Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon

Az előző rész tartalmából: A magyar demokrácia nem 2014-ben és nem is 2010-ben roppant meg, a rég elavult és önmagát leromboló magyar politikai intézményrendszerben nagyjából 2000 után sem a kormányok, se az ellenzéki erők nem teljesítették demokratikus hivatásukat.

Akadtak kivételek, tisztelet nekik; de ez volt a szabály: Nem folytattak az ország érdekeit szolgáló gazdaságpolitikát. A belpolitikában nem úgy beszéltek és nem úgy cselekedtek, mint akiknek a plurális képviseleti demokrácia a legfőbb érték. És végül: egyre inkább amatőr, irracionális, az országra káros volt a külpolitikájuk.

Szerintem ennek az intézményrendszer csődjén túl a végső – közvetett – oka az, hogy a magyar politikai közösségnek két fő XX. századi politikai-történelmi tapasztalata van: Trianon és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés. A nagy többség számára vagy ez, vagy az, vagy mindkettő fontosabb lélektanilag, mint a jelenbeli gazdasági gyarapodás, a világszabványnak megfelelő demokrácia és az országnak használó külpolitika, pontosabban ezek hiánya. A pártok pedig Trianon hatásának és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedésnek az ismeretében beszélnek és cselekszenek, de nem e kettőnek a tudatában.

Úgy értem, miközben ez a két téma vezérli a magyar politikát, a magyar politikai életben tilos gondolkodni róluk, nem szabad mint tényekkel számot vetni velük, és levonni a következtetéseket: hogyan lehetne ilyen adottságokkal a föntebb leírt demokratikus szabványnak megfelelően politizálni. Hanem átoknak fogják mindkettőt, amiről vagy nem szabad beszélni, vagy csak egyvalamit lehet mondani, azt is ritkán. Ily módon nem is lehet túllépni rajtuk.

A politikusi nemgondolkodás a trianoni katasztrófa és a Kádár-kori hamis jóvilág közötti áthidaló korszak örökségére is érvényes. Vagyis az első bécsi döntéstől (1938) Kádár berendezkedéséig (1957-58) terjedő két évtizedre, azzal a különbséggel, hogy erről nagyon is sokat beszélnek. Valahányszor arról volt szó, hogy milyen legyen (vagy milyen ne legyen) az 1989 és 2010 közötti magyar demokrácia, szinte mindig ennek az időszaknak az eseményeire hivatkoztak mint követendő vagy elrettentő példára. Sohasem Trianonra, pontosabban az 1938 előtti évtizedek Trianon-reakcióira, és nem is a nyomorból való 1957 utáni, tömeges kiemelkedésre.

Itt – egy kicsit – virtuális kamikaze leszek.

Ha azt mondom, hogy a magyar politikai intézményrendszert az alapító atyák néhány átmeneti évre tervezték, arra az időre, amíg a demokratikusan megválasztott új parlament el nem fogadja a végleges alkotmányt, úgyhogy a Horn-kormány alkotmányozási kísérletének kudarca után diszfunkcionális lett; és ezen nem segített sem az ideológiai csiszolgatás, sem az, hogy az Alkotmánybíróság példásan szabályozott néhány alapjogot (tehát nem az alapintézményeket) – nos, akkor száraz tényekről beszélek, mondhatnám, politikai matematikáról. Általában nem jutok el odáig, hogy ezzel a száraz elemzéssel bárkit fölidegesítsek.

Ha viszont Trianon vagy a Kádár-kor – vagy az átvezető időszakból valamelyik fordulópont: 1944, 1945, 1956 – kerül szóba, ott nincs tény, nincs matematika, csak érzelem van, indulat és kategorikus ítélkezés. „Bal”- és „jobb”-oldali dogmák vannak, és aki ezeket megsérti, felvilágosodás ide, liberalizmus oda, jó eséllyel úgy jár, civilizációs változásokat beleszámítva, ahogy az eretnekek szoktak.

