Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása

Ott tartottunk, hogy a Kádár-kori életszínvonal-emelkedésnek Trianon után több mint fél évszázaddal fontos része volt abban, hogy a magyar nacionalizmus egy időre egészségesebbé vált, sérelmi és paranoid jegyei visszaszorultak. Aztán ez az egyensúlyi állapot elmúlt. Miért?

Ugorjunk előre az időben. Úgy alakult, hogy a magyar 1989 nem volt sem forradalom (amikor tömegek tüntetnek az utcán, és gyakorlatilag egyik napról a másikra megbukik a diktatúra), sem lengyel típusú átalakulás (tárgyalások nyomán választásokat tartanak, és gyakorlatilag egyik napról a másikra tarthatatlanná válik a kommunista diktatúra).

A különbség az, hogy Magyarországon már a diktatúra vezetőinek Kádár utáni nemzedéke megkezdte az átmenet hármas folyamatát (kommunista diktatúrából többpárti demokrácia, államszocialista gazdaságból piacgazdaság, szovjet függőségből nyugati orientáció). 1989. júniusra már mindhárom folyamat visszafordíthatatlan szakaszba ért.

A káderhatásköri lista (nomenklatúra) megszüntetésével hivatalosan megszűnt a pártállam, és megszűnt ténylegesen is: a pártközpont szó szerint kiürült, a kormány lett az egyesült kormányzó szerv. A piacgazdaság intézményrendszere már teljesen kiépült, a privatizáció is megkezdődött (bár nem épp tisztességesen).

A külpolitika félig-meddig már nyugatra fordult, ennek fizikai jelképeként lebontották a vasfüggönyt (a hónap végén Horn Gyuláéknak úgy kellett átvágható drótszakaszt keresni). Miközben a közvélemény a teljes szovjet csapatkivonást követelő Orbán Viktor vakmerőségén hüledezett, ez a lehetőség már Grósz Károly miniszterelnök-pártfőtitkár 1988. júliusi moszkvai látogatásán fölmerült. Nem azért, mintha a Kádár utáni vezetők akkora forradalmárok lett volna, csak tisztában voltak azzal, hogy a Szovjetuniónak gazdasági okokból előbb-utóbb ki kell vonnia katonáit és fegyverrendszereit Kelet-Európából. És minden politikai mozdulatukkal arra a helyzetre készültek, amikor hatalmukat már nem fogja idegen erő fönntartani.

Ilyen körülmények között az antikommunista vagy egyszerűen nem kommunista pártok számára egyetlen tartalma és értelme maradt a kommunista korszak lezárásának:
a puszta hatalomváltás, a Magyar Szocialista Munkáspárt megfosztása a hatalomtól.

Ennek a taktikai kivitelezése pedig – függetlenül az ellenzék legjobbjainak tiszta demokratikus szándékától – az volt, hogy az akkori, 1989. május–júniusi MSZMP-t hozzáragasztották Kádárhoz, mert ha tudomásul veszik, hogy a reformkommunisták éppen Kádár művét bontják le, akkor nincs ok a leváltásukra.

Az ellenzék azt hirdette, hogy a Kádár-rendszert akarja leváltani. És mivel az akkori MSZMP-t – pontosabban azokban a hetekben már a reformkommunista kormányt – nem lehetett azzal vádolni, hogy a kádári gazdasági és politikai struktúrát védelmezi az ellenzékkel szemben, az ellenzék nem mint elviselhetetlen politikai és működésképtelen gazdasági rendszert vetette el azt, ami évtizedeken át fennállt Magyarországon, hanem a genezisére, egy erkölcsi bűnre, 56 eltiprására egyszerűsítette.

