Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin

Először is azért, mert ha valami negyedszázadon át a vezérlő ideológia volt, és a terület-visszacsatolásokkal pár évvel korábban pozitív megerősítést is kapott, azt nem lehet hirtelen, hatalmi döntéssel megszüntetni. Sőt, a tiltással csak nő a természetes vonzereje. Másodszor azért, mert ezzel a vonzerővel a kommunista kormányzatok is tisztában voltak. Éppenséggel 1956 után olyan garnitúra került hatalomra, mely ebben az ideológiában nevelődött, és a Trianon-központú nacionalizmus (hogy mélylélektani kifejezéssel éljek) szublimált változatát a saját rendszere igazolásában hasznosította. Azaz, saját szándékán kívül, közreműködött az átmentésében.

Menjünk vissza a történet elejére. A párizsi békeszerződésig, pontosabban az 1938-as magyar–román határt szentesítő 1946. szeptemberi döntésig Trianon részleges revíziója, az etnikai viszonyokat tiszteletben tartó határmódosítás nem volt tabu, és még azután is lehetett beszélni róla egy darabig; a Nagy Ferenc-kormány sikernek könyvelte el, hogy a trianoni területen felül követelt öt magyar faluból csak hármat kellett átadni Csehszlovákiának.

A békeszerződés aláírása (1947. február 10.) után viszont a revízióról való beszéd teljes egészében politikai tabu lett. Nemcsak a szerződés nemzetközi jogi ereje és a kezdődő hidegháború miatt, hanem azért is, mert a kommunisták körülbelül ezt mondták: Ha Sztálin úgy akarta, hogy maradjon Trianon, akkor úgy van jól, és minden más vélemény: Horthy-fasizmus.

Egyszersmind megszűnt a magyar kormányzat védőszerepe: többé nem léphetett fel diplomáciai eszközökkel a határon kívül rekedt magyar közösségek érdekében. Nem azért, amit a mai „jobboldali” propaganda mond, miszerint a kommunizmus ideológiája internacionalista volt, és mint ilyen, fel akarta számolni a nemzeti önazonosságot. Ez tömény hülyeség, Lipcsétől Phenjanig virultak a nacionalizmusok, és Magyarország se volt kivétel.

Az „internacionalizmus” a hidegháborúnak ebben az első fázisában egyszerűen azt jelentette, hogy a csatlósállamok egyformán, teljesen alá voltak rendelve Moszkvának, a diplomáciának közöttük nem lehetett tartalma. (A lakosságcseréről a magyar kormány még egy olyan csehszlovák állam vezetőségével tárgyalt, amely az emigráns kormánynak köszönhetően formailag a Szovjetunió szövetségese és nem alárendeltje volt.)

1947 után tehát néhány évig vaskorszak következett. Éppen akkor, amikor a trianoni megaláztatást a véglegesség példátlan tragédiává tette, a magyar közvélemény ezt a sokkot nem dolgozhatta fel, mert nem volt hol feldolgoznia. 1948-ra megszűntek a parlamenti demokrácia maradványai, 1949-re pedig nyomtalanul eltűnt a szabad nyilvánosság.

A viharos politikai fejleményeken és gazdasági átalakuláson kívül volt még egy ok, amiért az emberek nem foglalkoztak Trianonnal – avagy a párizsi békével – olyan mértékben, ahogy a dráma indokolta volna. 1944-ig a politikai közösség – értve rajta azokat, akik elvben részesedhetnek a hatalomból, legtágabb értelemben a szabad választójoggal bírókat – nagyon erősen a középosztályra korlátozódott. A politikai – hegemón pártrendszer lévén: a kormányzati – elit az arisztokráciából és a középosztály „keresztény” (nem zsidó) többségéből került ki.

1945 elejétől kezdve a szovjet katonai jelenléttől nem függetlenül, de korántsem csak miatta, politikai és gazdasági forradalom ment végbe (erről később). A régi kormányzati elitet elsöpörték, az arisztokráciát és a középosztályt – mint osztályt – felszámolták. Mindezt a többség egyetértésével. A Trianon-tematika az „úri Magyarországgal” azonosult, azzal együtt „lett a múlté”. Különben ekkor – és nem 2004-ben – vált el a magyarországi közvélemény a szomszéd országokban élő magyar közösségétől, főleg az erdélyitől. 1956-ban, amikor tizenkét napig szabad volt a nyilvánosság, és látni lehetett, mi foglalkoztatja valójában a magyar közvéleményt, Trianon nemigen volt látható téma.

