Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs

Kevesen tudják (pontosabban: kevesen hajlandók elhinni), hogy Kádár 1956. november 4-én ott szerette volna folytatni, ahol október 31-én abbahagyta. A kommunista vezetésű „népi demokrácia” klasszikus modelljét akarta megvalósítani, pontosabban megtartani, díszletpártokkal, túlnyomórészt kisbirtokon alapuló mezőgazdasággal, némi szellemi szabadsággal, nemzeties külsőségekkel. Ahogy a lengyeleknél volt. A párttestületek jegyzőkönyvei szerint még a munkástanácsoknak is szánt némi szerepet.

Az elképzelt konstrukció elemeit aztán sorra áthúzta a valóság – a belső népi ellenállás, Nagy Imre következetes szembeszegülése, a moszkvai fejlemények, a szovjet és kínai kölcsönök fejében támasztott feltételek. Végül csak az óvatos szellemi nyitás maradt: 1957-ben Kodály, Németh László, Szabó Lőrinc Kossuth-díja. (Lényegében az 1953 utáni olvadás folytatásaként.) Meg a nemzetiesebb jelleg némi kompromisszummal: Kossuth-címer helyett piros-fehér-zöld pajzsos Kádár-címer.

A kis- és törpebirtokosokat eleinte nem zaklatták, nem akarták visszakényszeríteni az 1953 óta feloszlatott termelőszövetkezetekbe. A forradalom idején eltörölt kötelező beszolgáltatást nem állították vissza, a felvásárlási árakat megkétszerezték. Azt a tervet, hogy nem kezdik újra az erőszakos szövetkezetesítést, és megvárják, amíg a parasztok rájönnek, hogy jobb közösben gazdálkodni, a kormányzat az 1958-as riasztó, 20 százalékos terméscsökkenés miatt másította meg.

Kitérő: A parasztok közös gazdaságokba kényszerítését a kommunisták egyik fő bűnének tekintik; csak azt felejti el szinte mindenki, hogy az előző állapot is egész Köztes-Európában egy kommunista program következménye. 1944-től kezdve a szovjet hadsereg nyomában felállított kormányok rövid távú politikai céllal mindenütt felszámolták a közép- és nagybirtokot, egyfelől garantálva, hogy a parasztok többsége ne tudjon kilábalni a szegénységből, másfelől kockára téve a lakosság élelmiszer-ellátását. Tették ezt olyan országokban, ahol történelmi okokból a mezőgazdaság gerince – technikailag, gazdaságilag – az exportképes nagybirtok volt.

Az 1920-as Nagyatádi Szabó-féle földreform során nemcsak azért osztottak nagyon kevés földet – és ezen a Bethlen-kormány sem változtatott –, mert a nagybirtokosok jól meg tudták védeni az érdekeiket, hanem azért is, mert a nemzetgazdaságnak szüksége volt a jóval termelékenyebb nagybirtokokon megtermelt árura. Ez még akkor is igaz, ha a nagyobb birtokoknak mintegy a fele feudális okokból „korlátolt forgalmú” volt, azaz lényegében hitelképtelen. Ha az összes 500 kataszteri holdnál nagyobb birtokot felosztják – ez szerepelt a szociáldemokraták és a kisgazdák programjában éppúgy, mint a nyilasokéban –, egy családra akkor is csak 13 hold, azaz kb. 7,5 hektár jut, és ez a termelékenység zuhanásához vezet, ahogy ahhoz vezetett az 1945-ös, radikálisabb földreform is.

Kádárék tehát az 1945-ben megtört hagyományt folytatták, ami nem véletlenül illett össze a marxista-leninista ideológiával, hiszen mint az előző részben láttuk, ez az ideológia pontosan abban a térségben tudott „magától” győzni, ahol a városi kapitalizmus és középosztály a leggyengébb volt, és ahol csak két emberöltővel korábban szűnt meg a jobbágyság.

A termésátlagok ismét növekedésnek indultak, csak 1963-ban okozott a legfelső körökben riadalmat, hogy a rossz időjárás miatt kevés búza termett (a hektáronkénti termés visszazuhant az 1944-es szintre, ami viszont a maga idejében rekord volt), de ennek is volt három pozitív hatása. Egyrészt a Kádár-rendszer emiatt szánta rá magát először viszonylag nagy nyugati kölcsön felvételére, ez sikerült is; nem volt akkora, hogy veszélyeztette volna az egyensúlyt, de elég ahhoz, hogy jelezze: Magyarország gazdaságilag nincs teljesen bezárva a keleti blokkba. Másrészt lökést adott a reformoknak, amelyek a mezőgazdaságban már megelőzték az 1968-ban bevezetett „új gazdasági mechanizmust”. Harmadrészt, a gazdasági vezetés belátta, hogy a mezőgazdaságba tőkét kell invesztálni (egyszersmind elengedték a téeszek akkor horribilisnek számító, 13 milliárdos adósságát).

Ekkor kezdődött meg a magyar mezőgazdaságban az a látványos fejlődés, amely az általános gazdasági pangás idején, az 1980-as években sem maradt abba. Tudatos technológiai fejlesztéssel (Bábolna, Nádudvar vagy Bóly iparszerű termelési rendszerek központja volt), állami támogatásokkal, államilag fejlesztett ipari háttérrel, államilag garantált bel- és külföldi felvevőpiaccal (nemcsak a Szovjetunió, de sokáig pl. a kommunista vezetésű olasz Emilia-Romagna is) igen nagy növekedést értek el a hétköznapi minőségű tömegáruk termelésében. Mindezt úgy, hogy az állami vagy szövetkezeti infrastruktúrára számottevő magántermelés épült (élősertés, primőrök, bor stb.)

Hasonló modellt próbáltak ki a magánépítkezések ösztönzésével és támogatásával az építőiparban, majd a nyolcvanas években – sokkal kisebb sikerrel – a feldolgozóiparban és a szolgáltatásokban. Azt lehet mondani, hogy ez a magyar modell többre ugyan nem volt képes, de kiteljesítette, ami benne volt, olyan mértékben növelte az általános jólétet, amilyenre nem találunk más példát a magyar történelemben – az adósság máig minket nyomorító, 1985 utáni megduplázódása nem ebből a gazdasági logikából, hanem a politikai rendszer rossz voltából, Kádár bukhatatlanságából következett. A legsúlyosabb kár, amit ez a gazdasági modell okozott, nem az adósság volt.

Hanem, általánosságban, az a magyarok több nemzedékének reflexeiben rögzült tévhit, hogy a jólét tartós növekedése lehetséges kapitalizmus és képviseleti, plurális demokrácia nélkül.

Konkrétan: az „ennyi volt benne, nem több” azt jelentette, hogy egy zárt rendszerben idáig lehetett eljutni. A magyarok észlelték, hogy a jólét növekedésével együtt is reménytelenül le vannak maradva a Nyugattól – és a korszak végén már Japán meg az ázsiai kistigrisek is elénk kerültek –, de azt nem, hogy éppen a véges, zárt növekedési pálya miatt.

Hogy miről beszélek? Az 1945 utáni konjunktúrákat olyan iparágak fűtötték, amelyek azon alapultak, hogy „egy a világ”, illetve magának a kapitalizmusnak a működési mechanizmusain. Olyan iparágakban, amelyekre a zárt társadalmakban, ahol az alapvető szükségletek – élelem, ruházkodás, lakás – kielégítése a fő cél, egyszerűen nincs szükség.

Nyugaton, majd Kelet-Ázsiában is, ugrásszerű technológiai fejlődésre és rohamos termelésnövekedésre került sor a járműiparban (autó-, repülőgép-, hajógyártás) és az elektronikában (ügyvitel, távközlés, tömegkommunikáció, szórakoztatás). A világ többi részétől elzárt Kelet- és Köztes-Európában nem volt ösztönzés ezeknek az ágazatoknak a technológiai fejlesztésére. A térség szimbolikus járműve a kétütemű Trabant és az 1967-es év autójának licencével két évtizedig gyártott kocka-Lada; híradástechnikai ikonja a bőrtokos Sokol rádió. Személyautó Magyarországon egyáltalán nem készült, a telefonhálózat, főleg Magyarországon, hírhedten gyatra volt; a tévében másfél, rövid műsoridejű csatorna közül lehetett választani.

