Két tézis az új baloldalért
Majdnem egy hónapnyi távolság kellett ahhoz, hogy a magyarországi választási eredményekkel kapcsolatos cikkek között többségbe kerüljenek azok, amik – legalábbis szerintem – valódi elemzői értéket képviselnek. Az „ugyehogymegmondtam”, a „na mire kellett az ellenzéki összefogás???”, a „Fodor Gábor”, „Kálmán Olga vs Schiffer András” és az ehhez hasonló mémek végre elkezdtek fakulni, és a felszínre jöttek azok a témák amikkel most, a ciklus elején érdemes foglalkozni: azok az ideológiai, vagy ha úgy tetszik stratégiai szintű problémák, amik négy éves távlatban határozhatják meg a politika képét. Ezek közül most a baloldal megújulásának szempontjából szerintem két leginkább fontossal foglalkoznék, inkább csak rájuk irányítva a figyelmet mint „végigelemezve” őket.
Az első ezek közül az a tény, hogy az Orbán-elit sorozatban második kétharmada gyakorlatilag biztossá teszi, hogy Magyarországon valóban új rendszer épül ki. Az előző ciklus közepén arról beszélgettünk sokan: hogyan lehet majd az orbáni átszervezések problémás elemeit kiiktatni a rendszerből azon intézményi változások mellett (leépített ellenőrző szervek, a megmaradtakban fideszes pártkatonák hosszú távú mandátumokkal) amiket a kormányzat oda beépített. Ez a kérdés mára teljesen okafogyottá vált. Mire leghamarabb kormányváltásra kerülhet sor – 2018, ha egyáltalán – addigra ezek az intézményi változások befagynak, megszokottá válnak. Hogy csak egy ikonikusat (és nem túl fontosat) emeljek ki, 2018 (vagy egy későbbi 20XX) után aligha lehet és érdemes a Moszkva teret visszanevezni arra, ami volt. De ez a megfogható példa, ami a status quo normává válására próbált rámutatni, analóg azokkal az intézményi, szervezeti, viselkedési, kulturális és normative változásokkal, amit Orbánék az első ciklusban életbe léptettek. Teljes erőbedobással szerveztek át alrendszereket, a létező ellenálást letörték, vagy pedig triviálissá tették (á, megint a pesti értelmiség!). Miközben ezek a változások most egy további minimum négy év alatt befagynak, várhatóan most sem egy konszolidációs időszak következik, hanem – ha lehet hinni az itt-ott megjelenő, fideszközeli sikerjelentéseknek – a további, Orbán és emberei által „posztszocialistának” látott alrendszerek hasonlóan metodikus, teljes és kompromisszumok nélküli átszervezése. Magyarország 2018-ban már Orbán Magyarországa lesz, akár tetszik ez a baloldalnak (vagy jelen sorok szerzőjének), akár nem. A kérdés innentől nem az, hogy „nem tetszik a rendszer”, vagy hogy hogyan dönthető meg a rendszer, hanem hogy hogyan lehet sikeresnek lenni politikailag ebben a rendszerben és hogy hogyan lehet jobban működtetni ezt a rendszert, rámutatni a gyenge pontjaira és feljavítani azokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere leváltotta a régi köztársaságot, és a szavazók szerintem többségének akaratából – legalább azt gondolom, hogy a 44%-nyi fideszes voks mellett a jobbikosoknak is van egy jelentős része, akinek ez a rendszer jobban tetszik az előzőnél – ez a változás tartóssá vált.
A második téma a baloldal és a baloldaliság jövője, amiről például Győry Csaba ír – jól – a Dinamó blogon. Az idézett bejegyzés számomra legfontosabb pontja, hogy a baloldali politikának újra kell teremtenie a kapcsolódási pontjait a szavazói tömegekkel. Részemről viszont azt gondolom, hogy egyetlen kapcsolódási pont van, ami igazán fontos: ez pedig a jelenleg a létbiztonsági. Ezt még véletlenül sem a szociális populizmus melletti érvnek szánom, sokkal inkább arról van szó: Magyarországon a baloldal akkor fog választásokat nyerni, ha az általa elsősorban megszólítható, alsó- és középosztálybeli tömegek számára igazolni tudja majd, hogy jobb, a gyakorlatban mikrószinten véghez is vitt víziója van a szociális biztonság meg- (újra)teremtéséről Magyarországon. Ha ez bizonyítást nyer, onnantól a mai magyar baloldal kulcsfontosságú szimbolikus ideológiai értékei – az antifasizmustól az EU-pozitivizmusig, hogy csak két Győry által kiemelt témát említsek – legitimációt nyernek. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: ahogy 2014-ben nagyon kevesen voltak, akik az antifasiszta retorika miatt nem szavaztak a magyar baloldalra, 2018-ban még annyian sem lesznek, akik annak feladása miatt fognak oda voksolni. Ezek az ideológiai elemek – persze számomra kulcsfontosságúak, és gondolom a kedves olvasónak is, ha már egyszer politikai elemzést olvas – a ma Magyarországán csak a felépítményt jelentik a gazdasági, egzisztenciális kérdések talapzatán. Arról lehet vitatkozni, hogy mennyire objektív dologról van szó (hogy ténylegesen ennyire rosszul állnak-e a tömegek, vagy pedig inkább érzékelési kérdés a dolog – jómagam az első felé hajlok), de hogy következményeiben valós dologról, az szinte biztos.
Ebben a két elemben látom tehát a baloldali megújulás stratégiai alapzatát: megbarátkozás a megváltozott rendszerben való létezés kényszerével, valamint a választói bázis gazdaságpolitikai bizalmának újrateremtése. A többi – a felépítmény – ugyan fontos, de csak ezen lépések megvalósulása után nyernek értelmet, válnak győzelmi potenciállá. Bár kérdéses, hogy ebben a ciklusban lesz-e olyan politikai erő, aki ezen belátásokhoz el akar és el tud jutni – beszélni szabad és kell róluk. Ezen sorokat egy ilyen, szükségszerűen diffúz, fokozatos, elnyúló vita egyik nyitányának szánom.
