Bárányvakság 15 – Népi demokrácia

Az előző rész tartalmából: hogy az uralkodó állami tulajdon és a magángyarapodás kombinációján alapuló magyar modellt nem Kádár találta fel, hanem a nép többsége 1945-ben és 1956-ban is ezt akarta.

 

A kérdés az, hogy miért.

Előbb vegyük szemügyre az 1945 utáni magyar történelem ma politikailag korrektnek számító értelmezését. Eszerint: 1945-ben az oroszok megszállták Magyarországot, és ránk erőszakolták kommunista rendszerüket. 1956-ban a nép ez ellen a kommunista rendszer ellen lázadt fel. Kádár orosz segítséggel leverte a forradalmat és szabadságharcot, és a gonosznak feltüntetett ötvenhattal szemben határozta meg rezsimjét. Ez lényegében ugyanaz volt, mint Rákosié, de Kádár kicsi (a rendszeren belüli) engedményeket tett, hogy ötvenhat ne térjen vissza. A végén a nép – a politikai ellenzék vezetésével – megint fellázadt, visszatért ötvenhat értékeihez, és ezáltal megszabadult a kommunista zsarnokságtól.

Röviden: mivel az 1989 utáni rendszer elsősorban az 1956-os forradalom és szabadságharc igenlésével, kultuszával legitimálta magát, úgy kellett beállítania, hogy a leváltott rendszer ötvenhat tagadásával, azzal szemben igazolta létjogosultságát. Ez azonban nem volt így.

A Kádár-rendszer számára az „ellenforradalom” pontszerű történelmi anomália volt, kóros kitérő az egyvonalú fejlődés útján, nem pedig viszonyítási alap. A kádárizmus nem ötvenhattal, hanem a Rákosi-rendszerrel szemben legitimálta magát. A történelem ebből a szemszögből így festett:

1944–45-ben a szovjetek felszabadították Magyarországot. Nemcsak a németeket űzték ki, hanem a nagybirtok és a nagytőke igazságtalan és nácibérenc uralmát is elsöpörték. Az így megtisztított politikai térben a magyarok létrehozták a népi demokráciát, amelynek a kommunista párt volt a természetes vezető ereje. Rákosi azonban ezt terrorisztikus diktatúrává torzította, majd Nagy Imre elhibázott revizionista politikája és árulása odáig vezetett, hogy 1956-ban a népi demokrácia ellenségei megpróbálhatták visszaállítani az 1945 előtti rendszert. Ezt szovjet segítséggel sikerült megakadályozni, s azóta az egyedüli jó úton haladunk, pontosabban haladunk tovább: folytatjuk azt, ami 1945-ben elkezdődött.

A sajnálatos helyzet az, hogy ötvenhat megítélésén és az út jónak tartásán kívül a kádárista értelmezés áll közelebb a valósághoz. (Bár e kettőben az 1989 utáni polkorrekt álláspont is csak közelebb van a valósághoz, de fedni nem fedi.)

Természetesen nem voltak róla közvélemény-kutatások, de személyes beszámolók és irodalmi adatok alapján azt mondhatom, hogy az 1944–45-ös szovjet inváziót a nép nagy része egyszerre élte át megszállásként is és felszabadulásként is. Abban a pillanatban nem lehetett tudni, hogy ránk erőltetnek valamilyen rendszert – 1945-ben szabad választásokat tartottak, és fölényesen győzött egy olyan, nem kommunista párt, amely a neve szerint is részben „polgári” volt. És a többség feltehetően úgy érezte, hogy bármilyen brutális atrocitásokat követett is el a Vörös Hadsereg, nemcsak a németeket verte ki, hanem ez az erőszak kellett hozzá, hogy az ország megszabaduljon addigi, gyűlölt, és összességében – minden mentőkörülménnyel együtt – katasztrofálisan kártékony politikai vezető rétegétől. Ami hagyományosan összefonódott a gazdasági elittel. 

Akár Márai Naplóját, akár Bibó cikkeit, tanulmányait olvassuk – ez a két nagyon különböző világnézetű ember egyaránt így gondolta, és nagyon megértő volt az oroszokkal. Mármost ők a középosztályhoz tartoztak; képzeljük el, hogyan látták mindezt a lakosság 80 százalékát alkotó szegény rétegek.

Ami a rendszert illeti: azt, mint mindenki tudja, aki abban a korban ki volt téve a hivatalos politikai nyelv inváziójának, nem „kommunizmusnak”, hanem „népi demokráciának” hívták. A fogalmat Kommunista Internacionáléban dolgozták ki, pontosabban szentesítették a náci hatalomátvétel sokkja után, és erősen antifasiszta tartalma volt. Mivel úgy tekintették, hogy a „polgári” demokráciát felszámoló fasizmus – ebbe a nácizmust is beleértették – a kapitalizmus logikus fejleménye, azt gondolták, hogy ha egy országban demokrácia van, azaz a többség akarata érvényesül, akkor a többség a fasizmust is elveti, és a kapitalizmustól is meg akar szabadulni.

