Bárányvakság 17. – A vergődés kezdetei

Pásztor Albert azzal híresült el 2009 elején, hogy bejelentette: bizonyos fajta bűncselekményeket Miskolcon csak romák követnek el, majd ilyet is mondott: „Kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az egymás mellett élés. Ennyi. Ennyi. Semmi több. Lehet ezt kibontogatni meg ragozgatni, e mögött ennyi van, és nem több, és nem más.”

Amióta kitört a botrány, hiába keresem az eredeti felvételt. A HVG korabeli tudósításából ítélve ezt nem saját véleményeként mondta, hanem az Avas lakótelep nem roma többségének valóságos vagy vélt ítéletét adta tovább – ám ekkor is rá lehet mondani, hogy az ő pozíciójában nagyon rosszul tette, ha minden kritika nélkül ismételte meg. Nem gondolom viszont, hogy Pásztor Albert „rasszista” (a rasszizmus fogalmát amúgy sem használnám kritikátlanul). Azokról sem gondolom, akik jelölték, bár nevetségesnek tartom azok után, hogy hosszú éveken át ugyanők nagyítóval keresték a „rasszizmus” minden jelét, és sohase mulasztották el, hogy tökéletesen eredménytelen, sőt kontraproduktív kampányokat indítsanak e tárgyban.

A nettó nyilasokon innen kétféle álláspont van, és a kettő között nem hogy kompromisszum nem létezik, de még megértés se. De annyira, hogy a Demokratikus Koalíció neofitái tettlegesen büntették azt a civilt, aki a saját oldaluk korábbi nézetével – idézem a sajtóiroda szavát – provokálta őket.)

Az egyik nézet szerint: aki egyáltalán feltételezi, hogy a roma nevű kisebbség körében a bűnözésnek más magatartásmintái lehetnek, mint a nem romák esetében, az rasszista zsebhitler, valódi jobbikos vagy kriptojobbikos, és akármit beszél, valójában arra gondol, hogy „a romáknak a vérükben van a bűnözés”. De ha esetleg nem így gondolja, akkor is „bűnösen tudatlan”, mert nincs tisztában vele, hogy akik a „cigánybűnözést” és a rokon fogalmakat jellemzően használják, azok bizony így gondolják, tehát rasszisták. Rendes ember pedig semmiféle közösséget nem vállal rasszistákkal, sőt veszélyes ellenségnek tartja őket. (Ezek szerint Miskolc rasszista város, mert Pásztort 2009-ben az ottani SZDSZ-től az MSZP-n és Fideszen át a Jobbikig terjedő egységfront támogatta.)

A másik álláspont szerint (mondom, nettó újnyilasokon és nácikon innen): aki nem veszi tudomásul, hogy a romák másképpen viszonyulnak a bűncselekmények bizonyos fajtáihoz, az életidegen, a belbudapesti védettségből ki nem látó értelmiségi. Azzal pedig, hogy nem ismeri el az etnikai hovatartozás és a bűnözési formák közötti kapcsolatot, sőt tiltja is a feltételezését, akadályozza a bűnmegelőzést (sőt a vizsgálatokat és a büntetést is). Ezzel pedig „a törvénytisztelő és becsületesen dolgozó többséget” (a méltányosabbak hozzáteszik: „benne a rendes roma embereket is”') veszélyezteti. A megoldás: hatékonyabb bűnmegelőzés, jó hatásfokú felderítés, elrettentő büntetések, hogy a törvénytisztelő és becsületesen dolgozó többség épsége és tulajdona biztonságban legyen.

Szerintem egyik oldalnak sincs igaza. Statisztikai különbségeket vizsgálni, és nem feltétlenül a mélyszegénységgel vagy a diszkriminációval magyarázni: nem rasszizmus. Amerikában legalább fél tucat bevett elméletcsoport igyekszik választ adni arra, miért nagyobb a bűnözési arány az afrikai amerikaiak és a hispánok között, ebből csak kettő tisztán áldozati logikájú: az egyik a bűnüldözők részéről feltételez diszkriminációt, egy másik közvetlenül vezeti le a nagyobb bűnözési rátát a rosszabb szociális helyzetből.

Mint mondtam, gondom van a „rasszizmus” fogalmával is (kényelmes, rugalmas gyűjtőfogalom többfajta, más tartalmú és más okkal magyarázható, erőszakos és nem erőszakos előítéletre és gyűlöletre). Nem hiszem, hogy a cigánygyűlölet nem létezne valamiféle náci, „rasszista” fertőzés nélkül, sem azt, hogy a Jobbik a cigányellenes agitáció miatt lett népszerű (és nem fordítva: azért tört előre, mert kielégített egy bizonyos meglévő politikai keresletet).

Másfelől azt sem hiszem, hogy ha mostantól politikailag illendő lenne kimondani, hogy bizonyos fajta bűncselekményeket nagyobb arányban követnek el romák, attól bármi megjavulna: csökkenne a bűnözés, jobban élnének a törvénytisztelő stb. vidéki emberek, több lenne a munka, nőnének a jövedelmek, bárkinek kevesebb indítéka lenne a törvénysértésre. Továbbmegyek: ha – ne adj' Isten – a rendőrség az amerikai nulla tolerancia mintájára jogosítványokat kapna az etnikailag célzott többletszigorra, annak se lehetne sokkal több következménye, mint hogy vészesen megnövekedne az etnikai feszültség, a romák közt pedig a többséggel szembeni indulat. Nem gyarapodna a munkahelyek száma stb.

Végképp nem beszél senki arról, amit legalább ekkora botrány: az önkormányzati rendszer teljes kiüresítéséről. Mert mi történik, ha Pásztor Albertet megválasztják? Mi tud tenni politikai tapasztalat és kapcsolatok nélküli, ellenzéki rendőr-jogászként az ő egy-ügyű programjával abban a rendszerben, ahol a vidéki polgármester dolga egyre inkább a budapesti Fidesz-központban és kormányhivatalokban való lobbizás? Ki beszél a nagy kampányhevületben erről a szégyenről?

Amiért ez a cikk mégis a sorozatba került: a Pásztor-ügy reakcióit olvasva az embernek az lehet a benyomása, hogy a világ, azon belül legalábbis Magyarország, valamikor 2006 táján keletkezett. Pedig ezek sokkal régebbi dolgok.

Egy korábbi részben feltételeztem, hogy a magyar nép két legfontosabb, máig meghatározó politikai tapasztalata: Trianon és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés. A kettő összefonódva a liberális képviseleti demokrácia, a szabad piacgazdaság és a nemzeti érdekeknek valóban megfelelő külpolitika ellen hat. De más téren is kárt tesz. A többség és a roma kisebbség viszonya erre nagyon jó (nagyon rossz) példa.

*

Láttuk, hogy Trianon tabusított megélésének a hetvenes évekre két – erkölcsileg önmagában kikezdhetetlen – helyettesítője alakult ki: a határon túli magyarok pártolása és a népesedési riadó. A két „nemzeti sorskérdés”. Azt is láttuk, hogy az életszínvonal-emelkedés 1979-ben megtört, és a társadalom (legalább) kettévált: egy olyan részre, amely legális, féllegális vagy illegális kis magánvállalkozóként kompenzálni tudta az állami fizetés reálértékének csökkenését, és egy olyan részre, amelyik nem.

1981. november 2-án Magyarország beadta csatlakozási kérelmét a Nemzetközi Valutaalapnak. A kormányzat már lassan egy éve a fizetésképtelenségnek, vagyis az ország szegénységbe hullásának a rémével küszködött. Pár hónapos lejáratú hitelekkel tömték be a tátongó lyukakat, de nem lehetett tudni, ez a bűvészkedés meddig folytatható – rohanni kellett a viszonylagos biztonságot adó IMF-csatlakozással. (Végül a májusi aláírás után decemberben szavazta meg az IMF igazgatósága a stand-by hitelprogramot.)

