Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak!

Amint kirobbant az ukrán válság, a kormányzat kijelentette, hogy számunkra a legfőbb szempont a kárpátalji magyarság sorsa. Ez egy különlegesen magyar dolog, a külvilágnak meg kell értenie. Pont elég volt ahhoz, hogy kormányunk addig a pontig, ameddig csak lehetett, szembemenjen a nyugati – most már: euroatlanti – integrációk és benne visegrádi társaink konszenzusával. Kiváltképp a lengyelekkel. Akik annak ellenére az ukránok legnagyobb barátai és Európához közelítésük legnagyobb szorgalmazói, hogy a hasonló létszámú lengyel kisebbségnek talán még nehezebb a helyzete, mint a magyarnak, és hogy Lengyelországnak sokkal inkább volna történelmi oka az ellenségességre, mint nekünk.

Mint adu ászt, úgy vágták ki az asztalra az ukrán parlamentnek azt az első – forradalmi felbuzdulásban hozott, elhamarkodott, megbánt – döntését, hogy visszavonta az orosz kisebbségnek kedvező (és magyar viszonylatban legföljebb papíron érvényes) nyelvtörvényt. Lám, ezek magyarellenesek, mucsai tahók, csupa szélsőjobbos, nem tudják, hogyan kell Európában bánni a kisebbségekkel. A felzúdulást visszhangozta a baloldali ellenzék is, amit ukránellenességében megerősített az az orosz propagandamém, miszerint az egész felfordulást antiszemita nácik csinálták. Kinek-kinek a kedvenc fóbiája.

Hogy az ügyvivő elnök bölcsen megvétózta a törvény visszavonást, azt már nem emlegették, mert nem illett a képbe. Aminthogy az sem zengte be hasonló hangerővel a magyar médiát, hogy az ukrán parlament olyan memorandumot fogadott el, amely szentesítette a kisebbségi nyelvek jogait. Közben Orbán éppen akkor látta alkalmasnak az időt, hogy a kárpátalji magyarság „önrendelkezését” követelje, amikor keleten moszkvai irányítású szeparatisták a világ döbbenetére nekiláttak a szuverén Ukrajna feldarabolásának. A tiltakozásokra az volt a válasz, hogy Orbánt, szegényt, megint félreértették, ő nem is autonómiáról beszélt, hanem önrendelkezésről. De ez még rosszabb: a nemzetközi jogban a „népek önrendelkezése” a népek állami szuverenitáshoz (gyengébbek kedvéért: függetlenséghez) való jogával egyenértékű. Jó, hogy félreértették.

Hogyan csupaszodhatott le a magyar külpolitika a hármas prioritás körüli egyetértés másfél évtizede után az együgyű és egyetlen ügyű trianonizált nacionalizmusra? Talán úgy, hogy a hármas prioritás volt a kitérő, és 2002–2004-től a hetvenes-nyolcvanas évek sokkal népszerűbb trendje folytatódott.

*

Trianon háromféleképpen, három lépcsőben befolyásolja a mai magyar politikai gondolkodást. Az egyik, csaknem száz évvel az esemény után is, maga a feldolgozatlan sokk, az abszolút sérelem. A második azoknak a torz válaszoknak az együttese, amelyekkel a Trianonnal együtt megszülető újkori szuverén magyar állam válaszolt a sérelemre, s amelyek így maradandó torzító hatással voltak a magyar politikai gondolkodásra úgy, hogy ezekkel a későbbi elitváltások, 1945–48 és 1989–90 után átalakuló politikai közösségek sem szakítottak, azaz nem ezekkel szakítottak. (Erről később, máskor.) A harmadik: Trianon megélésének és feldolgozásának azok a pótlékai, amelyek – tényleges szabadság, szabad politikai nyilvánosság híján – az 1980-ra, tehát az átmenet előtti évekre a magyarországi politikai beszédnek is fő pótléktémái lettek.

Utóbbiakról a sorozat előző részben volt szó. Odáig jutottunk el, hogy a revízió reményének tabusítását az „internacionalizmus” szélcsendes időszaka követte – ez valójában nem leninista internacionalizmus volt, hanem a szovjet uralom alatt, egy blokkban élő országok megalázkodása: kénytelenek voltak jó képet vágni nemzeti sérelmeikhez, nem lehetett önálló külpolitikájuk. Majd Ceaușescu hatalomra kerülése és ázsiai fordulata után, a hetvenes években, amikor a magyar–román viszony megromlását már nem volt értelme tagadni, a Trianon-traumát a népi értelmiség két „nemzeti sorskérdés”, a határon túli magyarokkal való szolidaritás és a népesedési riadó formájában szublimálta.

Vegyük észre, hogy egyik téma sem tartozik a marxista dogmatikához, így a szellemi és politikai önállóság elégtételét adta meg zászlóvivőinek, akik között hétpróbás kommunisták és -szimpatizánsok éppúgy voltak, mint a Kádár-rendszert s az alatta feltámadó „szerzésvágyat”, „kispolgáriságot”, individualizmust” balról bíráló szobaforradalmárok.