Ez azonban nem jelentette, hogy bárki feldolgozta volna a traumát. Attól, hogy a régi középosztályt szétzúzták, az a probléma és az a szenvedély, amely 1945-ig elsőrendűen meghatározta a középosztály – és erősen befolyásolta az ipari munkások és a szegényebb parasztok nagy részének – politikai gondolkodását, nem lehetett egyik napról a másikra semmivé. Ráadásul legkésőbb 1947-re a Trianon-trauma új szakaszba lépett.

A délvidéki vérengzésről és az internálásokról a Titóhoz fűződő, előbb nagyon baráti, majd nagyon ellenséges viszony miatt, a kor információs viszonyai között a magyarországi közvéleménynek nemigen volt tudomása. A háborús vesztes Romániának Sztálin nem engedélyezte az etnikai tisztogatás kiváltságát, és különben is, az ottani kommunista pártban eleve sok volt a magyar; a közösségnek pedig a legmagasabb pártállami szinten is volt képviselője Luka László személyében, amire később nem volt példa.

A Beneš-dekrétumok foganatosítása és az 1947–48-as csehszlovák–magyar „lakosságcsere” – ténylegesen: deportálás – azonban új volt: Trianon visszafordíthatatlanságával egy időben megjelent vagy nagyon is valóságossá vált az etnikai arányok erőszakos megváltoztatásának és a határon túli közösség elvesztésének a réme.(Annál is inkább, mert az 1944-es zsidódeportálások után ekkor még folyt a magyarországi németek kitelepítése is, és a magyar közvéleménynek nem volt kételye afelől, hogy meg lehet csinálni.)

1952-ben aztán, éppen a sztálinizmus mélypontján váratlanul véget ért a vaskorszak. Magyarországon kívül két olyan esemény történt, amely közvetve új szakaszt hozott a magyar nacionalizmus történetében. Mindkét esetben Sztálin volt a végső mozgató. Az egyik: anticionista kampányával a koncepciós perek új hullámát indította el a csatlósállamokban is (a magyar újnyilasoknak fogalmuk sincs, hogy amikor „cionista” fedőnéven szidják a zsidókat, akkor valójában a tébolyult öreg Sztálin tanítványai). Az egyik áldozat, Vlado Clementis leváltott csehszlovák külügyminiszter ugyan nem volt zsidó, de „szlovák burzsoá nacionalistának” bélyegezve, mint a „trockista-titoista-cionista összeesküvést” felgöngyölítő Slánský-per másodrendű vádlottját végezték ki. Annak idején, 1948 márciusától ő felügyelte a lakosságcserét.

A másik: biztosan szovjet nyomásra, valószínűleg Sztálin személyes kezdeményezésére Romániában váratlanul létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt. A Szovjetunión kívül ez volt az egyetlen eset Európában, hogy követték a sztálini nemzetiségi politika modelljét: köztársasági szint alatt a nyelvi-kulturális többség elve szerint adtak egy népcsoportnak területi – de természetesen nem politikai – autonómiát. (Jugoszláviában a Vajdaság, illetve Koszovó-Metohija többnemzetiségű autonóm tartomány volt, nem pedig magyar vagy albán.) Gheorghiu-Dej Romániájában szabad volt magyarul megvalósítani a sztálini rendszert.

A következő év tavaszán, az Irodalmi Újság 1953. március 12-i számában jelent meg – többeké között – Veres Péter nekrológja Sztálinról. Míg ugyanazon az oldalon a nagy taktikus Illyés Gyula – a műveltségről tett hízelgő megjegyzésen kívül – majdnem teljesen kétértelmű szöveget írt az elhunytról, olyat, amit egy nagy államférfi portréjának éppúgy lehet olvasni, mind egy megvadult zsarnokénak, a politikailag legtekintélyesebb népi író, Veres Péter őszinte hódolattal emlékezett meg az őrült zsarnokról. Miért? A határon túli magyarság helyzete miatt.

„Grúzia nagy fiának” köszönhetjük – summázza a vélt helyzetet –, „hogy megtaláltuk a velünk élő népekkel a végleges megoldást, a békesség, a barátság és nemzeti biztonság útját”. Neki tulajdonítja – egyébként joggal – a székely területi önkormányzatot, de az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézmények sokaságát is. Felsorolja azt is, mi mindent kapott a sztálini elveknek köszönhetően a magyarság „abban a Szlovákiában, ahol még néhány évvel ezelőtt a magyarság széttelepítését, kitelepítését és elszlovákosítását erőltette az azóta megsemmisített Slánsky–Clementis-féle soviniszta csoport”.

