Micsoda szégyen?!

Sosem értettem a focihoz. Sőt, töredelmesen bevallom, egyáltalán nem tudok focizni. Nem is kifejezetten figyelem, mert – na, ez a szégyen a fejemre száll – simán csak nem érdekel. Olykor egy-egy nagyobb meccsbe belekukkantok. Ha jó, ha leköt, megnézem, ha nem, akkor nem. Rajongónak, sem sportembernek nem vagyok mondható. Némi – sajna, egyre kevesebb – hobbilovaglást leszámítva. Maximum futni szoktam, de mivel az oktatásban dolgozom, főleg csak a pénzem után. Megkergetni szerencsére már régen nem akart (nem mert?) senki. Szóval nem biztos, hogy jól látom, esetleg valaki felokosíthat...

Mi a jó édes mazsolás túró abban a szégyen, ha egy csapat nem nyer???

Hiszen minden csapat ama biztos tény tudatában kezd el játszani a világbajnokságon: valaki győzni fog, lesz ezüst- meg bronzérem, a többiek pedig – szép számmal – nem nyernek. Vagy valaki ezt közülük, netán szurkolóik közül nem sejti? Mert ha mindenki megértette, akkor előre elfogadta: talán nyer, talán nem. Ha biztosan tudna győzni, minek játszana? Mi lenne abban a szép? Elvégre a sport a test és lélek, az egyén és csapat szellemének építése – nem pedig lebontása, deprimálása, traumatizálása – mellett végső soron játék, illetve pozitív próbatétel. (Történelmi távlatból az életben maradásért vívott véres harc civilizált helyettesítése.) Egy világbajnokságon pedig minden – elvileg – világszínvonalon. Tehát – ismét elvileg – a vébén a legrosszabb is jobban, nagyobb tudással játszik, mint Ipricsomfalván a hegyoldalban lejtő, sörszagú köpködő mögötti gazos focipályán. Tehát nem logikus, hogy egy ipricsomfalvi hetedligás hátvéd nagyobb elismerésben, kegyben részesüljön, mint a vébé legrosszabbja. Teljesítményét nézve legalábbis.

És akkor jön az a fránya emóció!

Mert aki a miénk, azt jobban szeretjük, aki minket képvisel (értsd: helyetted rúgja a bőrt?, helyetted simogatja a feleséged?), az a miénk, az felelősség, az büszkeség – következésképpen vereségkor gyalázat és szégyen... Mondjam, hogy ez beteges? Ahelyett, hogy az elért eredményt értékelnénk, az el nem értért sírunk. Megígérte valaki, hogy biztos nyerünk? Nem. Hát akkor?!

Ha valaki, aki sportember, a Mont Everest csúcsa alatt 100 méterrel objektív okok miatt visszafordul, büszkék leszünk rá? Én annak ellenére, hogy nem fogom fel ép ésszel, minek megy oda az életét kockáztatni, büszke vagyok rá. Azért, amit elért. Nem fujolok, nem gyalázom. Ha egy versenyző egy regionális futóbajnokságon utolsó előtti, azt ugyanúgy taps illeti, mint az elsőt. Megdolgozott, elérte, amit lehetett. A profi világban anyagilag számszerűsítik a teljesítményét, az amatőrben meg szeretetből teszi. S hogy a közönség szórakozzon. S nem azért, mert a sportoló imádja, ha leköpik. Akkor politikusnak állna.

Na, ott aztán van szégyen, gyalázat, számszerűsítés. Ott aztán van számonkérhetőség. Meg minketképviselet is akad, amennyi a kampánycsövön kifér.

Emlékszünk például Csáky Pál fitneszversenyzőre (tényleg fitneszt ír honlapján), aki nemzeti trikolór sállal (akárha focista lenne) osztotta a nemzetáruló jelzőt orrba-szájba-vesébe. Aztán nem ő nyert... Most meg – pár év Gorillát emlegetést, korrupciós vádaskodást követően – hogyaszonygya: nem számol el az EP-kampányával.

Eredmény? Szórakoztató játékélmény? Testi, szellemi, morális épülés? Követendő példa becsületes küzdésből a fiatalság részére? Önmaga legyőzése, képességeinek bővítése, teljesítményének növelése? Sikeréből következő hozadék képviselt közössége számára?

Csak feldobja magát a fitnesztizenhatos közelében, holott senki sem rúgta fel. Megbotlott a saját lábában. De másokat vádol miatta. És rugdos, gáncsol, visszahúz. Nálam piros lap. De én csak egy mezei állampolgár vagyok (mint te, kedves olvasó), nem játékvezető, nem érthetek az ilyesmihez. Mi csak nézzük és szomorkodunk. De szégyenérzetre nincs szükség. Mármint a sportban.

A politika, az más. De ott senki sem szégyelli magát.