Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka

Nem vége lesz, hanem vége van. Szinte mindenki úgy készült a választásokra, mintha eldőlne valami. Ha más nem, a szocialisták meglakolnak bűneikért és hibáikért, győz az igazság.

Volt egy nagy kivétel: a Fidesz, ez a párt ugyanis tudatosan cselekedett a magyar többpárti, kéviseleti, liberális demokrácia romba döntéséért, és elnöke, akiről pontosan lehetett tudni, hogy 2010 tavaszától miniszterelnökként mekkora hatalma lesz, teljesen nyíltan bejelentette Kötcsén, hogy mi a szándéka, sőt mit tart elkerülhetetlennek.

Kimondta: „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Ez nem a demokrácia nyugati szabványa, ez a klasszikus mexikói vagy modern közép-ázsiai modell, ahol ugyan működhetnek ellenzéki pártok, de – akármit hisznek magukról – csak alibiből. Ebben a politikai rendszerben ugyanis a véleményellentéteknek- és érdekütközéseknek nincs értelmük, sőt károsak, egy helyes ideológia van és egy közös nemzeti érdek, azt pedig egy centrális párt képviseli, amely se nem jobboldali, se nem baloldali – vagy pedig mindkettő, a megkülönböztetésnek az ilyen párt esetében nincs értelme.

Volt továbbá egy maroknyi, kevesekre ható szakértő, publicista, a politikai élet peremére szorított és szabályszerűen üldözött, eltökélten konzervatív politikus, aki látta, hogy mi zajlik. De különben mindenki – a Gyurcsányt nagyon nem szívelő köztársasági elnöktől Gyurcsányig, az MSZP legdörzsöltebb, legkorruptabb figuráitól az üdén friss zöldekig, az Alkotmánybíróság fennkölt jogtudós elnökétől a széthulló SZDSZ megannyi magára maradt értelmiségi hívéig – mintha valamilyen álomvilágban élt volna.

Mindenki harcolt a megszokott ellenségei, a „komcsik”, a „fasiszták”, a „neoliberálisok”, „az önmagát túlélt hatalmi elit”. a „pártcsatározásokba” bonyolódott, „nem megfelelő alkotmányos kultúrájú” hivatásos politikusok ellen, és senki sem állt ki a térre kiabálni, hogy „emberek, vége a demokráciának”, merthogy annak, amit 1989 óta demokráciaként ismertünk, valóban be volt jelentve a vége, és amit helyébe akartak állítani, arra alkalmazható ugyan a demokrácia valamilyen tág definíciója, de a világszerte alkalmazott – plurális, képviseleti, szabadelvű, ezen belül joguralmi – szabvány nem.

Hogy miért nem tudott a politikai közösség kilencvensok százaléka sehogy se kimozdulni ebből az álomvilágból? Az egyik közvetlen ok az volt, hogy a Fidesz nagyon jó hatásfokkal generálta ezt az álomvilágot, „sikeresen tematizálta a közbeszédet”. Kevés politológusi zsargonkifejezést utáltam ennyire: úgy állította be a cinikus, demokráciaromboló hazugságot, mintha a demokráciával összeegyeztethető, semleges politikatechnikai eszköz volna.

Arról, ami a választás előtti hónapokban a politika fő témájának látszott, utóbb sorra kiderült, hogy hazugság. Vagy kiderült volna, ha elegen figyelnek rá.

A ciklus során azt tekintették Gyurcsány fő bűnének, hogy 2006. október 23-án ő adott utasítást a véres rendőri atrocitásokra. Erről már akkoriban közölte Balog Zoltán témafelelős a Hírszerzőnek adott interjúban, hogy „összeesküvés-elmélet” (sajnos, a hirszerzo.hu szerverét lekapcsolták, nem tudom belinkelni az interjút). Ezt soha nem sikerült bizonyítani. Még 2010 után sem, amikor pedig minden eszköz rendelkezésre állt. Megmaradt összeesküvés-elméletnek. (És megkérdezhetjük, hogy ha nem így történt, akkor ki adott utasítást, vagy ki teremtette meg a feltételeit annak, hogy véres atrocitásokat kövessenek el.)

Az iszonyú romagyilkosság-sorozat nem rendítette meg az egymás álomvilágbeli öldöklésével foglalkozó politikai oldalakat. Senki nem mondta, hogy ahol ilyen történik, ott alapvető baj van a politikai rendszerrel és szereplőivel. Az ellenzék annyit tisztázott a tényekből, hogy a titkosszolgálat egy bizonyos ponttól kedve megakadályozhatta volna a további rémtetteket, de nem avatkozott be. Azonnal megkezdődött annak a konteónak a terjesztése, hogy a gyilkosságok a Gyurcsány-kormánynak álltak érdekében (hiszen ki mást szolgálhatnának a titkosszolgálatok?), így akart olyan légkört teremteni, ahol reménytelen politikai helyzetében lecsaphat az ellenzékre. A kormánynak sem a tényekre, sem a konteóra nem volt válasza. Évekkel később, az ítélet után valakik kinyitották az információcsapot, és kiderült, hogy a nemzetbiztonsági szervekben egyes személyek, csoportok igenis dolgozhattak a kormány ellen. Hogy valójában mi történt, az nem derült ki, mert a csapot sürgősen elzárták, megint várhatunk pár évet a következő információkig. Ha még valakit érdekelni fog.

Ugyanígy, amikor már nem volt politikai haszna, az érzékelési küszöb alá süllyedt a Sukoró-ügy, amely „a közbeszéd tematizálása” szempontjából eszményi projekt volt: hibátlan összesimult benne a Jobbik oroszos, Izrael-ellenes antiszemitizmusa (kevesen akarnak emlékezni rá, hogy a botrányt azokon a végeken robbantották ki), a Fidesz antikomcsizmusával és az LMP globalizációkritikus indulatával. Mondhatni, lefedte az ellenzéki spektrumot. Emberek börtönbe kerültek, de az a vád, hogy az ingatlancsere 1,3 milliárd forintos kárt okozott az államnak (az adófizetőknek), az ügyészség szellemi tulajdona maradt, egyetlen tanú sem ismerte el, s az ötödik évben egy alkotmánybírósági döntés nyomán visszakerült a Fővárosi Törvényszékre. Az a tétel pedig, hogy a „bűncselekmény” a kormány és személy szerint Gyurcsány utasítására történt volna, hamar összeomlott, pedig kormánybiztostól származott.

Amikor már semmi tétje nem volt, az is kiderült, hogy hamis volt a szintén igen nyúlóssá lett BKV-per koronatanújának vallomása. Igen, az, amelyik bevezette a köznyelvbe a nokiásdoboz fogalmát.

A politikai közösség túlnyomó többsége tehát a politikai valóság legfontosabb, átfogó ténye, a demokrácia összeomlása helyett a valóság e célra manipulált elemeivel foglalkozott. Egy szinttel mélyebben: azért nem foglalkoztak a plurális, képviseleti, szabadelvű demokrácia összeomlásával, mert a túlnyomó többség az ilyen demokrácia hiányát nem érezte igazi veszteségnek. A liberalizmus kimerült a jogállam, sőt „jogállamiság” (ezzel a hipergermanizmussal fordítják magyarra a joguralmat) sérelmeinek felhánytorgatásában, a másik két elv pedig senkinek sem volt szívügye.

Ami a pluralizmust illeti, már csak azért sem volt szívügy, mert ahhoz legalább két erős, demokratikus politikai tömb kell, egy jobbközép és egy balközép. A magyar politikai kasztban – és a választóközönségben – viszont kilencvensok százalékos konszenzus uralkodott, miszerint Magyarországon nincs szükség olyan jobbközép pártra, amilyen Közép-Európa többi országában az idő nagy részében kormányzott. Sőt, lehetetlen és helytelen, hogy ilyen pártok szektánál nagyobb méretben létezzenek. Ezt nevezte Gál Zsolt teljes joggal Magyarország tragédiájának: soha nem jutottak tartósan szóhoz olyan pártok és politikusok, amelyek és akik „piacbarát nézeteket és politikát képviselnek: támogatják az állami kiadások féken tartását, az adóterhek csökkentését, a vállalkozóbarát környezet megteremtését, a privatizációt, a személyes felelősséget pedig előbbre helyezik az állami szolidaritásnál”.

A tervezett üzemideje után önmagát lebontó politikai intézményrendszer, a nyugati szabvány szerinti demokrácia hiánya – és ennek a hiánynak a nem érzékelése – után tehát újabb hungarikumhoz érkeztünk: az erős jobbközép vagy liberális konzervatív párt hiányához. Mi az oka, hogy Magyarország ebben is magányos a térségben?

Kétségtelen, hogy hozzájárult a demagógiának és gazdaságpolitikai felelőtlenségnek kedvező választási rendszer meg az a tény, hogy két választás között akármilyen rosszul kormányzott egy párt, nem veszíthette el a hatalmát. De ez még mindig nem magyarázza, hogy miért szorult margóra csakis Magyarországon a posztkommunista Európa két legerősebb irányzata közül az egyik.

Társadalmi oka nemigen lehet, mert az 1989-ben örökölt társadalomszerkezet alapjában véve nem különbözött a többi országétól, nem volt nyugati jellegű. Van köze a magyar átmenet sajátos forgatókönyvéhez, mármint ahhoz, hogy a kapitalizmus megalapozását már a kommunista diktatúra idején megkezdték, de ebből még nem következnék egyenesen a konzervatív-liberális, piacbarát elvek népszerűtlensége.

Mélyebb oka van, éspedig, szerintem, végső soron, a magyar nép két meghatározó XX. századi politikai élménye: Trianon és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés. Mindkettő egyedi tapasztalat a térségben; és Magyarországon, 1989 után vagy az egyik politikai oldal nem volt hajlandó tudomást venni róluk, vagy egyik sem. A liberális-konzervatív értékrend ellen elemi erővel hatott a történelmi és politikai emlékezetbe ivódott mindkét tapasztalat. És máshol ilyen nincs.

Folytatása következik.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.