Erről a borotvaéltáncról azonban a magyar nyilvánosságnak csak egy parányi, beavatott töredéke értesült. Közben 1981. november 14-én az Élet és Irodalomban, a viszonylag szabad „föld feletti” lapok egyikében vita kezdődött – a népesedésről. Az élveszületések száma az 1975-ös csúcs óta gyorsan csökkent, az 1974-es népesedéspolitikai csomag hatása láthatóan kimerült (a csúcsot amúgy is sokan azzal magyarázták, hogy ekkor ért szülőképes korba az 1953–56-os, igen népes „Ratkó-nemzedék). Tudni lehetett, hogy 1981 egy lesz az első év Magyarország történetében, amikor békeidőben csökken a lélekszám.

A pártállami vezetőség tisztában volt ennek a lélektani hatásával, ahogy azzal is, hogy nincs kilátás a reálbéreknek akár csak a szinten tartására. Zuhanásszerű népszerűségvesztés rémlett fel, az viszont, amit később rendszerváltásnak neveztek, elképzelhetetlen volt egyelőre. Északra néztek: Lengyelországban közeledett a Szolidaritás-időszak vége – látszott, hogy a gazdasági összeomlás és politikai radikalizálódás kombinációjából a Varsói Szerződésen belül nincs erőszakmentes kiút. A magyar pártállami vezetőség tehát a válsághelyzetben szövetségeseket keresett. Éspedig olyan témában, ahol nem kell a gazdaság valóságáról beszélni. (A nemzet érdekében való, racionális gazdasági gondolkodás és a nemzet érdekét hirdető politizálás merev szétválasztása máig a magyar politikai közösség egyik legsúlyosabb betegsége.)

A pártközpont illetékes osztályának kezdeményezésére konferenciát rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián. A fő referátumot Kulcsár Kálmán, a Szociológiai Intézet igazgatója tartotta. (E posztjára – akkor még csak kutatócsoport volt az intézmény neve – 1968-ban került, amikor leváltották a csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakozó volt miniszterelnököt, Hegedüs Andrást. 1988–89-ben, az utolsó kommunista igazságügy-miniszterként viszont kulcsszerepet játszott a kapitalizmus és a többpártrendszer jogi megalapozásában.) A konferenciára meghívták Varga Domokos írót is, ő írta aztán – külső munkatársként – az ÉS kétrészes vitaindító cikkét.

A vitaindító érvelése ma óriási felháborodást keltene a föntebb leírt „antirasszista” oldalon. Most mondom, ha ehhez az oldalhoz tartozó barátaim úgy értékelnék, hogy mószerolni akarom a szerzőt: Varga Domokos nagyszerű ember volt, ötvenhat után börtönbe csukták, és miután kiszabadult, elfogadta a rendszert – más nem volt –, de nem lett a talpnyalója, mint jó néhányan mások. Ráadásul egy bizonyos családi okból örök hálával tartozom neki és hasonlóan illusztris testvéreinek. A nagy család örömeiről szóló Kutyafülűeket (1966) szüleim adták a kezembe, és nagyon szerettem. Az írását pontosan azért idézem, hogy mutassam: a másik oldal érvrendszere – akármilyen hibás is – mennyire nem rendszerváltás utáni, pláne a 2000-es évekre datálható külső, „szélsőjobb” vagy „náci” fertőzés eredménye. Hanem természetesen következik a Kádár-kori fejleményekből és a két döntő politikatörténeti tapasztalatból (Trianon, 1956 utáni életszínvonal-emelkedés). Ahogy ezt egy makulátlanul tiszta keresztyén középosztálybeli értelmiségi megfogalmazhatta 1981-ben, amikor erre se pártállami tabuk nem vonatkoztak, se a poszt-hatvannyolcas politikai korrektség nem tiltotta.

Éppenséggel tisztességesebb a gondolatmenete, mint a későbbi vulgáris etnonacionalistáknak, ugyanis az oktatás felől indul. A második álláspont mai hívei sohase mondják, hogy a romakérdés (illetve a mélyszegénység-probléma) hosszú távú megoldásához – vagyis a megoldásához – nem rendészeti, még csak nem is direkt foglalkoztatáspolitikai (közmunka), hanem oktatási út vezet. Nem is mondhatják, mivel – a köz-, szak- és felsőoktatás gyalázatos állapotából ítélve – fogalmuk sincs a témáról.

Azt írja Varga Domokos 1981-ben: „kérdéses, hogy az átlagos szellemi színvonal emelésében lépést tudunk-e tartani a nemzetközi mezőnnyel, a tudományos-technikai-termelési megújulás mind szorongatóbb követelményével”. A kérdés azóta eldőlt: nem tudtunk lépést tartani, és nem tudunk. Míg a kevésbé kiváló – de Nők Lapjában közölt cikkei, vasárnapi rádióprédikáció miatt sokkal ismertebb –, hithű kommunista Fekete Gyula főként azért feddte meg a gyermekteleneket vagy kevés gyermeket vállalókat, mert nem gondolnak a jövőjükre – ki tartja el őket öregkorukban? –, Varga e mellett a kor értelmiségének, illetve – ahogy akkor senki sem nevezte – középosztályának másik aggodalmát fejezte ki nyomatékosabban. Ez pedig a demográfiai kontraszelekció réme volt, vagyis hogy az elmaradottabb, iskolázatlanabb rétegek szaporodnak jobban, míg a képzett, felsőbb rétegek abszolút létszámban is összezsugorodnak.

Ez a félelem kezdettől, az 1950-es évek végétől élt az értelmiségben, illetve a középosztályban, csak Varga Domokos meg is fogalmazta.

A korai, 1963–66-os népesedési viták szövegeiből tudjuk, hogy akkoriban a közvélemény még általában az elmaradottsággal társította a sokgyerekes családot, és tény, hogy kis számú hagyománytisztelő vagy hívő értelmiségin kívül inkább a legszegényebb, legkevésbé iskolázott falusiak közül kerültek ki a nagycsaládosok. Ennek fő oka az volt, hogy az elkerülhetetlen népesedési ciklus egy országon belül fáziseltolódásokkal érvényesült: csökkent a nyers halálozási arányszám (valamint az újszülött-, csecsemő- és kisgyermekkori halálozás), és a XIX. század vége óta folyamatosan a születésszám is, de csökkenés társadalmi eloszlása nem volt egyenletes. A népesség nagy része hagyományos agrártársadalomban élt, ahol a gazdálkodás alapegysége a család volt, és a gyermek – főleg a fiúgyermek – a bibliai parancson túl – mint munkaerő számított. Kívánatos volt, hogy az asszonyok addig szüljenek, amíg kellő számú fiú (de legalább egy) teljesen munkaképes nem lesz. Amint a parasztok egyben földtulajdonosok lettek, ezt az ösztönzést keresztezte az örökösödési jog. („Ahol nincs vagyon, ott nincs egyke.”)

Természetes, hogy a legszegényebbeknek állt a legkevésbé az érdekükben, hogy ne szüljenek sok gyereket. Majd amikor a gazdaság roppant mértékben átalakult – az ipar túlsúlyba került a mezőgazdasághoz képest, a mezőgazdaságot kollektivizálták –, ebben a legszegényebb és legiskolázatlanabb rétegben, a hagyomány tehetetlenségi erejénél fogva, magas maradt a születési arányszám. És ahogy a vidéki lakosság átlagos jóléte növekedett – másképpen: egyre többen kapaszkodtak ki a szegénységből, úgy nőtt a szegénységben megmaradók között a romák aránya. A hivatalosan nem létező szegénykérdés ekkoriban alakult át a többség szemében most már kimondható, etnikai tartalmú romakérdéssé.

1981-re, két évvel azután, hogy csökkenni kezdtek a reálkeresetek, nyilvánvalóvá lett, hogy egy emancipációs korszak lezárult: aki eddig nem emelkedett ki a szegénységből, az már belátható időn belül, nagy valószínűséggel, nem is fog. Azonkívül most, rövid távon, nem részese annak a későkádári hallgatólagos konszenzusnak, amit nagyon durván úgy lehet összefoglalni: nem baj, ha csökken a fizetés, mert az ügyes magyar ember úgysem csak a munkahelyi fizetéséből él meg. Akinek nincs más forrása, az megérdemli, hogy szegény legyen.

Megjelent az átléphetetlen választóvonal a többség és a reménytelenül szegények között, és a választóvonal túloldalán nagyon sok volt a roma. Olyan emberek, akik ránézésre másmilyenek, másképp öltözködnek, másképp beszélnek, mások a szokásaik. Akiknek sok a gyerekük - és igen, akik közül viszonylag több bűnöző kerül ki, mint a nem roma többségből. Ezt anélkül is lehetett látni, hogy valaki - náci módra – genetikai okot feltételezett volna. (Gönczöl Katalin számolt be 1991-ben egy nyolcvanas évekbeli szociológiai kutatásról, amelyet olyan családok körében folytattak, ahol egynél több ember került már összeütközésbe a törvénnyel. A tudós jogász, kriminológus rámutat, hogy ezeknek a családoknak majdnem a fele nagy létszámú, míg ez az arány a teljes népességben csak 5,8 százalék. Azt, hogy ezzel "cigánykutatási eredményekhez" jutott volna, azzal cáfolja, hogy csak minden ötödik családban volt olyan felnőtt személyt, aki cigány származásúnak vallotta magát. Csak hát az 1990-es népszámláláson is mindössze 142 ezer volt a magukat cigánynak vallók száma; a valószínű –szociológusok által feltételezett – számnak kevesebb, mint az egyharmada.)

Addig a szegénység tabu volt a hivatalos beszédben, de nem csupán azért, mert kínos volt a valóságnak ez az oldala, hanem azért is, mert a hivatalos társadalmi-gazdasági mitológia a vég nélküli növekedésről szólt, és ebből logikusan következett, hogy előbb-utóbb a legszegényebbekre, köztük a romákra is sor kerül, ők is némi jólétbe jutnak. Ennek most befellegzett. A szakadást még vészjóslóbbá tette az, amit Varga Domokos is említ: a közoktatás nem volt elég jó ahhoz, hogy a szegények – és főként a romák – gyermekeinek lehetőséget adjon a felzárkózásra.

Kemény Istvánék már a hetvenes években látták, hogy hiába javulnak a cigány gyerekek beiskolázási statisztikái, a különbség a nem cigányokhoz képest egyre nő, és megmaradnak tanulatlan munkaerőnek, arra pedig egyre kevésbé lesz szükség. A nyolcvanas évek permanens gazdasági válságában aztán a kormányzat a puha, pénzt nem termelő és a politikai vezető szerep megtartásához nem elsőrendűen szükséges költségvetési fejezeteken takarékoskodott a leginkább – magyarul egyre kevesebbet költöttek az oktatásra, miközben az újabb cigány nemzedékek felzárkóztatásához – teljes értékű munkaerővé képzéséhez – éppen hogy sokkal több pénzre lett volna szükség.

Varga Domokos ezt a helyzetet – mondom, 1981-ben – így summázza: „[M]i sem igen boldogulunk, még a nemzedékek óta velünk élő cigányság társadalmi integrációjával sem, mert arányszámuk növekedése, a változatlanul cigánytelepi nívón élő asszimilálatlanok fokozódó utánpótlása ellene hat a roppant erőfeszítéssel elért – egyébként igen örvendetes – eredményeknek.”