Ráadásul mindkét ügynek olyan erős erkölcsi töltete volt, hogy nem lehetett vitatkozni vele, főleg nem a határon túliak védelmével és segítésével, hiszen ha az a kérdés, hogy kell-e védenünk és segítenünk azokat a magyarokat, akik egy őrült zsarnoki rendszer elnyomásától szenvednek, akkor csak egyféle válasz létezik. Azt a kérdést egyelőre senki sem tette föl, miként lehet egy következetesen és őrülten zsarnoki rendszertől elvárni, hogy a rendszerében tegyen kivételt, és a kegyetlen elnyomás közben tartsa tiszteletben az egyik, történetesen etnikai közösség kollektív jogait. (Mint láttuk, ez a „kivétel” nem más, mint a sztálini nemzetiségi politika, legalábbis papíron.)

A kommunista kormányzatnak kapóra jött, hogy a népiek nem feszegették a magyar rendszer alapjait, nem követeltek pluralista demokráciát, sőt; és jobban irtóztak a kapitalizmustól, mint akár az MSZMP Központi Bizottsága. Abban a pillanatban, amikor az irányzat legtekintélyesebb tagja, Csoóri Sándor a többpártrendszer, a magántulajdon és a vallásszabadság hiányát jelölte meg a nemzetiségi elnyomás okául (1983 tavaszán, a Duray Miklós Kutyaszorítójához írott előszóban), csaknem ötéves mosolyszünet következett szilenciummal, folyóirat-betiltással.

Ez volt az az idő, amikor a népiek valamelyest közeledtek az emberjog-központú, baloldali Demokratikus Ellenzékhez. A DE szövetségest akart látni a népiekben, ezért igyekezett úgy tenni, mintha nem látná az irányzat zömének antiliberális, tekintélyelvű és kollektivista, a kommunista hatalom konzervatív szárnyáéval nagyon is harmonizáló gondolkodásmódját. És főképp: a szamizdatosok úgy vélték, a népiek is olyan baloldali emberijogvédők, mint ők, csak másféle jogokat védenek, mert "ők értenek hozzá". A Csoóri-féle konzervatív, liberális demokrata kitérő végét és a kommunista-népi kibékülés jeleit nem a DE, hanem a tőle külön álló Spiró György észlelte már 1987 elején: A "Jönnek" kezdetű versén nemcsak a népiek háborodtak föl, hanem azok az "urbánus" (jórészt zsidó) ellenzékiek is, akik közül később sokan igazat adtak Spirónak.

1983-ig, Illyés haláláig és a Duray-előszóig azonban a kormányzat „nemzetpolitikája” még zavartalanul párhuzamos volt a népiekével: segítette az áttelepülő és otthon maradó értelmiségieket. (Kevésbé volt nagylelkű a nyolcvanas évek második felének közrendű menekültjeinek tömegével; akinek nem voltak megfelelő irata, visszatoloncolták Romániába, ahol börtön, sőt olykor halál várt rájuk. Ez a helyzet csak Szűrös Mátyás KB-titkár 1988. januári nyilatkozatával változott meg: bejelentette, hogy a „magyarságukban sértett emberek” ideiglenes tartózkodási engedélyt kaphatnak.)

Az egyik legfőbb pártállami kulturális funkcionárius, Köpeczi Béla vezetésével megkezdődtek a román állásponttal szembeszegezett Erdély-történeti monográfia munkálatai. De mindenekelőtt: a kommunista kormányzat a végsőkig kihasználta a Magyarország és Románia közötti kontrasztot, azt a tényt, hogy a magyarokat abban az országban nyomták el a legjobban, amelyik diktátorának akaratából a legnagyobb nyomorban élt.

Kevesen hajlandók emlékezni rá, de nemzeti önérzet és önbizalom szempontjából az ország ekkor, nagyjából 1976 és 1989 között volt egyensúlyban. Előtte nem, utána sem (bár még jó ideig kétségbeesetten kapaszkodott az önérzet és önbizalom emlékébe, próbált úgy viselkedni, mintha az 1989 előtti viszonyok még fennállnának)

Ami lényeges: a magyar nacionalizmus (finnyásabbak kedvéért: a nemzettudat és nemzeti érzés) Trianon után ebben a szűk másfél évtizedben mondható egészségesnek abban az értelemben, hogy a sérelmi jellegnél erősebb volt a nemzeti magabiztosság, sőt – a szuverenitás hiánya ellenére – valamiféle büszkeség. Egyrészt mert ekkor vált átélhetővé az erkölcsileg kikezdhetetlen nemzeti szolidaritás érzése és tudata; másrészt mert a sorstárs országok közül – legalábbis a középosztálynak, de részben a kétkezi dolgozóknak is – ekkoriban Magyarországon volt a legjobb élni, és ezt mindenki a különleges, kollektív nemzeti adottságainknak tulajdonította. Ekkor jutott a politizáló átlagember a legközelebb Trianon lelki feldolgozásához: „Csehek, románok, ti megtapostatok, de végül mi jártunk jól." Ugyanez kiterjedt az oroszokra.

Az uralkodó nemzeti érzelem ekkor, és csakis ekkor nem az volt, hogy "mindenki minket bánt", hanem hogy "mi vagyunk a legjobbak."

Itt érünk a mai magyar politikai tudatot meghatározó másik történelmi tapasztalathoz, a Kádár-kori életszínvonal-emelkedéshez. Folytatása következik.

Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7., Bárányvakság 8., Bárányvakság 9.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.