Bár a kitelepítés meg az elszlovákosítás erőltetéshez Benešnek, a cikk megírásának pillanatában még zavartalanul regnáló Klement Gottwaldnak vagy éppen Gustáv Husáknak is több köze volt, mint Rudolf Slánskýnak, Veres Péter antiszemita elméjében tökéletesen összeállt a kép a magyarellenes összeesküvésről, amitől a bajszos grúz mentett meg.

Ugyanaz a Sztálin, aki a trianoni határok sérthetetlenségéről döntött – véli Veres –, megoldotta, hogy a határon túli magyarok ne szenvedjenek kárt a revízió elmaradása miatt. Ennyiben a népi író sztálinistább volt még Rákosinál is, aki – igaz, a nyilvánosság számára láthatatlanul és következmény nélkül – nem nyugodott bele Erdély elvesztésébe (lásd Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél, 117.). Nem árt felidézni, hogy ekkor még nem fagyott meg teljesen a II. világháború utáni határrend, a Saar-vidék gyakorlatilag külön állam (francia protektorátus) volt, a trieszti körzetet még nem osztották fel Olaszország és Jugoszlávia között. A magyar–román határ viszont annak a szovjet stratégiai rendszernek volt a része – az Oderától a Prutig –, amiből Sztálin jottányit sem volt hajlandó engedni. Ilyen értelemben Veres Péter volt a realistább.

Azt a pillanatot látjuk, amikor a Trianon-beszéd (legfőbb) helyettesítője lett a határokon túli magyarságról való beszéd. (Az, hogy A témáról következetesen a fontosabb B helyett beszélnek, máig a magyar politikai élet alapjellegzetessége.)

Továbbá annak a folyamatnak egy fontos pillanatát látjuk, amelynek során az eredetileg plebejus demokrata, leginkább agrárszocialistának mondható népi mozgalom a tisztán nemzeti ügyek szószólója lett, átvéve a stafétabotot attól az „úri” politikai kaszttól, amelyet eredetileg legyőzendőnek tartott. (A népieké volt és maradt – természetesen a kommunista mozgalmon kívül – az egyetlen legitim és haladónak tekintett ideológiai csoportosulás. A politikai hatalomból csak annyiban részesedhettek, amennyiben egyes képviselőik kommunisták voltak, mint tömb azonban némi, nagyon csekély szólásszabadsághoz jutottak – ha másban nem, a beszéd témáinak vagy inkább a témák hangsúlyainak megválasztásában.)

Végül: karikatúraszerű élességgel láthatjuk a következő korszak magyar „nemzetpolitikai” vezérgondolatát. Veres a XX. századi történelem egyik legszörnyűbb diktátorának tapsol azért, mert – hiányos információk alapján úgy véli – jót tett a határon túli magyarokkal. (Kicsiben és enyhített változatban ezt játssza el Putyinnal a mai magyar politikai kaszt.)

Az a képzet rejlik mögötte, hogy a határon túli magyar közösségek elvesztése ellen a kollektív nyelvi-kulturális jogok jelentenek garanciát – eddig igaz –, és hogy ezeket a jogokat egyik „népi demokrácia” (diktatúra, a nemzetközi politika rossz oldalán álló rendszer) kikényszerítheti a másiktól. Avagy: a kollektív nyelvi-kulturális jogok a magyarság számára ideális mértékig kiterjeszthetők a demokratikus politikai jogok gyakorlása, az egyéni alapjogok megléte nélkül vagy azoktól függetlenül. Ezt a szemléletet a „nemzeti” oldal csak rövid időre és korántsem összességében haladta meg – Csoóri Kutyaszorító-előszavától az Antall-kormányig –, aztán visszatért a megszokott vaksághoz.

Másképpen, bármilyen hihetetlenül hangzik, a népiek a sztálinista nemzetiségpolitika alapállapotát kívánták vissza, és ennek a számonkérését hiányolták aztán a kormánypolitikától. Természetesen az irányzat hívei sem hinnék el, ha szembesítenék őket a ténnyel, hogy a mondandójuk lényegében ez volt: „A többpártrendszer és a szabadságjogok hiánya, az állami uralom a gazdaságban: normális dolog, de közben a nemzetiségi jogokat tartsátok tiszteletben!” Ha valaki ebben ráismer a Fidesz mai politikájának fő vonalaira, nem téved.

