Bárányvakság 12 – Az antikádárista öncsalás

Felhívom a figyelmet a szóhasználatra: többnyire nem azt mondják, hogy azon a napon, a Hősök terén „a létező szocializmus”, „a kommunista diktatúra” vagy „a pártállam” bukott meg. Okkal nem mondják, mivel erre a történelmi fontosságú (a pártvezető nevéhez fűződő diktatúraváltozat végénél fontosabb) eseményre nem is ekkor került sor.

Kivételt jelent a Terror Háza igazgatónője, Schmidt Mária, aki szerint „azon a napon temettük a kommunizmust”, ám ebből nem derül ki, hogy az ideológiát, a mozgalmat vagy az utólag sommásan, de tévesen kommunizmusnak nevezett politikai-gazdasági rendszert temettük. Akár így, akár úgy, a történész asszony, gondolom, önszántán kívül, ellentmond a hivatalos orbánista ideológiának, mely szerint „a kommunizmust” dehogy temettük el 89-ben; eleven és rosszindulatú hatóerő maradt legalább 2010-ig.

Akármennyire kikezdhetetlen volt erkölcsileg a 301-es parcella jeltelen tömegsírjában temetett áldozatok hozzátartozóinak, az élő elítélteknek és barátaiknak az eredeti, civil kezdeményezése – ,az ellenzéki pártok rászálltak, és taktikai kérdésnek fogta föl. (Mellesleg az új, második Németh-kormány is profitálni akart belőle.) Így emelték a nemsokára már általánosan „rendszerváltás”-nak nevezett dolog középpontjába az újratemetést: a forradalom rehabilitálását és a megtorlások emlékét – ami, mondom, önmagában erkölcsileg támadhatatlan.

De visszatekintésben politikailag végzetes hiba volt ezt megtenni a „rendszerváltás” fő tétjévé, s ha elfogadjuk, hogy a politikai erkölcs szabályai mások, mint a hétköznapi erkölcséi, nyugodtan mondhatjuk, hogy bűn volt, ha nem is jogi vagy köznapi-morális értelemben. Az egyik legfontosabb tényező volt azok között, amelyek a magyar demokrácia önfelszámolását előidézték.

Azzal, hogy az ellenzék nem az 1948–49-ben kezdődő kommunista diktatúrát, hanem az 1956–57-ben kezdődő Kádár-rendszert nevezte ki legyőzendő ellenfélnek (a kormány pedig a volt pártfőtitkár ősbűnétől való elhatárolódással igyekezett bizonyítani, hogy mennyire új és mennyivel jobb, mint az elődei), akarata ellenére is elismerte és szuggerálta, hogy Kádárnak valami nagyon sikerült.

Azzal pedig, hogy nem a hosszú távú gazdasági életképtelenséget és a politikai szabadsághiányt nevezték meg a leszámolás indokául, hanem azt, hogy a Kádár-rendszer „bűnben fogant”, azt ismerték el, hogy nincsenek elég hatásos szellemi és politikai eszközeik a magyarországi kommunista örökség egészével való lényegi leszámoláshoz.

A magukat később rendszerváltónak nevező személyiségek közül sokból a szándék is hiányzott ehhez a lényegi leszámoláshoz, bár a vállalkozásnak eleve nem volt nagy esélye. Milyen közgazdasági fejtegetéssel lehetett volna meggyőzni nem túl tájékozott magyar felnőtt átlagembert arról, hogy a kapitalizmus automatikusan jobb annál a gazdasági rendszernél, amelyben ő maga 1989-ben érezhetően sokkal jobban élt, mint egy emberöltővel korábban? És (itt egy pillanatra tegyük zárójelbe a társadalmi tagozódást) milyen politikaelméleti érveléssel lehetett volna 1989 nyarán meggyőzni a tipikus „kádári kisembert” arról, hogy más pártra is szükség van, mint ami azt hirdeti, hogy a rendszer őróla szól, és amelyik az ő problémáit akarja folyamatosan megoldani? Amelyik gyermekeinek fölfelé irányuló mobilitását nemcsak lehetővé teszi, de támogatja is?