1944-45-ben a szovjet ellenőrzés alá került országokban a népi demokratikus elvet valósították meg. Szovjet-Oroszországgal ellentétben – ahol 1918 elején szétkergették a demokratikusan választott Dumát – megőrizték a parlamentáris rendszer kulisszáit, az országok többségében megmaradt a formális többpártrendszer, és felszámolták a kapitalizmust. Utóbbit – kivéve a legfejlettebb területeket – valóban a többség egyetértésével.

Itt tennünk kell egy kis történelmi kerülőt. Semmi kétség, Köztes-Európa 1945 és 1989 közötti történelmét az orosz birodalomépítő szándék határozta meg. De ez még nem magyarázza, hogy a birodalom centrumában hogyan szerezhette meg a hatalmat egy kis politikai szekta, még Nyugaton is avantgárdnak számító, szélsőséges ideológiájával.

A válasz szerintem, nagyon tömörítve: Oroszországban hatalmasak voltak a társadalmi különbségek, mondhatni, elviselhetetlenül igazságtalan társadalom volt. Az igazságtalanságot még elviselhetetlenebbé tette, hogy a politikai, illetve az igazgatási vezető réteg összefonódott a gazdasági kiváltságos réteggel (az földbirtokos nemességgel), valamint hogy ez az igazságtalanság a hadat viselő hadseregben is érvényesült. A középosztály, de főleg a saját lábán álló városi középosztály gyenge volt; az óriási többség pedig szegény paraszt.

A hatalom megszerzését megkönnyítette a háborús helyzet, és az volt a célravezető módja, hogy az igazságtalanságot megszüntetik oly módon, hogy a nagybirtokokat felosztják a többséget alkotó szegény parasztok között, érdekeltté téve őket az új rendszer fenntartásában. Ezután náluk hagyják a földeket addig, amíg meg nem szilárdítják a hatalmukat. Majd a parasztságot – mint a marxista üdvtörténet szempontjából zavaró tényezőt – visszakényszerítik az immár állami ellenőrzés alatt álló közép- és nagybirtokra, de aránya egyre csökken, mivel közben rohamosan „fejlesztik” (inkább: növesztik) az ipart.

Köztes-Európában, a második jobbágyság övezetében a társadalmi képlet többnyire meglehetősen hasonlított az 1917-es Oroszországéra. A többség mindenütt szegény volt, és földet művelt. A középosztály, főleg a városi, gyenge volt. Igazi kivételt csak a történelmi szász régió plusz Berlin, valamint a Habsburg-időkben fejlődésnek indult cseh és morva iparvidékek jelentettek.

Magyarország a két véglet között foglalt helyet, de közelebb az orosz pólushoz. A két világháború között a munkaképes népesség fele volt mezőgazdasági munkás, gazdasági cseléd vagy kisbirtokos; egyötöde tartozott a közép- és felső osztályhoz (az 1921-es összeírás szerint ez az arány Lengyelországban 74, illetve 8 százalék). 

A helyzetet súlyosbította, hogy Magyarországon nemcsak a szegények és a gazdagok között volt az ellentét, hanem a középosztályon belül, a „keresztények” és „zsidók” között is (az idézőjel azért van, mert a korabeli nyelvhasználatban, sőt a jogban a két melléknév nem vallást, hanem származást jelölt). Trianon nemcsak a magyar nacionalizmust neurotizálta, úgy rémlik, legalább egy évszázadra, hanem a „keresztény”–„zsidó” viszonyt, azaz a középosztály állapotát is végzetesen megmérgezte közvetve és közvetlenül.

A trianoni terület 9 millió lakosából nem egészen félmillió minősült zsidónak, azaz kb. 5,5 százalék. A középosztályban ez az arány háromszoros volt, 15 százalék körüli; még nagyobb az úgynevezett professziókban (orvos, jogász, mérnök: 30–40%) az ipari tőkében (40%), a banktőkében (70%), de még a nagybirtokos mezőgazdaságban is (20%). Egyszóval az önálló középosztályban és a szűk felső osztályban igen nagy súllyal voltak jelen zsidónak minősített állampolgárok, viszont az államapparátusból kiszorították őket – ez a Trianon-sokkra adott közvetlen és közvetett reakció. Így eléggé elkülönült a politikai és a gazdasági hatalom, és viszonyuk származási feszültséggel telítődött, miközben a szegény vagy éppen nyomorgó többség a közép- és felső osztály mindkét szektorával szemben egyre ellenségesebb volt.

