokráciát, vagy közömbös neki a sorsa, sőt örül a romlásának, vagy annyira ostoba politikailag, hogy észre sem veszi, mi történik. Azzal feltevésemmel tehát, hogy a magyar politikai osztály morálisan és szellemileg, összességében nem rosszabb minőségű a lengyelnél Lepperestül vagy a szlováknál Slotástul, le kellett számolnom. Igenis rosszabb minőségű. De miért?

A folytatásban próbálok válaszolni.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.