Pontosabban: azt nevezte ki a meghatározó elemévé. A kádárizmus eszerint nem azért érdemli meg, hogy leszámoljanak vele, amiért a többi kelet-európai rendszert hónapokon belül elsöpörte a népharag: mert leszakította az országot a fejlődés fősodráról, vagy mert majdnem végig szabadsághiányos volt, hanem mert a Kádár-kormányzat az 1956 utáni években súlyos bűnöket követett el; azaz erkölcsileg volt tisztátalan.

Ez nem jelenti, hogy az MSZMP hatalomtól való megfosztásának a szándéka nem volt etikus, ugyanis a régi elit szinte minden téren olyan információs, gazdasági és jogi erőfölényben volt, hogy ha nem rendítik meg a legitimitását, akkor ezt az erőfölényt zavartalanul érvényesítheti az új, demokratikus és kapitalista viszonyok között. (Elég nagy részben meg is tette, bár nem feltétlenül azon a módon, amit a politikai folklór neki tulajdonít. A spontán privatizáció vagy a médiabeli jelenlét nem annyira vagy nem úgy volt fontos, ahogy az "antikommunisták" 25 éve sulykolják – erről talán később.) De azt se mondhatjuk, hogy a megtorlásra való leegyszerűsítés, a rendszerhibák erkölcsi bűnnel való helyettesítése jó hatással lett volna a magyar demokrácia későbbi történetére.

Mindegy. A magyar 1989 központi témája 1956 lett.

Ekkor alakult ki – és vált az MSZMP, majd az MSZP zömén kívül általános dogmává – a Kádár-rendszernek az az értelmezése, amit én alkuelméletnek nevezek. Számtalan változata van, de az alaptörténetet a következőképpen lehet összefoglalni: Kádár, miután idegen segítséggel leverte a forradalmat, véres terrorral elfojtott minden ellenállást. Majd hogy konszolidálja hatalmát, „némi” (viszonylagos, elfogadható vagy akár hamis – a jelzők mindig csökkent mértékre utalnak) jólétért cserébe elérte, hogy „a társadalom” (vagy„Kádár népe”) ne beszéljen a forradalomról és a rá következő terrorról, s elfogadja a diktatúrát, a politikai szabadság hiányát. Ezt a viszonylagos jólétet mindinkább csak tetemes külföldi hitelekkel lehetett fenntartani. A feladat: föléleszteni a forradalom és a megtorlás emlékét, hogy a társadalom (vagy „Kádár népe”) belássa az alku erkölcstelen voltát, és fölismerje, milyen talmi, olcsó ellentételért adta el a szabadságszerető lelkét. Mellesleg ráébreszteni „a társadalmat” (vagy Kádár népét) az évtizedeken át folytatott társadalompolitika esztelenségére.

Ezzel az elbeszéléssel mindenekelőtt az a baj, hogy ilyen alku nagy valószínűséggel nem volt. A XX. század mérsékelt égövi diktátorai Francótól Sztálinig, Hitlertől a görög ezredesekig, Mussolinitől Pinochetig nem azért folytattak sajátos társadalompolitikát, hogy a kegyetlenkedéseiket feledtessék, és nem is azért kegyetlenkedtek, hogy ezt a társadalompolitikát megvalósíthassák, hanem valamilyen ideológia megszállottjaiként kegyetlenkedtek, és ennek az ideológiának egyik fejezete volt a társadalompolitika is. A véres rendcsinálás és a nemzetmentés vagy népboldogítás között nincs egyirányú oksági összefüggés. Miért éppen Kádár lett volna kivétel? Ráadásul inkább bürokrata volt, mint populista diktátor; annál kevésbé lehet a cselekedeteit az öncélú hatalombővítés szándékából levezetni.

Már az időrend sem stimmel. Az egész Kádár-korszak legnagyobb arányú életszínvonal-javító intézkedéséről, a több lépcsőben végül is 18 százalékosra sikeredett béremelésről még 1956 novemberében, a decemberi sortüzek előtt hoztak kormányhatározatot, és 1957. január 1-től valósították meg, amikor a perek és kivégzések óriási többsége még hátravolt. Nagyobb a valószínűsége tehát, hogy a fentebb leírt hallgatólagos alku nem történt meg, mint hogy megtörtént.