A zsidóság Budapesten koncentrálódott (23 százalék; Újpesten még 18). Ez is Trianon átka: a közepes méretű, történelmi városok külső körének levágásával Magyarország kettéoszlott egyetlen iparosodott, üzletre szokott, nyugatias nagyvárosra és „a vidékre”, ami mindent jelentett Budapesten kívül.

Az 1938 és 1944 közötti időszak – főleg az utolsó év – aztán kétféleképpen is rendkívül meggyengítette a középosztályt. A zsidóságot megfosztották gazdasági hatalmától, és többségét a halálba küldték; a holokauszt és a rá következő kivándorlás nyomán a létszám a háború előttinek 28 százalékára apadt (bár mivel a budapesti zsidók nagyobb arányban menekültek meg, még inkább megnőtt a középosztálybeliek aránya). A „keresztény” középosztályból kikerülő politikai, katonai és közigazgatási kaszt viszont olyan történelmi hibák és bűnök sorozatát követte el, a XVII. század óta nem tapasztalt pusztulást hozva Magyarországra, hogy jó ideig esélye sem volt a politikai (és gazdasági) életben való további részvételre.

A „keresztény” középosztály mint osztály egyik napról a másikra megsemmisült. A megalázott és megnyomorított „zsidó” középosztály maradványa a következő három évben ellenállás nélkül beilleszkedett az új rendszerbe, amely ugyan kezdetben és a sztálinista időkben durván antiszemita volt (Rákosiék zsidó származása ellenére), de legalább megszüntette a diszkriminációt az állami alkalmazásban, így lehetővé tette a középosztálybeli létforma egy töredékének megőrzését.

Magyarországon 1945 és 1949 között társadalmi és politikai forradalom zajlott le. 1945 elején a kommunista ihletésű radikális földreform azzal, hogy a birtokok maximális nagyságát kevés kivétellel 100 holdban szabta meg, nemcsak a nagybirtokrendszert számolta föl, de az agrárkapitalizmust is. Semmiféle ellenállás nem volt, sőt, a parasztság lelkesedett. (Attól még ősszel zömében a kisgazdákra szavazott, mivelhogy maga is a szó szoros értelmében kisgazda volt.)

A később megbélyegzett és elnyomott, 25–100 holdas kulákok akkor lehettek volna esetleg egy piacgazdaságban prosperáló, önálló vidéki középosztályt alkotó réteg, ha megmarad a piacgazdaság. De nem maradt meg. A radikális földreformhoz hasonlóan nem ütközött semmilyen ellenállásba a bankok, a gyárak, a bányák, a kereskedelem, a bérházak államosítása, vagyis a kapitalizmus teljes megszüntetése. (Politikai konfliktust csak az egyházi iskolák államosítása okozott.)

1956-ban az 1948. tavaszi állapotot akarták visszahozni: nincs kapitalizmus, a mezőgazdaságban a kis magántulajdon uralkodik, a többi szektorban a köztulajdon. Nincs terror. (A valóságban csak nem látszott, pontosabban Mindszenty őrizetbe vételéig a közvélemény nem kommunista része sem zavartatta magát a koncepciós ügyek sorozatától. Érdemes elolvasni, hogyan vélekedett Bibó 1947-ben Kovács Béláról és Nagy Ferencről.) Többpártrendszer van, de jobboldali pártok nélkül, hiszen nincs olyan tulajdonos vagy konzervatív középosztály, amely ezeknek a bázisa lehetne. Mindenki nagyjából egyet akar.

Ez a „népi demokrácia” ugyanúgy kudarcra ítélt utópia, mint a szigorú szovjet modell. Csak jelzem, hogy 1956 októberében a lengyelek is fellázadtak, és nekik nagyjából sikerült megvalósítaniuk a népi demokratikus modellt. A föld túlnyomórészt kisbirtokosok kezén maradt, a gazdasági többi része állami kézen. Névleges többpártrendszer volt, „nemzeti” kommunista vezetéssel. Kulturális szovjetizálás helyett virágzó, meglehetősen szabad kulturális élet. Fogcsikorgatva ugyan, de még a katolikus egyházat is visszahelyezték jogaiba. De sem a szegénységet nem sikerült enyhíteni, sem a valóságos gazdasági növekedést elindítani, sem a társadalmi békét megvalósítani. 1968-ban a rohamrendőrök csontokat törtek, 1970-ben sortűz volt.

Kádár, mint mondtam, az 1945-ben és 1956-ban kívánatosnak tartott népi demokratikus modellt valósította meg – végül is pragmatikus módosításokkal, látszat-többpártrendszer nélkül. Hogy milyen következményekkel, arról a folytatásban.

 

Bárányvakság 1.Bárányvakság 2.Bárányvakság 3.Bárányvakság 4.Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár, Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa.