Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít

Ami a mértéket illeti, a valóságban 1956 és 1989 között az egy főre jutó reáljövedelem a háromszorosára növekedett. Vagy hogy érzékeltessük a kontrasztot: az 1989 előtti 23 évben 103 százalékkal nőtt az egy főre jutó reáljövedelem, az 1989 utáni 23 évben 2 százalékkal csökkent.

A morális érvek – itt tartottunk az előző rész végén – négy kategóriába sorolhatók. Vegyük sorra, melyik igaz, és mennyire.

Egy: A jólét növelése hitelből történt, bűnösen eladósítva az országot.

Emögött az alkuelmélet rejlik, vagyis az a képzet, hogy Kádár valahogyan megvette, korrumpálta a különben egyöntetűen szabadságszerető, tiszta szívű „társadalmat”, a „kisembereket”, a „melósokat” stb. – véletlenül sem a középosztályt, amelyeknek ideológusai ezt az elméletet később kidolgozták.

Az életszínvonal-emeléssel Kádárnak – az alkuelmélet szerint – nem az életszínvonal-emelés volt a célja, hanem az egész korszakban az, hogy a melósok ne kezdjék újra ötvenhatot. És mivel a gazdaságban nem létezhettek források a jólét növelésére, csakis erkölcstelen, nem munkából, hanem bankoktól, ráadásul külföldi bankoktól származó pénzzel tehette meg. Pénzt vett föl, és ezt odaadta az embereknek, hogy kussoljanak. Látható, hogyan vetülnek vissza s keresnek igazolást maguknak a későbbi politikai-ideológiai hadműveletek.

Valójában a Kádár-korszak nettó 32 évéből öt és fél plusz kettőben – 1974 elejétől 1979 nyaráig és 1985-86-ban – állt gátlástalan hitelfelvétel a jólét növekedése mögött, és akkor sem közvetlenül. Az idő és az esetek nagy részében az életszínvonalat nem – vagy nem közvetlenül – kölcsönökből növelték; és megfordítva: a kölcsönökből sok mindenre költöttek, de az a pénz igen ritkán jutott el egyenest a „társadalomhoz”.

A Sztálin utáni korszak uralkodó doktrínája szerint a szocialista gazdaságok növekedési potenciálja hosszú távon nagyobb, mint a kapitalista gazdaságoké; az életszínvonal emelkedése pedig egyenesen következik a gazdasági növekedésből. Amíg meg nem kezdődött számos országban – nemcsak nálunk – az eladósodás, és ezzel párhuzamosan le nem lassult a növekedés, addig a nemzeti jövedelem és az életszínvonal viszonya attól függött, mennyit költöttek az adott országban beruházásra és a hadseregre (utóbbi nagyrészt szintén ipari beruházásokat jelent).

A kádárizmus sajátossága – az eladósodástól függetlenül – a többi szocialista országhoz képest az volt, hogy viszonylag alacsonyan tartotta a felhalmozási rátát, és a nemzeti jövedelemből többet hagyott meg a fogyasztásra.

Ez utólag nézve nem feltétlenül volt baj, mert a szocialista beruházások nagy része ablakon kidobott pénznek mondható. Az tény, hogy 1957-ben a Szovjetunió és más „baráti” országok – súlyos politikai áron – összedobtak csaknem 300 millió dollárnyi devizakölcsönt, de az első és legnagyobb életszínvonal-korrekciót mégiscsak az tette főként lehetővé, hogy a térség 1945 utáni történelmében példátlanul alacsony szintre, 9 százalékra szorították le a felhalmozási rátát.

Miután viszont 1974-ben megkezdődött a rohamos eladósodás, Magyarországon a fogyasztási arány éppenséggel enyhe csökkenésnek indult, és növekedtek a beruházások – pont 1978-ban értek csúcspontra, s ekkor vált világossá, hogy a hitelfelvételt államcsőd nélkül nem lehet folytatni. A hitelek óriási része tehát nem fogyasztásra ment el (már 1976-ban megzökkent az életszínvonal emelkedése) hanem olyan, nem sürgető vagy abszolút pénzfecsérlésnek bizonyuló beruházásokra, mint az orenburgi gázvezeték építése, a Ganz-Mávag vagy a textilipar rekonstrukciója (szovjet gépekkel). Utána pedig a hitelfelvételnek nem volt sokkal több értelme, mint a rövid lejáratú hitelek visszafizetése és a kamatok kiizzadása.

Kádár 1985-ös gyorsítási kísérlete, amely pár év alatt megkétszerezte az amúgy is horribilis adósságállományt, ugyanezen idő alatt a fogyasztás mindössze 8 százalékos növekedéséhez járult hozzá – hogy mennyiben, azt nem lehet tudni. Annyi biztos, hogy ebben az időben lépett hatályba az a népesedéspolitikai intézkedéscsomag – a gyermekgondozási díj bevezetése, a családi pótlék, az anyasági segély emelése –, ami ugyan középtávon sem állította meg a születések számának csökkenését, viszont az államháztartás akkori, nagyon kényes helyzetében gazdaságilag abszurd volt. Talán nem véletlen, hogy a Kádár-rendszer abszurd és hatástalan intézkedései közül az 1989 utáni „jobboldal” ezt találta a leginkább „előremutatónak” és megőrzésre méltónak.

Összefoglalva: az eladósodás és a jólét növekedése között nem mutatható ki szabályos összefüggés.

Kettő: A jólét növekedése önző ügyeskedésen, kiskapuk keresésén, a jogszabályok tudomásul nem vételén alapult. A rendszer individualistává, az erkölcsileg magasabb rendű kollektív, nemzeti célok iránt közömbössé nevelte az embereket.

Az „ügyeskedés”, „nyerészkedés”, „kispolgári önzés”, „harácsolás” a Kádár-rendszer baloldali frakciójának, a Biszku- és Gáspár Sándor-féle, úgynevezett munkásellenzéknek és az 1956 után újra integrálódott népi értelmiségnek a hívószava volt, valamint – nem pontosan ezekkel a fogalmakkal – a maroknyi szélsőbal értelmiségi ellenzéké. Összeért kétféle kollektivizmus: ahol a marxisták „a társadalom”-ról beszéltek, ott a népiek „az ország”-ról vagy „a nemzet”-ről, a hithű marxista – nacionálkommunista – népiek pedig hol erről, hol arról. Az individualizmus, az egyéni, sőt a családi jólét növelése mint cél számukra ellenséges ármány volt.

A jogtisztelet hiánya, a személyes összeköttetések gátlástalan kihasználása, a reflexszerű kiskapukeresés, a kenő-, csúszó- és hálapénz, valamint a köztulajdon magáncélra való hasznosítása mind elítélendő dolog. Vegyük azonban észre, hogy az országban akkor nem a jog, hanem az állampárt uralkodott, és nem a piacgazdaság, hanem a hiánygazdaság volt az alap.

És itt megint csak az osztályszemlélet hiányába ütközünk: az úgynevezett „kádári kisembert” mindezekért annak a magasabb státusú (de még a pártelit alatti) középosztálynak a tagjai szidják utólag, amely akkoriban sokkal inkább kihasználta jogon és piacon kívüli kapcsolatait, mint a gyári gépen fusizó esztergályos. Aztán, amikor képviselői útján átvette a politikai hatalmat a régi pártelittől, minden tőle telhetőt megtett a piacgazdaság és a joguralom kiépítésének blokkolására az anyagi jogosultságaihoz való ragaszkodás („nekem ez jár az államtól”) és a jog barkácsolása útján.

Három: A rendszer az egyszerű emberek súlyos önkizsákmányolása árán tett lehetővé „némi” jólétet.

Ez igaz, de több megszorítással. A „némi”-t, mondom, felejtsük el. Azonkívül ez elég falsul hangzik olyan középosztálybeli kritikusok szájából, akik önkizsákmányolás nélkül tettek szert jólétre. (Bár az is igaz, hogy a Kádár-korszak vége felé a ténylegesen önkizsákmányoló gyári munkások, bányászok, téeszparasztok, iparosok, éjszaka beszerző, nappal árusító zöldségesek stb. csakugyan többnyire jobban éltek, mint a kritikus értelmiségiek vagy akár az irodai munkát végzők átlaga.)

De azért sincs helyén egészen ez az állítás, mert egészen 1979-ig a reálbérek, tehát a munkahelyi, nyolcórás munkáért kapott fizetések is gyorsan nőttek. És az ideológiából következő teljes, sőt kötelező foglalkoztatás, a piaci érdekeltség hiánya – és abból, ami e kettőből következett: a rossz szervezettség – miatt az üresjárat és a lógás ugyanolyan jellemző volt, mint a túlhajszoltság. A kapun belüli munkanélküliség, a béregyensúly kedvéért fölvett, az idő nagy részében tétlen anyagmozgatók sokasága és a munkaverseny meg a túlórázás ugyanannak a perverz gazdasági rendszernek a két oldala volt. Az 1980-as években aztán nagyon gyorsan elvált az a csoport, amely csak a – zsugorodó – fizetéséből tudott megélni, attól, amelyik a nyolcórás fizetés csökkenését ellensúlyozni tudta.

Ez utóbbi csoport pedig nem feltétlenül élte meg jóléte további, szerényebb-nagyobb növekedését önkizsákmányolásként. Ez pedig átvezet a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés negyedik fajta kritikájához, illetve annak a pontatlanságához. Politikailag, a jelenben is érvényesülő hatás miatt talán ez a legfontosabb kérdés.

Négy: Az emberek a gondoskodó, paternalista állam iránti hűségre nevelődtek, amely bölcsőtől a sírig kipárnázta életüket; és leszoktak a szabadságvágyról.

Jó szándékú, liberális közgazdák, politikusok, közírók igen gyakran ezzel magyarázzák, miért fulladt előbb vagy utóbb kudarcba minden olyan kísérlet, amely a térségben példátlanul magas magyar újraelosztási rátát, adóéket csökkentette volna; az alanyi jogon járó juttatásokat rászorultság szerint osztotta volna; az „ingyenes” (adókból, járulékokból finanszírozott) szolgáltatásokat nagyobb részben fizettette volna meg azokkal, akik igénybe veszik őket; az államnak való kiszolgáltatottság helyett öngondoskodásra ösztönzött volna.

Csakhogy a szocialista „gondoskodó állam” összetevői – garantált munkahely, általános és (törvény szerint, névleg) ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás, gyermeknevelést segítő juttatások, öngondoskodástól független, egységes nyugdíjrendszer és a fizetésekhez képest viszonylag magas nyugdíj – mindegyik kelet-európai szocialista országban megvoltak. Azokban is, ahol a jólét nem érte el a magyar szintet, s ahol az állami fizetést sokkal kevésbé lehetett magánmunkával kiegészíteni.

Megint csak ugyanoda lyukadunk ki: az újraelosztást csökkentő reformokat nem a „kisemberek” blokkolták, hanem az, akinek módja volt megakadályozni: az új politikai elitet delegáló középosztály, a lakosság felső jövedelmi szegmense. Másfelől a többség körében nem (általában) a „gondoskodó állam” volt igazán népszerű mint a viszonylag kis állam és a ,liberális piacgazdaság ellentéte, hanem a kelet-európai szabványtól némiképp – következményeit tekintve lényegesen – különböző magyar modell.

Hogyan festett az állam és a gyarapodó egyén (család) viszonya a valóságban?

Akár liberális kritikusokról van szó, akár a „kádári kisembert” taktikától függően hol szidalmazó, hol „józan gondolkodású magyar embernek” tekintő „jobboldali” propagandistákról, amikor a kádári örökségről beszélnek, leginkább a panellakók – (volt) ipari munkások, alsó-középosztálybeliek – lebegnek a szemük előtt. Holott ők a kisebbség. A XXI. század elején nyilvántartott négymillió lakás 70 százaléka a XX. század második felében épült, ezek közül csak 650 ezer lakótelepen, vagyis a lakásoknak kevesebb mint egynegyede. A többség: családi ház, amelyet „vidéken” építettek, falvakban, kisvárosokban, nagyobb városok központján és lakótelepein kívül, az évtizedek során sok milliárd euró értékben. Vagyis ezt az értéket nem „kapták”, hanem megtermelték.

A Kádár-kori életszínvonal-emelkedés java része a városi központoknál eredetileg sokkal szegényebb kis településeken, városszéleken, agglomerációban zajlott; és mivel az 1989 utáni gazdasági váltást a városi központok jobban vészelték át, „vidéken” volt nagyobb és fájdalmasabb a zuhanás. Ez magyarázza a „vidéket” a szocialista és liberális pártoknál jobban ismerő – vagy mondjuk úgy, jobban érzékelő – Fidesz, majd a Jobbik előretörését.

Hogyan festett ez a bizonyos magyar modell a való életben? Az állam – lásd föntebb – nemcsak munkabér formájában adott „több pénzt az embereknek”, amíg tudott, hanem több szinten és több formában a több munka útján való egyéni gyarapodást segítette. Erre pedig „vidéken” éppenséggel több lehetőség volt, mint a városi központokban.

Egy átlagos magyar falu gazdasága a mezőgazdaságban vagy iparban végzett munkán kívül a házépítés köré szerveződött. A családiház-építés központi fontosságára jellemző, hogy az új lakások alapterülete 1986-ban a lkeleti tömbben Magyarországon volt a legnagyobb: 83 négyzetméter, azaz nagyobb, mint az átlagosan magasabb életszínvonalú Kelet-Németországban (61,2) és Csehszlovákiában (81,9). Ez úgy volt lehetséges, hogy a rengeteg (tipikusan háromszintes) családi ház területe felhúzta az átlagot a lakótelepi és egyéb társasházakhoz képest.

