Bárányvakság 5. - avagy rossz kormány, rossz ellenzék

2008-ban vagyunk. A világtörténelem legbutább és legaljasabb országos népszavazását rendjén valónak találta az Alkotmánybíróság, és tökéletesen demokratikusnak tartották még azok a pártok is, amelyek ellen irányult. Ezek után a három kérdésre külön-külön több 3,3–3,4 millió „igen" szavazat érkezett. Több, mint amennyit 1990 óta bármilyen párt, pártszövetség vagy bármilyen népszavazási kérdés valaha kapott a magyar demokrácia történetében.

Ha ekkor tartják az országgyűlési választásokat, a Fidesz nem a mandátumok kétharmadát, hanem legalább a háromnegyedét szerzi meg. Namost ilyesmi nem szokott előfordulni demokráciában, békeidőben, olyan választási rendszerben, amely mégiscsak kompenzál valamit a vesztes javára. Ha feltételezzük, hogy pusztán a rossz kormányzás vezet ilyen vereséghez, akkor is oda lyukadunk ki, hogy rossz a rendszer. Normális demokráciában ugyanis vannak olyan biztosító mechanizmusok, amelyek nem engedik meg, hogy egy kormány ilyen tartósan ennyire rosszul kormányozzon, és ennek következtében még hatalmon ennyire népszerűtlen legyen. A helyzet nem fajulhat idáig, mert a kormány előbb megbukik.

Magyarországon viszont az egész választási és intézményrendszert úgy építették föl, hogy a kormány stabil legyen, és ezt megtetézték a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével: a miniszterelnök ellen bizalmatlansági indítvány csak az új miniszterelnök-jelölt megnevezésével adható be. Tehát két rendes időben megtartott választás között egy kormánypárt akármilyen népszerűtlenné válhat, vagy akármilyen válságba vezetheti az országot, megbukni csak úgy bukhat meg, ha koalícióban kormányoz, és koalíciós partnere átáll az ellenzékhez, ahogy az megtörtént Nyugat-Németországban, 1982-ben. Az előző részekben leírt, jellegzetesen magyar polarizáció azonban ezt lehetetlenné tette. (Párton belül miniszterelnököt cserélni könnyebb.)

Az SZDSZ az 1994–98-as ciklusban mindvégig fenntartott koalíció keserű tapasztalatai ellenére sem tudta máshol elképzelni a helyét, mint a baloldalon. Demszky Gábor hamar belebukott abba a próbálkozásába, hogy egyenlő távolságot tartson a két nagy párttól. Az a liberális párt, amely a nyolcvanas évek Demokratikus Ellenzéke leszármazottjának vallotta magát, kétely nélkül szövetkezett a szocialistákkal, akiknek kormányfőjelöltje, Medgyessy Péter az utolsó klasszikus pártállami kormányban, Grósz Károlyéban volt miniszterelnök-helyettes. Az a párt, amelyik szürkeállományára és a piacgazdaság iránti elkötelezettségére volt büszke, kétely nélkül megbízott abban a Medgyessyben, aki pénzügyminiszterként az 1989-es hazug, az országot az államcsőd szélére juttató költségvetésért felelt. (Ahogy megbízott 1996–98-ban is, amikor, ismét pénzügyminiszterként, megkezdte az ország újbóli eladósítását.)

Mikor pedig Medgyessyről közvetlenül a választási győzelem után kiderült, hogy a kommunista állambiztonság tisztje volt – pontosabban: nyilvánosságra került, hiszen a Fideszben is, a MIÉP-ben is, az MSZP-ben is épp elegen tudták –, az SZDSZ parlamenti frakciója máig tisztázatlan indokkal, de az Orbán gyors visszatérésétől való félelmében biztosan, úgy döntött, hogy feltételek nélkül benne marad a koalícióban. Az egyetlen olyan magyar pártról van szó, amelynek 1990-től kezdve szenvedéllyel vállalt ügye volt az állambiztonsági múlt feltárása.

Innentől a szociálliberális koalíciók politizálását az Orbántól való félelem határozta meg: annak érdekében kormányoztak nagyon rosszul, hogy Orbán ne jöjjön vissza. Ezt nevezte Gyurcsány az őszödi beszédben elkúrásnak. De már ez is a rendszer hibás voltát mutatja: a választóközönség óriási többsége olyasmit várt el a kormánytól, hogy azt csak rossz kormányzással lehetett teljesíteni. Ha jól kormányoznak, abba biztosan és nagyon belebuknak, és olyan politikai válság következik, amilyen 2006 őszén bekövetkezett.

Ha normális demokráciában egy miniszterelnök láthatóan nem tudja megvalósítani a programját, plusz olyan véres válságot idéz elő egy elhibázott lépésével, mint Gyurcsány Ferenc 2006-ban, akkor lemond. De Gyurcsány nem mondott le, egyrészt mert világos volt, hogy ha átadja a hatalmat a Fidesznek, akkor a magyar demokráciának az 1989-es formájában vége, és valamilyen más, tekintélyelvű rendszer jön helyette (ahogy hivatalosan vége is lett 2010 után), másrészt mert meggyőződése volt, hogy neki olyan reformokat kell bevezetnie, amelyeket a saját oldalán más nem fog helyette bevezetni.

Ezek után az egészségbiztosítási reformját a saját pártja herélte használhatatlanná, és a 2008-as népszavazással a maradék reménye is elveszett, hogy itt akármilyen szerény reformokat végrehajtson a kormány. Gyurcsány azonban még ekkor se mondott le. Talán azt remélte, hogy a 2005-6-oshoz hasonló ezer apró trükkel visszaszerezheti a választók nagy részének bizalmát (meg is kezdődött egy reformhelyettesítő, közérzetjavító program „Új Magyarország” néven), de közbejött a világválság.

Volt még valami, amit Gyurcsány megtehetett volna: a köztársaságot kezdettől mérgező állambiztonsági dezinformáció-tömeg feltárásával, leleplezésével (az érthetőség kedvéért hamisan leegyszerűsítve, hiszen sokkal összetettebb dologról van szó: a kommunista állambiztonság „ügynöklistáinak” nyilvánosságra hozásával) tisztább viszonyokat teremthetett volna egy működő rendszer megalapozásához. Ez ugyan nem javított volna közvetlenül és azonnal a gazdasági helyzeten, de az állampolgárok nem teljesen elvakított része tisztábban láthatta volna, miben él. Érthetőbb lett volna a népszavazásos összeomlástól a 2010-es választásokig tartó, vergődő időszak néhány legfontosabb, szörnyű, groteszk vagy egyszerűen csak felismerhetetlenné manipulált eseménye, mint a Gyurcsány lemondása utáni utódkeresés, a BKV-botrány és környéke, az UD Zrt.-ügy és nagyon nem utolsó sorban a romagyilkosság-sorozat.

Ám Gyurcsány Ferenc ehhez is a rá jellemző félszívvel állt hozzá: a Kenedi János vezette szakértői bizottság működését jóváhagyta – az átmenet utáni miniszterelnökök közül egyedül ő nem tartotta távol magától a kérdést –, ámde nem segítette. És amikor a bizottság publikálta jelentését, ő kisujját se mozdította, hogy a hálózati nyilvántartást és más fontos adatokat tartalmazó mágnesszalagok dekódolásából, egyáltalán, a dossziényilvánosságból legyen valami.

Így aztán – közvetlenül – a kormányoldal vaksága, gyávasága és hibái miatt a félelem önmagát teljesítette be: az SZDSZ megsemmisült, az MSZP olyan vereséget szenvedett, hogy abból már soha nem tud talpra állni, a harmadik köztársaság zokszó nélkül haladt a vég felé. Orbán visszatért, kétharmaddal majdnem-teljhatalmat szerzett.

Egy közvetítéssel, egy szinttel mélyebben annyi történt, hogy a nem húsz évre, nem tartós demokratikus működésre tervezett intézményrendszer jóval túlélte önmagát, és felmondta a szolgálatot.

De nemcsak a kormány volt olyan rossz minőségű, amilyen normális demokráciában nem lehetne, hanem az ellenzék is. Túl minden véres tisztességtelenségen, a Fidesz úgy arathatott elsöprő győzelmet a 2010-es választáson, hogy ellenzékiségének nyolc évében soha semmilyen hihető programja nem volt zagyva kívánságlistákon kívül. Ha a programnak nevezett dolgokat (Szent István-terv, 2006-os választási program, Jövőnk, Jövőkép) és a környező kampányokat meg a mindennapos „politikai kommunikációt” nézzük: a szélsőbal propaganda egyesült a kormányoldalra is átvitt szóbeli antikommunista propagandával, a piacgazdaság kötelességszerű – de minden számolást nélkülöző – elismerésével és a „neoliberalizmus” nevű fantom csepülésével. Mindez némi agrárromantikával keveredett, és az egészet átjárta az 1930-as éveket idéző etnonacionalizmus. Sem gazdasági, sem szociális tekintetben nem adott megoldást.

Mondom, hogyha 2008 derekán tartják a választásokat, a Fidesz ezzel a tisztességtelenséggel és ezzel a semmivel is fölényesebben győz, mint ahogy 2010-ben győzött. Közbejött azonban a válság. És a Jobbik képében a polarizált pártrendszer mítoszvilágába 2009 elején betört a valóság, színre lépett egy harmadik szereplő is.

Az ellenzék addig nem a valóságosan rossz kormányzás miatt támadta a kormányt, vagy legalábbis nem törődött a hibák és bűnök tényleges fontossági arányaival, hanem olyan bűnöket nagyított fel vagy konstruált, amelyek a lebutított közegben alkalmasak voltak támadási pontnak. A legártatlanabb, mert legpancserebb példa erre a 2006-os kampány jelszava: „Rosszabbul élünk, mint négy éve.”

De ugyanígy a kormányoldal is mitikus térben politizált, nem a szemmel látható tekintélyuralmi szándék, nem a szélsőbal retorika és nem az üres, fedezet nélküli antikommunizmus, nem a gazdasági képzelgések nyilvánvaló működésképtelensége miatt támadta a Fideszt, hanem azzal akarta lejáratni, hogy kollaborál a „jobboldali” radikális szélsőséggel. Medgyessy és főleg Gyurcsány kormányzása alatt periodikusan ismétlődtek a „kiálts megálljt az ordas eszméknek!” és az „eddig, ne tovább!” jelszavú kampányok. Lényegi mondandójuk az volt, hogy a Fidesz megtűri hátországában a szélsőséges elemeket, és főleg ez a baj vele (és ha nem tűrné meg, akkor ezek az elemek nem lennének). A nettó eredmény az lett, hogy nagyra nőtt egy magyar mércével is szélsőségesnek számító párt, s a Fidesz terveit is megzavarta.

Mi történt valójában? Nem az, hogy a magyar publikum hirtelen fogékonyabb lett az ordas eszmékre. Hanem, mondom, áttört a valóság. A valóságban a kormányzás sikerének legfőbb mutatója az életszínvonal. A magyar politikai kaszt is rendkívül provinciális, a politikai kaszt információival táplált választóközönség még inkább az. Attól még nem bukott volna meg a rendszer, hogy a magyar gazdaság állva maradt a többi visegrádi országéhoz vagy a balti államokéhoz képest. Ezt nagyon kevesen látták, még kevesebben hitték el.

Amint azonban a Központi Statisztikai Hivatal táblázatából kiderül, az egy főre jutó reáljövedelem 1990 után csak a Medgyessy- és a két Gyurcsány-kormány időszakában haladta meg az 1989-es szintet, pedig már az is válságidőszak volt. Hazug, eladósító, távlattalan, jövőromboló gazdaságpolitika árán haladhatta meg, de meghaladta. 2009-ben, a válság nyomán ismét az 1989-as szint közelében volt. 2010-ben már azt sem érte el. Ha beleszámítjuk az újgazdag réteg kiemelkedését, és azt, hogy a jövedelemnövekedés Budapesten, néhány jómódú szomszéd településen és nagyobb iparvárosban koncentrálódott, akkor csupán a számokból azt látjuk, amit úgyis tudunk: 2009-ben az ország területének nagy részén lényegesen rosszabbul éltek az emberek, mint húsz évvel korábban, az 1980-as évek végén. Ez papírforma szerint önmagában elég egy politikai rendszer megrendüléséhez.

A kormányoldal nem vetett számot kudarcának ezzel a súlyos bizonyítékával. A Fidesz úgy vélte, a vidék úgyis az övé. A Jobbik azonban megtalálta a rést, amelyen át behatolhat a „nagy” politikába, és mivel nem feszélyezte úgy a politikai korrektség, mint a Fideszt, nyíltan kimondta azt a tételt, amit a Fidesz csak kódolva merészelt: hogy „a magyar emberek” (= becsületes, vidéki, keresztény, etnikailag magyar emberek) rossz soráért „a kommunista és liberális bűnözőkön” kívül a külső etnikai ellenség (az orosz módra Izraelhez lojálisnak feltüntetett zsidók, de nemcsak ők) és a belső (a cigányok) felelősek. Ebben nincs semmi nácizmus: ősrégi, vulgáris politikai logika, melyen a magyar politikai közösség jobb korszakaiban felülemelkedett, máskor nem.

Eljutottunk tehát odáig, hogy az 1989-ben megalkotott politikai intézményrendszer összeomlása 2008–2010-ben szükségszerűen történt meg. Ami nem volt szükségszerű: hogy ezt a szükségszerűséget a résztvevők mennyire nem észlelték, sem a politikai kaszton belül, sem azon kívül. Ezt a lótuszevő bambaságot magyarázhatja valamennyire a polarizálódás egyfelől, a látszólagos békesség és „jogállamiság” másfelől. De 2009-re az is kiderült, hogy a politikai kaszt és a választóközönség roppant erejű, soha tisztességesen át nem gondolt történelmi tapasztalatok és zsigerivé vált ideológiák foglya. Mik ezek?

Válasz a folytatásban.

 

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.