Az idézet elején a „sem” arra vonatkozik, hogy a szerző a nyugat-európai bevándorlással von párhuzamot: „Az Európába települt – s immár jórészt hazaküldhetetlen, sőt gyorsan szaporodó – tengerentúliak nyelvi, kulturális, »etika és etnikai« asszimilációja máris súlyos gondja a nálunknál jóval nagyobb nemzeteknek: németeknek, franciáknak, angoloknak is.” Ez a mondat tökéletesen kívül esik a politikai korrektség ma elfogadott határain, de semmi „szélsőjobb” hatás nincs benne: így gondolkozott Magyarországon, 1981-ben, minden hátsó gondolat nélkül egy baloldali demokrata és nacionalista értelmiségi.

A nacionalizmus pedig trianonizált nacionalizmus volt úgy, hogy Trianont nem lehetett nyíltan gyászolni. A szöveg ugyanis így folytatódik: „Évszázados távlatban azt sem zárhatjuk ki eleve az eshetőségek közül, hogy mi magunk jutunk el a fokozatosan asszimilálandók helyzetébe, ahogy a határokon túli magyarságot ez a sors részben már el is érte.” Nem (csak) a románoknak és nem a cigányoknak kell szaporodni, hanem legalább ilyen ütemben a magyar etnikumnak, különben beolvadunk azokba, akik egykor kisebbségek voltak, vagy ma még kisebbségek a Kárpát-medencében.

A gondolatmenet feltűnően hasonlít a mai szélsőségesek harmad évszázaddal későbbi jelszavaira. Pedig olyan ember írta, aki megvetette és gyűlölte a nácikat és a nyilasokat. Egyszerűen arról van szó, hogy a legális politikai gondolkodás akkor rendelkezésre álló eszköztárával így lehetett válaszolni a kor legfőbb politikai problémáira: a gazdasági pangásra és a vidéki szegénység betokosodására egyfelől, Trianon jóvátehetetlenségére és az a magyar kulturális nemzetet lemorzsoló asszimilációra másfelől.

Csakhogy ezeket Varga Domokos a jelenhez vezető folyamat kezdő történelmi pillanatában mondta. És a politikai elit vagy ugyanezeket az érveket variálja ma is, vagy kijelenti, hogy ezeket az érveket tilos használni, de ezen kívül nincs használható mondanivalója. Pásztor Albertnek megnőnek a polgármesteri esélyei attól, hogy szóba hozza a romák bűnözési statisztikáját. Az ellentábor lenácizza, vagy legalábbis annyit leszögez, hogy ilyen ki se szabad mondani. De sem ettől, sem attól nem lesz jobb az élet Miskolcon.

Eltelt harmad évszázad, és sok szempontból nem hogy fejlődés nincs, de még rosszabb a helyzet, mint 1981-ben. A gazdaság azóta is vergődik, a vidéki szegénység hatalmasra nőtt, és egyre reménytelenebb; az etnikai feszültség az erkölcsi és szellemi elviselhetetlenségig fokozódott, a cigányság folyamatosan romló helyzetére az országos politikai elit egyik szárnyának sincs megoldási javaslata; ha az a kérdés kerül szóba, amúgy értelmes és jó szándékú emberek maradék józan esze is elvész, nem beszélve azokról, akiknek soha nem is volt. A magyar kulturális nemzet lemorzsolódásán pedig nem segített sem a kettős állampolgárság, sem a rovásírás reaktiválása.

Már nincs pártközpont, ami tiltaná, hogy a magyar elit értelmesen válaszoljon a jelenkor legfőbb politikai problémáira, de – noha a politikán kívül éleslátó és szakszerű diagnózisok és tiszteletre méltó helyi megoldások vannak –, az országos politikán belül nincsenek értelmes vagy megvalósítható válaszok. És most már nyugodtan beszélhetünk a középosztály felelősségéről.

Előzmények:

Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs.

_______________________________________

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.