Pedig éppen az a lényeg, hogy nem történelmi, avagy „emlékezetpolitikai” dolgokban kellene egyetértésre jutni, hanem a demokrácia – pontosabban: a plurális, képviseleti, liberális demokráciában élő nemzet alapértékeiben. Mely utóbbiak közül az egyik például nem engedi meg semmilyen történelmi dolog korszak, kormányzat, politika vagy esemény államilag kötelező értékelését, az előírt konszenzust, hacsak nem bűncselekményről van szó. Azaz a demokratikus kibontakozás érdekében – vagyis pontosan azért, hogy kormány és ellenzék a nemzet érdekében tevékenykedhessen a demokrácia szabályai szerint – el kellene szakadni a történelmi dogmáktól.

Nézzük először Trianont („Trianon” persze rövidítés: Magyarország és a külvilág viszonyában a padovai fegyverszünettel kezdődő és a békeszerződéssel véget érő eseménysorozat).

A jelenlegi magyar „jobboldal” ideológiája helyi értéken az antikommunizmus: bárkit képesek lebolsizni ötvenhatos hőstől IMF-főigazgatóig, ha a számukra ellenséges oldalon áll (és bárkit képesek rendes antikommunistának elfogadni volt KB-titkártól KGB-ügynökig, ha az ő oldalukon). Tartalmilag azonban a vezérlő eszme a Trianontól meghatározott sajátos magyar nacionalizmus.

A jobboldal szót azért tettem idézőjelbe, mert azokra az erőkre, amelyeket Magyarországon a közbeszéd ide sorol, a teljes politikai promiszkuitás jellemző. Ha kell, szélsőbalról támadják a baloldali kormányt akkor is, ha esztelenül osztogat, és akkor is, ha bátortalanul próbál visszavenni valamit az osztogatásból. Ha kell, zöldebbek a zöldebbnél. Ha kell, keresztényebbek a kereszténydemokratáknál. A lényeg, hogy 2010-re – ettől az évtől kezdve már nem kellett legyőzni semmilyen politikai ellenfelet – a „jobboldal” politikája lecsupaszodott a nacionalizmusra.

Bár a Fideszt külföldi kommentátorok gyakran – tévesen – jobbközépnek nevezik, és idehaza is sokan, kényelmességből, jobboldalinak, nincs köze sem ahhoz, amit a világban jobboldalinak mondanak (kevés adó, kis állam, kedvezés a nagy magánvállalkozásoknak); sem az Európai Néppárt 2012-es alapprogramjában summázott, a felvilágosodás, a liberalizmus, a szolidaritás értékeit beépítő modern kereszténydemokráciához. Orbán nem is fárasztja magát azzal, hogy pártját jobboldalinak mondja; egyáltalán, semmilyen oldalinak. Szerinte ez a közép, amitől jobbra és balra csak szélsőségek vannak.

Plurális demokráciában ez képtelenség, abban ugyanis a pártok, koalíciók mind valamit képviselnek, hol az egyik irányzat kerekedik felül, hol a másik. A közép minden adott pillanatban üres.

De nem Magyarországon, ahol a trianonizált nacionalizmus mindent felülbírál, jobb- és baloldaliságot egyaránt Még az ország érdekeit szolgáló külpolitikát is, pedig arról még többpártrendszerekben is nagyjából konszenzus szokott lenni. (Nem tűnt fel, hogy a 2014-ben is Trianonra reagáló „nemzetpolitika”, aminek elvben a magyar diplomácia csak szolgálóleánya, mennyire speciálisan magyar kifejezés?) Felülbírálja a piacpárti, növekedésserkentő gazdaságpolitikát egyfelől, a szolidaritást és az egyenlőség elvét másfelől – az őrült adórendszertől a rezsicsökkentésen át a hangsúlyozottan magyar oligarcharéteg felnövesztéséig minden levezethető a Trianon-kóros magyar nacionalizmusból.

A politikai választóvonal nem a politikai jobb- és baloldal, hanem a nemzet és ellenségei között húzódik, a nemzethez pedig az tartozik, akinek fáj Trianon. Vagy ahogy a nemzet guruja, Drábik János precízen és egy fokkal diplomatikusabban megfogalmazta minden fideszista és jobbikos troll alapvelvét: Akinek nem fáj Trianon, azt érzelmileg és tudatilag nem lehet teljes értékű magyarnak tekinteni. A baloldallal nem az a baj, hogy, mondjuk, túl sok adót szed be és túlságosan sokat költekezik, ésszerűtlen gazdaságpolitikát folytat – a „nemzeti oldal” 2002 és 2010 között szélsőbalról támadta a baloldali kormányokat, és még ésszerűtlenebb gazdaságpolitikát követelt. Hanem az a baj vele, hogy „nincs hazája”, „hazaáruló”, „idegenszívű”, „ráront nemzetére” stb. Magyar nacionalista szemszögből nézve ettől baloldal.

Másfelől a baloldaliak – nemcsak az MSZP, hanem a kádárista örökséggel szemben sokkal kritikusabb, de alapvetően baloldali érzelmű liberálisok, sőt az előbbi két csoportot utáló s ezért magukat középutasnak tartó posztmodern zöld balosok is – mélyen érzéketlenek az általuk jobboldalinak tartott Fidesz-KDNP (és a Jobbik) Trianon-központú nacionalista lényegére.

Annyit érzékelnek, hogy a „jobboldalnak” ez az ügy valamiért fontos, de vagy a „szimbolikus” politika tárgyának és az „igazi” politikához képest mellékes, érzelmi-alapjogi-kulturális kérdésnek tekintik, vagy valamiféle betegségnek, atavizmusnak, félrevezető propaganda termékének. Amiből az elkerülhetetlen haladásnak, antinacionalista felvilágosodásnak köszönhetően a most még hívő tömegek egyszer majd kigyógyulnak.

Nem tudják feltételezni, hogy a politikában lehet valami fontosabb, mondjuk, a gazdasági fejlődésnél, az alkotmányos alapjogoknál vagy a világpolitikai jó oldalhoz tartozásnál. Pontosabban: rosszindulatú beavatkozás nélkül nem tartják lehetségesnek, hogy miközben Magyarországon formailag demokrácia van és piacgazdaság, s az ország – beteljesült a sok évszázados vágyálom! – a nagy nyugati integrációkhoz tartozik, szervezetileg a Nyugat védett része, csaknem száz évvel Trianon után létezhessenek olyan tisztán nemzeti kérdések, amelyek felülbírálják a demokratikus politika világszabvány szerinti céljait és eszközeit.

Miért is nem lehetséges?

Mert – mondják – „Trianon a múlté”. Dehát hogyan lehetne a múlté, ha a feldolgozása elmaradt? A baloldal úgy képzeli, hogy az eltelt 94 évben valahogyan feldolgozódott. De valójában az, aki a politikai közösségből feldolgozhatta volna, vagy nem akarta, vagy nem volt lehetősége rá. Ha nem utálnám a kifejezést, azt írnám, hogy „elmaradt a kibeszélése”. Mindenesetre a politikai életben nem beszéltek róla, csak hallgattak, üvöltöztek vagy szavaltak.

Hogy miért maradt el? Első fokon azért, mert nem értették. Eleve nincs olyan politikai nemzet, amelyik trauma nélkül, fájdalommentesen, lelki egészségének megőrzésével elviselné, ha elveszíti lakosságának 58, területének 67 százalékát (Horvát-Szlavónországot nem számítva), s olyan kulturális nemzet, amely rémület nélkül nyugtázná, hogy minden tíz tagja közül három egyik napról a másikra valamilyen más – többé-kevésbé ellenséges – állam fennhatósága alá kerül. De ráadásul hiányoztak azok a fogalmi keretek is, amelyekkel a magyar politikai közösség ezt a változást értelmezhette volna.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: mivel a Kárpát-medencében a magyar állam alapításától fogva folyamatosan magyar állam(ok) volt(ak), ezt elrendeltetésnek látták (semmi sem bizonyította, hogy másképp is lehet), nem tudták értelmezni azt a helyzetet, amikor nincs így. Még inkább érthetetlenné tette a csapást, hogy a Kárpát-medencében megjelenő államok közül Csehszlovákia két évvel korábban, 1918 nyarán nem is létezett, Szerbia a Központi Hatalmak megszállása alatt volt, Románia pedig legyőzött országként megalázó békefeltételeket fogadott el. Egyszerűen nem létezett olyan történelmi tapasztalat, olyan precedens, amely magyarázhatta volna, hogy miután súlyos áldozatokkal végigharcoltunk és megnyertnek – vagy legalábbis tisztességes békével lezárhatónak – láttunk egy háborút, korábban nem létező vagy legyőzöttnek tekintett államok foszthatják meg a magyar államot öröknek hitt területeitől és a magyar nép nagy részétől.

De Trianon nemcsak a magyar állam öröknek hitt fizikai kereteit zúzta szét, hanem a magyar etnikai felsőbbségtudatot is maradandóan megsebezte. A magyar nacionalizmusnak ez az eleme nem "ezeréves", hanem magával a nacionalizmussal egykorú, azzal együtt született újkori fejlemény, a XVIII. század végére szilárdult meg. A nemesség hungarus öntudata korábban etnikailag semleges volt. Ekkorra viszont a politikai-gazdasági vezető kasztnak – a nemességnek – meggyőződésévé vált, hogy a honfoglalás óta fennálló természetes határok között a magyar etnikum, azaz politikailag a magyar etnikumú nemesség részben egyedi államalkotó tehetségénél, részben ázsiai eredetű harcosi (hun, szittya, mondhatnánk, ksátrija) erényeinél fogva magasabb rendű a többi (paraszti, elenyésző kisebségben városlakó polgári) ernikumnál.

Így a térség többi népére is jellemző, a nemzeti szuverenitás hiányából adódó elnyomottságtudat az oroszos birodalmi fölénytudattal társult. Úgy, hogy még sokáig hiányzott az etnikumon belüli, osztályokon átívelő nemzeti szolidaritás, magyarán a parasztkultusz, de a nem földbirtokos - ipari, kereskedelmi - foglalkozások és csoportok megbecsülése is. (Nemcsak a balti népekkel vagy a lengyel pozitivistákkal ellentétben. Mindkét rivális szerb dinasztia alapítói például, Karagyorgye és Obrenovics Milos is szegény paraszti családból jöttek, és a XIX. század elején sertéskereskedésből gazdagodtak meg. Obrenovicsnak köszönhetjük a mangalicát, ezt az ősi magyar fajtát.)

Trianon tehát a magyar államalkotó és harcosi fensőbbségbe vetett hitet is szétzúzta (volna): felkapaszkodott parasztok, kalmárok, vértelen városlakó értelmiségiek, a Nyugattal összeesküvést szövő sunyi diplomaták fosztottak meg ezeréves jussunktól –  érezte és gondolta a történelmi középosztály. Ennek az élménynek legalább akkora része volt az antiszemitizmus 1918 utáni fölerősödésében, mint a világháború liberalizmust szétziláló hatásának vagy az impériumvesztéssel együtt zajló, történelmi előjogokat tagadó forradalmaknak

Még egy brutális kognitív disszonancia: míg az összes többi kelet-közép-európai nemzet számára a szuverenitás elnyerése öröm és magabiztosság forrása volt. Magyarország esetében a legnagyobb nemzeti katasztrófával társult. Ha meggondoljuk, hogy az újkori szuverén magyar állam története Trianonnal kezdődött, megérthetjük, miért volt ez a tény önmagában és máig is betegítő hatással a magyar nacionalizmusra. Az, amit a nemzetközi jogban szuverenitásnak neveznek, nem elég; attól, hogy Magyarország ilyen értelemben szuverén, úgy érezték, még le van igázva, meg van taposva. Úgy bánnak vele, mint egy leigázott nemzettel, nekünk tehát szuverén létünkre úgy kell harcolunk, mint egy leigázott nemzetnek (vö. „nem leszünk gyarmat”).

Erre az elviselhetetlen helyzetre kétféle stratégiával válaszolt a magyar politikai közösség: a revizionizmussal és a külső-belső ellenség megjelölésével. Az ellene való harccal.

Bár a revizionizmust az 1945 utáni propaganda – sokkal hosszabb ideig, mint ameddig a revizionizmus eredetileg kormánypolitika volt – abszolút politikai bűnként ítélte el, igazából természetes válasz volt az elviselhetetlen igazságtalanságra, és 1944-ig, Sztálin döntéséig nem is reménytelen. Elvégre a II. világháború után nagyon is megváltoztak az I. világháború utáni határok, és semmilyen elvi akadálya nem volt az igazságtalanság valamilyen mértékű jóvátételének – csakis a szovjet hatalmi érdek akadályozta. Más kérdés – ez is eleven hagyománynak látszik –, hogy revizionista egy-ügyűségében a magyar politika a nemzetrontó döntések sorozatát hozta a német csodafegyverben bízó nyilasok őrjöngésével bezárólag.

Nem ítélte el viszont az 1947 utáni kommunista propaganda azt, amit a kommunisták folytattak: a külső-belső ellenség megjelölését és az ellene vívott könyörtelen harcot. A baloldalon azóta is, máig uralkodik az a nézet, hogy Trianon büntetés volt az „uralkodó osztály” elnyomó nemzetiségi politikájáért: a „népek” lázadtak föl ellene (és nem ám az ő „uralkodó osztályaik”). Csakhogy ez azonban történelmietlen gondolkodás, az 1945 utáni normákat vetíti vissza egy olyan korba, mely ezeket a normákat nem ismerte: az Európán kívüli gyarmatosítás, az angol, francia, amerikai vadnacionalizmus, a német és orosz birodalmi erő fénykorába. A magyar vezető politikai réteg pontosan olyan erőszakosan és korlátoltan viselkedett, ahogy a korban és a térségben normálisnak számított.

Trianont azonban szintén büntetésnek fogta föl: azért, mert szabadjára engedte azt, amit ő ellenségnek látott. A Bethlen kormányzása alatt valamelyest visszafogott, majd az 1930-as években végletesen eluralkodó antiliberalizmus, szabadpiac-ellenesség, a tulajdon szentségének és a jogegyenlőségnek az elvetése; az elv, hogy a többségnek vannak előjogai a kisebbséggel szemben; a tekintélyelvű nemzeti kollektivizmus, az állam iránti hűség megkövetelése és honorálása, az individualizmus megbélyegzése, a nemzet – „a magyar társadalom” – egyetlen, egységes érdekének feltételezése és minden kritika veszélyesnek ítélése – ez mind a Trianonra adott kóros válasz. (Mindenkinek ajánlom ebben a témában Ungváry Krisztián bőven adatolt könyvét, A Horthy-rendszer mérlegét.)

A későbbi kommunista propaganda a Trianon-reakciónak erről a bel- és gazdaságpolitikát meghatározó részéről hallgatott, vagy – mivel a megjelölt ellenség igen nagy átfedésben volt a zsidósággal, és ez a politika végül beletorkollott az európai holokauszt vértengerébe – a Horthy-rendszer „fasizmusának” tulajdonította. Olyasminek, amit könnyen el lehetett ítélni. Miközben a kommunista diktatúra pontosan ezeket az elveket folytatta és teljesítette ki. Ezért hát kétszeres erővel vésődtek be a magyar politikai közösség mélytudatába. Lényegében ma sem látunk mást.

1945–47-tel új szakasz kezdődött: megszűnt a revízió reménye. 1949-re már nyomokban sem létezett olyan szabad nyilvánosság, ahol Trianonról beszélni lehetett volna. A traumát a kétszeres elfojtás súlyosbította. Hogy a Trianontól meghatározott magyar nacionalizmus hogyan vészelhette át a következő évtizedeket a baloldal segédletével, s miként válhatott az ezredfordulóra a két legerősebb politikai ideológia egyikévé, arról a folytatásban.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7.

---------------------------------------------

A szerző az Élet és irodalom (Budapest) rovatvezetője.