Maradt muníciónak az ötvenhatos dráma fölelevenítése, a kísérlet a Kádár-rendszer morális hiteltelenítésére (ami aztán a politikai hegemóniára igényt tartó középosztály önlegitimálásának fő érve lett), valamint az előző részben leírt alkuelmélet arról, hogyan szerelte le Kádár a szabadságszerető „társadalmat” (értsd: a kétkezi dolgozó többséget), hogyan fogta be a nép száját „némi” jóléttel.

Azaz egyfelől a középosztályból jött ideológusok áttolták a megalkuvás felelősségét a kétkeziekre, másfelől a maguk – és az középosztályból delegált új politikusi garnitúra – használatára, igyekeztek kisebbíteni annak a bizonyos kádári sikernek a mértékét és értelmét.

Mi volt ez a mérték, és mi volt ez az értelem? Először is nézzük a mértéket: Magyarországon az egy főre jutó reáljövedelem 1956 és 1989 között a háromszorosára nőtt.

A legnagyobb egyszeri, átlagosan 18 százalékos béremelésre rögtön 1957-ben sor került, és a reálkeresetek az 1979. augusztusi nagy áremelésekig folyamatosan nőttek. A Központi Statisztikai Hivatal táblázatából kiderül ugyan, hogy a reálkeresetek 1989-ig (sőt 2003-ig) nem érték el újra az 1978-as szintet; ám a reáljövedelem és az egy főre jutó fogyasztás tovább növekedett, és éppen 1989-ben jutott a csúcsra.

Ennek a divergenciának számos oka volt, így a második (fekete) gazdaság megtűrése, a különféle vállalkozási formák engedélyezése, a középiskolások számának és ezzel együtt a családi pótlékban részesülők számának megnövekedése vagy a gyermekgondozási díj bevezetése.

1989-ban mindenesetre az átlagos magyar alapélménye az volt, hogy 1956 óta (vagy amióta az eszét tudja) egyre jobban él. Nem elég jól, de egyre jobban. Vannak, akik rosszabbul élnek, de ő nem tartozik közéjük. A politikai változást ebből a szemszögből egyvalami indokolhatta (volna): ha ez a javulás felgyorsul. (Ehhez képest az átlagos reáljövedelem rövid távon erősen csökkent, hosszú távon pedig nem nőtt az 1989-eshez képest.)

Hogy szerintem mi volt a kádári siker értelme, arról hosszabban az ÉS-ben írtam, itt csak tömören:

1956-ban az állampárt irányítását a moszkovitáktól a hazai kommunisták vették át. Ez nemcsak azért számít, mert nem Sztálin Moszkvájában szerezték politikai iskolázottságukat, hanem azért is, mert Rákosiékkal ellentétben jól tudták, hogy milyen volt igazából a nem-uralkodó osztályok, kiváltképp az ipari munkásság élete a Horthy-korszakban. Kádár pontosan tisztában volt ötvenhat egyik legfontosabb és nagyon prózai okával: a nyomorral.

És itt érünk vissza a Trianon-kérdéshez. Nyomoron azt a szegénységet értem, amely súlyosabb, mint amit az egyén helyzete vagy a nemzetgazdaság fejlettsége megindokolna. Az egyén életében a korábbi rosszhoz képest is visszaesést jelent, és a rendszerhez képest is igazságtalan. Ilyen nyomorba döntötte az ország egészét az I. világháború, a háborús vereség és Trianon. Bethlen István gazdaságpolitikája – ma vulgárisan neoliberálisnak mondanák – kezdte meghozni a gyümölcsét, ám közbejött a gazdasági világválság. A reálkeresetek végül csak 1938-ban érték el újra az 1913-as szintet, és a II. világháború első éveiben (Magyarország hadba lépéséig) haladták meg. Ez eleven emlék maradt legalább1956-ig – csak olyan időbeli távolságra volt, mint nekünk 1999.

