Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár

A rendszerváltásról mennyire nem veszi tudomásul senki: hungarikum, egyedi, hazai találmány.

A magyar politikai közbeszéd provincializmusára jellemző, hogy központi fogalmáról, a rendszerváltásról mennyire nem veszi tudomásul senki: hungarikum, egyedi, hazai találmány. Tehát amit jelöl, az is egyedien magyar eseménysor. (Az angol kifejezés, amire tudós szövegekben fordítani szokták, vagyis a régime change, évekkel később, Clinton elnöksége alatt terjedt el Amerikában, és Irakra vonatkozott, nem a mi térségünkre.)

De jellemző az is, hogy ennek a kulcsfogalomnak még csak egyezményes jelentése sincs. Nem értenek rajta forradalmat, mivel a változást nem a fellázadó tömeg kényszerítette ki, és többnyire azt a folyamatot sem, amit a nemzetközi szakirodalom az 1989 utáni Közép-Európáról szólva átmenetnek nevez.

Romsics Ignác rendszerváltás-meghatározását idézem, ez ugyanaz, mint a nemzetközileg elfogadott „átmenet”, de Magyarországon csak egy kisebbség fogadja el :  „[A]z egypárti diktatúrákat többpárti demokráciák, az állami és társadalmi tulajdonra épülő tervgazdaságokat pedig döntően magántulajdonra épülő piacgazdaságok váltják fel. A belső átalakulás legtöbb esetben az egyes államok szuverenitásának visszanyerésével, azaz függetlenné válásával járt együtt.”

Ebből a fogalom magyarországi használóinak többsége a piacgazdasági (kapitalista) átmenetet nem szokta beleérteni a rendszerváltásba. Nem tekintik a folyamat ugyanolyan szerves, ugyanolyan fontos és ugyanolyan szükséges részének, mint a kommunista diktatúra megszüntetését. Magyarország tehát ebben kivétel a térség legtöbb államához képest.

A függetlenné válás az érintett országok esetében nemcsak azt jelentette, hogy kiszabadultak a szovjet-orosz függőségből, hanem azt is, hogy a keleti kapcsolatrendszert nyugati váltotta föl. A magyar külkapcsolatokban – egyedül a térség államai között – manapság ezzel ellentétes folyamat zajlik. (Második kivétel.)

És végül: a többpárti demokrácia eltűnt a kívánatos rendszer hivatalosan elismert alkotóelemei közül. Mint tudjuk, centrális erőtér van. Az 1989-es, a Fidesz-propaganda szerint kommunista Alkotmány preambulumában még ez volt: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való átmenet”. A 2011-es Alaptörvényből nemcsak a piacgazdaság hiányzik, de a többpártrendszert sem említik az alapszövegben, csak abban az MSZP mint jogutód felelősségét kimondó, alkotmányjogilag abszurd „átmeneti rendelkezésben”, amit később kénytelenek voltak beemelni a főszövegbe. És ott is csak az 1945 utáni „többpárti kísérletről” van szó. A plurális parlamenti demokrácia Magyarországon ma nem alkotmányos érték. (Harmadik kivétel.)

Magyarország gazdaságának szánalmas állapota (a többi országéhoz képest), parlamenti demokráciájának bénasága (a többi országéhoz képest) és megvetettsége a nemzetközi politikában (a többi országhoz képest) jól mutatja, hová vezet, ha egy közép-európai ország politikai életében ezeket az értékeket másodlagosnak tartják.

Félreértés ne essék, nem csupán a mostani kormányt szidom. A 2002 utáni szocialista vezetésű kabinetek sem voltak képesek úgy kormányozni, mintha itt kapitalizmus volna. Amit a fideszes és balos kritikusok neoliberalizmusnak neveznek, az kétségbeesett kísérletezés volt a tényleges piacbarát reformok elkerülésére. Hogy mennyire nem tartottál fontosnak a többpárti képviseleti demokráciát a kétharmaddal agyonbiztosított, speciálisan magyar „jogállamisághoz” képest, arról már több részben írtam. A magyar diplomácia leépülése sem a második Orbán-kormánnyal kezdődött.

És nemcsak a kormányokat szidom. Főleg 2000 után a mindenkori ellenzék sem az ország javát szolgáló kül-, bel- és gazdaságpolitikát kérte számon a kormánytól, hanem valami egészen mást. Sem a 2002 előtti baloldal ellenzék sem ment a szomszédba szociális demagógiáért és „jön a farkas,  jön a farkas!”-típusú fasisztázásért, sem a 2002 és 2010 közötti ellenzék szociális és nacionalista demagógiáért.