A másik baj ezzel az elmélettel az, hogy tisztázatlan, kik a szereplők. Mint az összes mitizáló történelmi elbeszélésben, itt is a „sokaság = egy ember” fogalmi metaforával dolgoznak. A „társadalom” („mi magyarok”, „a nép”, „az emberek”, esetleg „a munkások”. „a közvélemény”), előbb példamutató bátorsággal harcol a szabadságért, és gyűlöli Kádárt, aki azonban megveszi egy tál gulyással, és akkor elfelejti a szabadságot, és szereti Kádárt.

Valójában a társadalom különböző csoportokra oszlott, mindegyik másképpen érzett és gondolkodott. Fogalmunk sincs, és kideríthetetlen, hogy 1956-ban (s azon belül egyes napokon) a társadalom mekkora része lelkesedett a forradalomért, mekkora része volt közömbös vagy akár ellenséges, és ha lelkesedett, egész pontosan miért. Az pedig biztos, hogy az alany nem lehetett ugyanaz a következő több mint három évtized során. Ha csak a legkonkrétabb változatot, „a munkásokat” nézzük: az ipari munkásság összetétele, mondjuk, már 1970-ben is teljesen más volt, mint 1956-ban, amikor megalakultak a munkástanácsok.

A harmadik baj pontosan az, hogy akik ezt az elméletet hirdetik, sohase gondolják végig, hogy a társadalom tagolt valami; ennélfogva saját magukat is kihagyják a reflexióból. Érthetőbb nyelven: az alkuelméletet középosztálybeli értelmiségiek dolgozták ki, akik magukat nem számítják bele a megalkuvó, tájékozatlan, kisstílű, Trabanttal és vasárnapi rántott hússal megvehető „társadalomba”, „Kádár népébe”.

Ez azért is praktikus, mert így nem kell beszélni arról, hogy a középosztály túlnyomó többsége – legyen akár „keresztény”, akár „zsidó”, akár „proli”, akár „népi” származék – maga is megalkuvó volt, őt is meg lehetett venni Trabant helyett mondjuk Ladával, társasház-építési engedéllyel az eredetileg erdős budai hegyekben, nyugati utakkal, alanyi jogon dotált élelmiszerrel, nem alanyi jogon hozzáférhető protekcióval, menetrendszerű Munka Érdemrendekkel és a velük járó pénzösszegekkel.

Hozzá kell tenni, hogy az eleve differenciált középosztálynak általában sokkal több rálátása volt a rendszer működésképtelenségére, mint a kétkezi dolgozókból álló, szintén differenciált többségnek, de ha ennek tudatában volt is, szellemeskedésen vagy az erkölcsök általános kárhoztatásán kívül még személyes párbeszédekben sem mondott komoly bírálatot, nem is mondhatott volna, hiszen tagjai többnyire jó pozícióban lévő részei voltak a működésképtelen rendszernek. Nem véletlen, hogy következetes ellenzékiek többnyire csak olyan értelmiségiek voltak, akik valamilyen ponton elveszítették a képzettségüknek megfelelő állásukat.

Végül is ebből a középosztálybeli felsőbbségtudatból ered a kádári jólét „némi”, „viszonylagos”, „hamis” jelzője. Némi?! Azért nézzük meg a statisztikákat: Magyarországon, 1989-ben az egy főre jutó reáljövedelem az 1956. évinek háromszorosa volt. 2012-ben, a demokrácia 23 éve után viszont 2 százalékkal alacsonyabb, mint 1989-ben. Innen folytatjuk.

Előzmények: Bárányvakság 1.Bárányvakság 2.Bárányvakság 3.Bárányvakság 4.Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7., Bárányvakság 8., Bárányvakság 9., Bárányvakság 10.

-----------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.