Az ügyvitel-gépesítés a KGST közös számítógép-rendszerén alapult volna. (A legelőrehaladottabb alighanem az állambiztonsági főcsoportfőnökségen volt, amelynek mágnesszalagjait máig nem dekódolták.)

A „kommunizmust” nem annyira Ronald Reagan, inkább egy másik kaliforniai, Robert Noyce (Jack Kilby társaságában) döntötte végromlásba.

Amikor az 1980-as évekre Moszkvában is rádöbbentek, hogy elvesztették a technológiai versenyt, a Nyugattal legjobb kapcsolatokat ápoló Magyarországnak különleges szerep jutott a műszaki hírszerzésben és hardvercsempészetben (a fejlett technika importját a Reagan idején nagyon szigorúan vett COCOM-lista akadályozta, ám Ausztria például nem is volt COCOM-tag). Ez egy ideig a hazai elektronikai ipar fellendüléséhez vezetett, de a termelés elsőrendűen katonai célú volt, nem húzta ki a magyar gazdaságot a bajból, bár nem egy mai vagyon eredete itt keresendő.

A magyar gazdaság alapvetően azért nem nőtt tovább az 1980-as években, mert nem volt hova  nőnie. A többség kikeveredett a nyomorból, és sokan tisztesen megéltek, de szabadon vállalkozni, utazni, kommunikálni nem lehetett. A szovjet gazdaság még rosszabbul működött, és ezért biztos felvevőpiacot jelentett, de ez a piac nem nőtt, inkább zsugorodott, Nyugaton pedig csak kis hozzáadott értékű, olcsó tömegárut tudtunk eladni, ez szintén nem volt elég a kelet-ázsiai jellegű felzárkózáshoz.

Mindezzel a beavatott gazdasági vezetők és szakértők szűk elitjén kívül senki sem volt tisztában. A tudatlanságot paradox módon az pecsételte meg, hogy a régi rendszernek az utolsó évei voltak a legliberálisabbak. A világútlevél bevezetésével 1988-ban megszűntek a nyugati utazás hatósági korlátai; a használtautó-behozatal engedélyezésével pedig 1989-ben a legértékesebb ingóságokon többé nem volt rajt a keleti szégyenbélyeg. (Ez a két intézkedés egyébként meg is adta a kegyelemdöfést a régi rendszer államháztartásának.) Terjedtek a közösségi antennás és kábeltévék; úgy látszott, a médiában elmorzsolódik a cenzúra. Semmi nem állta útját a nyugati kultúra beáramlásának. Más csak az hiányzott, hogy „elhúzzanak a komcsik” és „kimenjenek az oroszok”  – akkor minden rendben lesz.

A saját lehetőségeit kiteljesítő és egyben tartalék erőforrásainak végére jutó magyar rendszerből - amely mégiscsak esélyt adott az egyénnek a gazdaságilag racionális cselekvésre - át lehetett volna lépni a valóságos növekedést lehetővé tévő kapitalista rendszerbe, talán könnyebben és kevesebb fájdalommal, mint a többi posztkommunista országban. Ráadásul 1989-re készen állt a kapitalizmus intézményi és jogi rendszere, a többi országban ezután kellett a semmiből létrehozni. Különlegesen jók voltak a nyugati kapcsolatok. Magyarországnak több esélye lett volna a felzárkózásra. Ehhez azonban politikai akarat kellett volna, és az majdnem teljesen hiányzott.

A rendszer modernizált népi demokratikus alapját ugyanis – ahol az állam megteríti az asztalt az élelmes kis magánvállalkozóknak, aki pedig nem tud vállalkozni, annak munkát, azaz havi fizetést „ad”, függetlenül attól, hogy a terméket el lehet-e adni, vagy sem –, szóval ezt az alapot a nagy többség nem akarta megváltoztatni. Hiszen eddig működött, és most már az utálatos korlátok is hiányoznak, miért ne működne jobban?

Hogy ezért a tévképzetért mennyiben volt felelős a magyar középosztály, arról a folytatásban.

Előzmények:

Bárányvakság 1.Bárányvakság 2.Bárányvakság 3.Bárányvakság 4.Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia.

-----------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.