Mi az oka, hogy – egyedül a régióban – sem a kormányok, sem az ellenzéki erők nem teljesítették hivatásukat? Abból indultam ki, hogy ez nem lehet valami genetikus átok vagy statisztikai kilengés. A magyar politikai elit – összességében – nem lehet merő véletlen folytán butább és jellemtelenebb a többi országénál. Hanem a rosszabb minősége mögött az van, hogy a politikai kaszt és a választóközönség roppant erejű, soha tisztességesen át nem gondolt történelmi tapasztalatok és zsigerivé vált ideológiák foglya lett. És ebből a folyamatból a torz politikai intézményrendszerben nem volt kiút. A pártok, ha fenn akartak maradni, csak olyan ideológiát választhattak, aminek tömeges szavazópiaca van.

Ezek az ideológiák a történelmi tapasztalatokból erednek, vagy azokra válaszolnak. A magyar nép két meghatározó XX. századi politikai élménye: Trianon és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés. Mindkettő egyedi a régióban, és mindkét – a politikai kultúrába ivódott – élmény a szabad piacgazdaság elfogadása ellen, a pluralista, liberális képviseleti demokrácia és az ország érdekében folytatott külpolitika ellen dolgozik.

Trianon első lépésben azért egyedi, mert ez volt az egyetlen eset az orosz és a német birodalom közötti térségben, hogy a nemzeti függetlenség elnyerése a legnagyobb – ráadásul visszafordíthatatlannak bizonyuló – nemzeti katasztrófával társult. Ugyanilyen tragikus kihatású volt a magyar politikai közösség zömének válasza. Azt, ami az egész nyugati világban válságba jutott – a liberalizmust és vele az államtól független kapitalizmust, a vélemények és érdekek pluralitásán alapuló demokráciát, a befogadó, nem etnikai nemzetfelfogást – Magyarországon egyenesen a katasztrófa okának tekintették. Ez a reflex kitörölhetetlenül bevésődött a középosztály nagy részébe, és már húsz év múlva a szó szoros értelmében öngyilkos külpolitikához vezetett. Egyébként öngyilkos bel- és gazdaságpolitikához is, de erről máskor.

A Kádár-kori életszínvonal-emelkedés azért egyedi, mert a többi országban a diktatúra és az államszocialista gazdasági rendszer vagy érzékelhető lemaradást hozott (Csehszlovákia, Kelet-Németország), vagy néhány – viszonylag – jobb év után a nyomorba és véres elnyomásba való visszazuhanást (Lengyelország, Románia). Magyarországon viszont az a tény, hogy a reáljövedelem harminc év alatt – szinte folyamatosan – csaknem háromszorosára emelkedett, és az ország nagyobbik része kiemelkedett a történelmi nyomorból, azt az illúziót keltette, hogy ez megvalósítható, „okos” birodalmi függésben, demokrácia és kapitalizmus nélkül is. Ez a reflex kitörölhetetlenül bevésődött a népesség óriási többségébe, és a következő rendszerben jobb gazdaságpolitika helyett önsorsrontó bel- és gazdaságpolitikához vezetett; mostanra önsorsrontó külpolitikához is.

Mindkettő, Trianon és a kádárizmus úgy határozza meg a magyarországi politizálást, hogy a politikai kaszt egyik fele sem hajlandó egyiket sem ténynek elfogadni, olyan rossz történelmi adottságnak, amivel szembe kell nézni, amit „a hozzáértő nép okos gyülekezetében” tisztázni kellene, hogy kormány és ellenzék azzal foglalkozhasson, ami a dolga: az ország javát szolgáló politikával.

Ehelyett a politikai kaszt különféle irányzatai – a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében – azt feltételezik, hogy a hozzá nem értő nép hülye gyülekezetét szolgálják ki, ezzel valóban butítva a népet és benne saját magukat.

Trianon és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés nem átgondolandó, masszív történelmi örökség – hanem vagy nem létezik mint valóságos hatóerő, csak mint az ellenfél rögeszméje (Trianon a „baloldal” számára); vagy mindennél erősebb, mindent felülbíráló hatóerő, aminél semmi sem valóságosabb (Trianon a „jobboldal” számára). Vagy abszolút rossz (Kádár-kor a retorikában); vagy abszolút jó (Kádár-kor a gyakorlati politikában). Akár így, akár úgy, mindkettő olyan tényező, amitől nem lehet, nem érdemes, vagy – a szereplők szemszögéből – nem szabad a Közép-Európában normálisnak számító kül-, bel- és gazdaságpolitikát folytatni vagy követelni. Ezért olyan a politizálás színvonala, amilyen.

Részletek a folytatásban.

 

Előzmények:  Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5., Bárányvakság 6.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.