Ugyancsak a sztálinizmus és a Trianon-helyettesítés egyesült a másik úgynevezett nemzeti sorskérdésben, a népesedési ügyben. Figyeljünk: a népiek nem a nemzeti szuverenitás vagy a politikai szabadság (többpártrendszer, parlamentarizmus, szabad választások, alapvető szabadságjogok) hiányát tekintették elsőrendű nemzeti sorskérdésnek, a szegénységből való kiemelkedést pedig egyenesen hátrányosnak ítélték nemzeti szemszögből.

Az 1950-es évek végén kezdődő erdélyi magyarellenes terrort ugyanúgy nem érzékelték, ahogy a látható politikában és főképp a cselkevésben a kormányzat sem. De amint a Kádár-rezsim elérte közvetlen társadalompolitikai célját, és részben a forradalomra, részben kiváltó okaira válaszul érezhetően az utolsó békeév szintje fölé emelte az átlagos reálkeresetet, nevezetesen az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, rögtön megszólalt a kispolgáriságot és az individualizmust kárhoztató népi értelmiség, amely kezdettől saját magát látta a jó középosztály egyetlen igazi változatának, és úgy érezte, őt megilleti a polgári kényelem, mert a népért dolgozik, de mindenki másnál vagy erkölcstelen, vagy az erkölcsök romlásához vezet.

Megint csak Veres Péter volt az, aki – történetesen 1963-ban, a nagy amnesztia évében, a kádári konszolidáció kiteljesedésekor – elsőként hozta összefüggésbe a „nemzeti önfenntartást”, azaz a népesedési kérdést a „kispolgáriság” elleni harccal. Gyermeket nem vállalni: individualizmus, önzés, züllött hedonizmus, kispolgáriság. Gyermeket vállalni: felelősség és kötelesség: „a társadalom” (mint egész), azaz a nemzet iránt. Itt is láthatjuk a sztálinizmus és a nacionalizmus összefonódását. Az, hogy szülni: „a társadalom” iránti kötelesség, a sztálinizmus jelszava volt (és már eleve, a Szovjetunióban is nacionalista érdek volt mögötte).

Az újabb szakasz Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülésével (1965), pontosabban az 1967. évvel kezdődött. Ekkor már szabad volt észrevenni – egyelőre külpolitikai különutassága miatt – a román diktatúra magyarellenes belpolitikáját; és ekkor lépett hatályba Romániában a kegyetlen abortusztilalom, amitől rögtön megkétszereződött a születések száma. Magyarországon bevezették a gyermekgondozási segélyt, ez azonban kisebb és múlékonyabb növekedést okozott; következett viszont a gazdasági reformnak és a fogyasztói mentalitás szentesítésének négy éve.

Egy viszonylag liberális átmeneti időszak után 1971-ben a kínai és észak-koreai tapasztalatokon fellelkesülő Ceaușescu a keményvonalas sztálinizmus (nacionálkommunizmus) útját választotta. A népi értelmiség pedig azt látta, hogy miközben mi az élvezeteket hajhásszuk, legfőbb gondunk a gazdasági növekedés, és nem szülünk – a nemzeteszmének élő, individualizmust és földi javakat megvető román népesség rohamosan növekszik, és elnyomja, asszimilálni akarja a magyarokat.

Nemcsak Erdélyt veszíthetjük el végképp a nemzeti egység és a nemzetnek való alárendeltség hiánya miatt, hanem a Kárpát-medencében is visszaszorulunk, létszámunk csökken, magyarságunk elsorvad – mondták csöndben, magánjelleggel, mert egyértelműen leírni nem lehetett, de aki rá volt hangolva, az a célzást is pontosan értette. Miközben a Trianon-beszéd tabusítva volt, a Trianon-trauma, a hozzá kapcsolódó indulat és félelem megerősödött, és – a „nemzeti sorskérdésekről” való beszéd szublimált formájában – felszínre tört.

Félreértés ne essék (dehogynem fog esni), nem a nemzeti érzést vagy (Magyarországon megbélyegzett nevén a nacionalizmust) tartom helytelennek. Hanem hogy ennyire eluralkodott rajta a demokrácia és belső szabadság iránt közömbös, Trianon-helyettesítő beszéd.

Második diszkusszió: eszem ágában nincs tagadni azoknak a határon túli magyaroknak a hősiességét és kitartását, akik ellenálltak az asszimilációs erőszaknak. Sem azoknak az anyaországi magyaroknak a bátorságát és tisztességét, akik segítették őket. De 1979-ig a belmagyar politikában ennek a bátorságnak kevés jele volt, és azután se mondható jellemzőnek.

A következményekről és a következmények elmaradásáról a folytatásban.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7. Bárányvakság 8.

----------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.