Honnan volt rá pénz? Az állam garantálta, hogy az embereknek legyen munkahelyük, és az ott végzett munkát kifizessék, függetlenül attól, hogy mennyire volt piacképes az áru, amit termeltek – de ez minden szocialista országban így volt. Ezen felül viszont a háztájiban – majd a nyolcvanas évek elejétől az iparban is – lehetőség volt legális munkával, állami segítséggel többletjövedelem-szerzésre, miközben az állam fölöttébb türelmes volt a feketegazdasággal szemben.

A mezőgazdasági termékek egyébként piacképesebbek voltak az ipariaknál; ebben az ágban előbb kezdődtek el és stabilabbak maradtak a reformok, és sokkal inkább elterjedt a piaci gondolkodás. Miközben egyre csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, az itt szerzett jövedelmek a nyolcvanas évekre utolérték vagy kicsit meghaladták az ipari jövedelmeket. És ha az ipari munkás kis településen élt, kiegészíthette a fizetését némi agrártermeléssel.

A szövetkezetek az államtól való lazább függésük miatt rugalmasabban tudták termelésüket a valóságos piaci kereslethez igazítani, és ez ipari, szolgáltatási melléküzemágaikra is vonatkozott: ki tudták tölteni a piacgazdaság hézagait a takarítástól a városi borozó létesítésén át a hótaposó gyártásáig. 1973-74-ben, a gazdasági reform visszavételekor korlátozták a téesz-melléküzemágakat, de a nyolcvanas években újra felvirágoztak a mezőgazdasági nagyüzemekhez kapcsolódó vállalkozások.

De nemcsak ennyi. A lakásépítéseket bőkezűen támogatta közvetlenül is az állam olcsó kölcsönök és a vállalt gyerekek után járó szociálpolitikai támogatás formájában (a nyolcvanas évek elejétől családi ház építésére is adtak). Az építőanyagok árát sokáig nem a kereslet-kínálat szabta meg, azaz viszonylag alacsonyan tartották. A kis települések gazdaságába ilyenformán elég sok pénzt injektáltak, tovább növelve a helyi piac felvevőképességét. Volt, aki „ingyen” munkával dolgozta le a beinjektált pénzt, a szakiparosok pedig természetesen fizetségért. De ahogy az építkezők maguk is az államilag garantált ipari vagy mezőgazdasági piacra való termeléssel halmozták fel az építkezéshez szükséges pénz nagy részét, az iparosok vagy feketén vállalkozó szakmunkások is ilyen forrásokból egészítették ki az építkezésből (esetleg a nyolcórás munkából) szerzett jövedelmüket. (És persze a szakképzés is ingyenes volt.)

A gyárban dolgozó szerkezetlakatos otthon műhelyt épített, és oda vállalt munkát. A marós géemkázott: gyakorlatilag jobb pénzért adta el szaktudását ugyannak a gyárnak, amely rászorult erre a szaktudásra. Az ácsmester kormányközi megállapodás alapján „baráti” arab országban dolgozott sokáig – akár volt értelme az ottani munkájának, akár nem, a hazainál nagyobb fizetését így is, úgy is megkapta. Az asztalos disznót tartott a hátsó udvarban; a tápon állami támogatás volt, a felvásárlás pedig azért volt biztos, mert biztos volt a hazai és a keleti piac. A kőműves bort termelt; ezt is felvásárolta az állam, igen szerény minőségi követelményekkel, de gyakorlatilag senki sem akadályozta, hogy eladja ismeretségi alapon, jobb áron. Amikor már bővíthetett, megvette második Barkasát, embere egyszerre két helyen dolgoztak, felhalmozott pénzét sörözőbe fektette.

Akármerre nézünk: az emberek úgy gyarapodtak, hogy maguk dolgoztak, és maguk értékesítették a munkájukat vagy annak a termékét, de az állam minden szinten besegített kézbe adott pénzzel, kölcsönnel, a legkülönfélébb módon garantált piaccal. A kis magántulajdon és magánmunka révén való gyarapodásnak az államosított gazdaság volt a megbízható bázisa, szolgáltató gépezete.

Namost ez nem más, mint az a gazdasági szerkezet, amit a magyarok óriási többsége akart 1945-ben éppúgy, mint 1956-ban. A többség 1989-ben úgy érezte, hogy ez a modell bevált; ha „elhúznak a komcsik”, „kimennek az oroszok”, és csatlakozunk a Nyugathoz, ennek a modellnek az alapján folytatható, sőt fel is gyorsulhat a nyolcvanas években nagyon lelassult vagy megakadt növekedés, ami egyenlő az életszínvonal-javulással. És mivel ez nem így történt, húsz évvel később a többség még inkább úgy érezte, hogy az a modell volt a jó. Mindennek a politikai vetületéről a folytatásban.

Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7., Bárányvakság 8., Bárányvakság 9., Bárányvakság 10., Bárányvakság 11., Bárányvakság 12.

----------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.