Rákosiék tudatosan nyomort idéztek elő, s ezen a Nagy Imre-féle új szakasz is csak enyhített. A forradalom előtt a reálkereset még mindig elmaradt 7 százalékkal az 1913/1938-as szinttől – mármint hivatalos számítás szerint. Nem számították bele a burkolt áremeléseket, tudatos minőségrontást, a békekölcsönt, a gyermektelenségi adót stb.

A Kádár-kormányzat a nagy 1957-es béremelést (átlagosan 18%) úgy és azzal a céllal kalkulálta, hogy az ipari munkások átlagos keresete érezhetően meghaladja az utolsó békeévbelit. Értsd: lássák, hogy csakugyan volt értelme a kapitalizmushoz képest más rendszert csinálni. Hogy ezt mennyire számon tartották, bizonyítja, hogy a párt propagandistái még az 1960-as évek elején is, amikor az életszínvonal-növekedés átmenetileg stagnált, a Horthy-korszakhoz viszonyítottak: táblázatokat közöltek arról, hogy akkor és most mennyi munkaidőt kell ledolgozni ugyanannyi mennyiségű élelmiszerért vagy alapvető fogyasztási cikkért (csak a disznózsírért kellett valamivel többet 1960 táján). Ugyanígy Kádárék sorra megvalósították az ötvenhatos munkástanácsok gazdasági és szociális követeléseit a gyermektelenségi adó megszüntetésétől a vasúti kedvezmények kiterjesztésén át a lakásépítésekig. Az ideológia találkozott a politikai haszonelvűséggel.

Ugyanez folytatódott kissé más változatban 1962–63-tól, amikor véget ért az erőszakos politikai represszió szakasza. Ez már az érett Hruscsov-korszak. A folyamatos, gyors életszínvonal-növelés ekkor már végképp nem Kádár egyedi, szükségből fakadó taktikai húzása, hanem a szovjet blokk közös ideológiája volt. Hruscsov ugyanúgy gazdasági fantaszta volt, mint Sztálin, de nem elmebeteg, és jobban ismerte a Nyugatot. 1956, az európai hatalmi egyensúly befagyása és a nukleáris patthelyzet véglegessé válása után már nem a nyugati proletárforradalomba és végképp nem egy esetleges háborús győzelembe vetett reményét, hanem a kapitalista országok életszínvonalának elérésébe – ami majd meggyőzi a nyugati munkásosztályt, hogy a szocializmus jobb. A határidőt ismeretesen 1980-ra tűzte ki.

Ez a folyamat más-más görbét írt le mindegyik szocialista országban. Magyarországon azért folytatódhatott zökkenőmentesen 1965-től egy évtizeden át, mert egyrészt sikerült gyorsan növelni a mezőgazdaság termelékenységét, másrészt – ezzel összefüggésben – itt fogadták el a leginkább és legtartósabban a piaci reformokat. Utóbbiak a magántulajdon hiányából és a technológiai lemaradásból adódó bajokat nem oldották meg, de némi racionalitást vittek a gazdaságba, és valamit enyhítettek az államapparátus egybeszabott jellegén. Nemcsak a pártközpont és az állami főhatóságok kezdeményezhettek bármit, ami az országban történik.

Az 1970-es évek közepére a Kádár vezette kormányzat szűk körre szorította vissza a nyomort, és bár korántsem szüntette meg a közönséges szegénységet, sokat enyhített rajta. S addigra milliók emelkedtek ki a szegénységből.

Ekkor pedig már ott volt elrettentő példának Románia, majd Lengyelország. Ötvenhat nélkül is bárki láthatta Magyarországon, hogy az életszínvonal csökkenése így vagy úgy erőszakhoz és terrorhoz vezet, amitől viszont nem javulnak az életkörülmények. Bár az 1965 és 1975 közötti viharos (csaknem 70 százalékos) növekedést nem lehetett megismételni, és 1979-től folyamatos megszorításokra volt szükség, a gazdaságirányítás gondoskodott arról, hogy legalább a többséget kompenzálja ilyen-olyan eszközökkel, így még a régi rendszer utolsó évtizedére is jutott 22 százaléknyi javulás. Éspedig úgy, hogy megkezdődött a szegények rétegének leszakadása, a megkapaszkodó felső – mondjuk – kétharmad esetében tehát a javulás az átlagnál nagyobb.

Summa summárum, egy bő emberöltőn át az vésődött be a magyar nép többségének tudatába, hogy sok munkával és a hiánytermelő államosított gazdaság hézagainak ügyes kihasználásával egyre jobban lehet élni – a következő nemzedéknek pedig, ha a viszonyok fokozatos ésszerűsödése folytatódik, még jobb lesz.

Ezek után kellett volna meggyőzniük a középosztályból jövő véleménymondó értelmiségieknek és politikusoknak a népet arról, hogy amit ők tudnak adni, az jobb. Mielőtt bárki nekem támadna, hogy a kádárizmust magasztalom, le kell szögeznem, hogy a kádárizmus rossz volt. Nemcsak önmagában volt tarthatatlan fő célja, a jólét folytonos növelése, hanem a további javulást is megakadályozta azzal, hogy tömegekkel hitette el: mindez lehetséges kapitalizmus és plurális demokrácia nélkül. De pontosan ez utóbbi kettő volt az, amit az új, középosztályból jövő elit többsége nem akart.

Többféle taktikával és stratégiával próbálkoztak a következő huszonöt év során, egyik sem vált be, bár ahogy az idő, a nemzedékváltás és a lankadatlan agitprop elmossa az 1989 előtti valóság emlékét, egyre kevésbé van szükség arra, hogy lényegileg mást ajánljanak helyette.

A harminckét éven át tartó életszínvonal-emelkedés lekicsinylése és erkölcstelenek bélyegzése például eleve nem lehetett hatásos, mert az embereknek nem lehetett bemagyarázni, hogy ami volt, és amit jónak tartottak, az nincs, és különben is bűn. Ezekkel az érvekkel a középosztálybeli véleményformálók és politikusok önmagukat nyugtatták meg, egyszersmind félrevezették magukat, és ennek súlyos következményei lettek, mivelhogy (többek közt) ennek az önbecsapásnak a jegyében kormányoztak.

A Kádár-kori jólétnövekedést mint a többség döntő politikai alapélményét négyféle érvvel próbálták kisebbíteni és maguknak kimagyarázni:

Hitelből történt, bűnösen eladósítva az országot.

Önző ügyeskedésen, kiskapuk keresésén, a jogszabályok tudomásul nem vételén, egyáltalán: antiszociális magatartáson alapult. A rendszer individualistává, az erkölcsileg magasabb rendű kollektív, nemzeti célok iránt közömbössé nevelte az embereket.

A rendszer az egyszerű emberek súlyos önkizsákmányolása árán tett lehetővé „némi” jólétet (ez valamelyest ellentmond az első két tételnek, ám ezzel jellegzetes értelmiségi módon senki sem törődött).

A liberális verzió: az emberek a gondoskodó, paternalista állam iránti hűségre nevelődtek, amely bölcsőtől a sírig kipárnázta életüket; és leszoktak a szabadságvágyról (ez pedig a második és a harmadik tételnek mond ellent, nem is kicsit).

Hogy melyik tétel és mennyire volt igaz, arról a folytatásban.

Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7., Bárányvakság 8., Bárányvakság 9., Bárányvakság 10., Bárányvakság 12.

-------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.